Meglepetés erejével hatott az a nagy triumfálás, amellyel tavaly ősszel az MSZP ünnepelni kívánta az 1918. október 30-i, úgynevezett őszirózsás forradalom évfordulóját. Természetesen nem maga a tény volt meglepő, hiszen a jeles alkalomról az utóbbi években mindig megemlékeztek ilyen-olyan formában. Az azonban, hogy mintegy választott idolként, szinte követendő politikai fáklyaként jelölték meg Károlyit, szokatlan volt. Egészen addig a bevett baloldali munkamegosztás jegyében a Szabad Demokraták Szövetsége, illetve a hozzá kapcsolódó szervezetek, társaságok voltak a főszervezői az eseménynek, s a maga által liberálisnak mondott párt vallotta kimondva-kimondatlanul szellemi elődjének a külön utas arisztokratát. Ezeken az ünnepségeken, amelyeket hagyományosan a Parlament melletti Károlyi Mihály-szobornál tartott beszédekkel kezdtek, egy ideje megjelentek az MSZP-s politikusok is, de maga a rendezvény inkább a szabad demokratáknak volt szívügyük. Mára úgy látszik, a szocialisták elérkezettnek látták az időt, hogy a Károlyi-legenda fölött is átvegyék az ellenőrzést az SZDSZ-től, hogy a baloldali pártok frigye e tekintetben is teljes legyen.
Valahogy azonban nincs szerencséje a hazai pszeudobaloldalnak saját nem létező pozitív hagyományai mesterséges megteremtésével. Mondhatni a szarva közt ismét sikerült a nem megfelelő testrészt eltalálnia. Károlyi Mihály „őszirózsás” miniszterelnöki, majd köztársasági elnöki ténykedése ugyanis nem pusztán elfogult politikai beállítottsága, hanem notórius tehetetlenkedése, kapitális baklövései miatt sem igen lehet ideális példakép bármilyen kormányzat számára.
A hatalom átadása Kun Béláéknak 1919. március 21-én, amellyel a vörösterrornak nyitott teret, csak utolsó, ám következetes állomása volt egy olyan útnak, amely egyfajta látszatkormányzásról szólt. Arról, hogy miként lehet úgy vezetni a kabinetet, hogy a kommunisták érdekei nehogy sérelmet szenvedjenek. Károlyinak, miként a kommunistáknak is, az volt a szent meggyőződése, hogy a világforradalom már itt áll a küszöbön, így ha akarna, sem tudna ellenállni a világ proletárjai egyesülésének, ezért legjobb, ha nem kési le a nagy történelmi vonatcsatlakozást. Kortársak, történészek szerint a kommunista eszmék iránti, bevallott vonzódásán kívül főként ennek a balga baloldali tévhitnek a rovására írható, hogy nem tulajdonított túlzott jelentőséget a diplomáciai lépéseknek sem, s ezáltal hazánk nemzetközi megítélése egyre alább szállt.
Pozsgay Imre volt MSZMP-reformpolitikus mondta nemrégiben egy televíziós interjúban, hogy a mai baloldal legtöbb szereplőjének annyi fogalma van a szociáldemokrácia történetéről, mint kísérleti nyúlnak a biológiáról. Fel kell tennünk a kérdést: csakis ilyenfajta tájékozatlansággal magyarázható, hogy egy szlogenek szintjén a gyakorlatias politizálást preferáló MSZP–SZDSZ egy – még barátai, elvtársai szerint is – minden gyakorlati érzéket nélkülöző történelmi személyiséget választana követendő idolnak? A jelenlegi kormányzati hatalomgyakorlási technikák, a polgári oldallal szemben alkalmazott ellenséges, provokatív retorika azt valószínűsítik, hogy ennél többről van szó: ösztönös históriai szimpátiáról.
Sokak véleménye, hogy a baloldallal nem az a fő baj, hogy baloldali, hanem az, hogy nem az. Ugyanígy az SZDSZ-szel sem az, hogy liberális, hanem hogy nem az. Ez a látszólagos paradoxon viszont érthetővé teszi a Károlyi-féle, a radikális, szélsőséges baloldali törekvéseknek kedvező kormányzáshoz való mai vonzódást, ha felelevenítjük az 1918–19-es Károlyi-éra tragikus következményekkel járó hónapjait. A gróffal ugyanis nem az volt a fő gond, hogy holmi polgári demokratikus eszméknek lett volna a rabja, s nem is az, hogy a hazai szociáldemokráciával rokonszenvezett volna. Éppen ott lelhető fel az alapvető probléma, hogy a polgári szabadelvű – ha tetszik, liberális – elemeket, politikusokat negligálta, s a valódi szociáldemokratákat is háttérbe szorította, mert nem bízott bennük. Habár döntésképtelensége, határozatlansága legendássá vált a visszaemlékezések tükrében, Kun Béláék, Szamuely Tiborék, a vörösök jogait egyetlenegyszer sem engedte csorbítani, értük, cselekvési szabadságukért mindig határozottan kiállt.
A jelenkori utódok az 1945-ös szovjet megszállást a Kádár-rendszer bukása után ismét felszabadulásként szeretnék ünnepelni, s a jelenlegi miniszterelnök is kiállt a vörös csillag rehabilitálása mellett. Ezen a históriai nyomvonalon haladva – a marxista–leninista frazeológiával élve – szinte „történelmi szükségszerűség”, hogy a Tanácsköztársaság emléke is újra régi hivatalos pártállami fényében pompázzon előbb-utóbb. A hatalommegtartás gyakorlata és a polgári reakcióval szembeni fellépés tekintetében ugyanis meglepő hasonlatosságok mutatkoznak. Természetesen a kommunistáknak való hatalomátadás, a vörösterror előtt ezek a tendenciák még viszonylag szalonképesebb formában jelentkeztek, de talán éppen ezek a csábító történelmi-mozgalmi előképek vívhatták ki leginkább a ma kormányzó erők szimpátiáját. Azt a felmelegített vonzalmat, amely a Kádár-rendszerben csak a hetvenes–nyolcvanas években bontakozhatott ki, a jelenlegi baloldali politikai erők pedig megörökölték ezt az ambivalens viszonyulást. 1999-ben még a Népszavában is olyan írás jelent meg, amely afelett zsémbelt és borongott, hogy oly kevesen jöttek el a Parlament melletti Károlyi-szoborhoz. Litván György történész, az ünnepi szónok egyenesen szomorú történelmi párhuzamot fedezett fel Károlyi sorsa, a vele szemben ismétlődő igazságtalanságok és az akkori ünneptelen ünnep között, ahol csak egy maréknyi tisztelő hajt fejet a szobor előtt. Az idők azonban gyorsan változtak – ahogy a parlamenti választás ideje közelgett –, így 2001. október végén Fodor Gábor, az SZDSZ prominense és Kovács László, az MSZP pártelnöke már versenyt jajongtak a demokrácia Orbán Viktorék általi felszámolásán, s a vörös grófot kifejezetten piedesztálra helyezték. Aztán ahogy a baloldal orrhossznyi előnyével a választások befejeződtek, a frissen felélesztett Károlyi-kultuszt ismét belepte a por. Az MSZP–SZDSZ-hez közel álló sajtóorgánumok ismét csak nyúlfarknyi tudósítások erejéig számoltak be az őszirózsás forradalmat ünneplő megemlékezésekről – egészen tavaly októberig. Megfigyelhető ugyanis, hogy miként még saját szimpatizánsi táborukkal is jobbára csak négyévente állnak szóba a baloldalon, a Károlyi-kártyát is a kampányidőszak kezdetén veszik elő. Hiller István pártelnökké avanzsált kultuszminiszter odáig ment, hogy az MSZP-imázs meghatározó elemévé léptette elő a Károlyi-megemlékezést. Gyújtó hangúnak szánt beszédet mondott az ellentmondásos történelmi személyiségről, amelynek gerincét szokás szerint a jobboldal pocskondiázása adta. A jelek szerint azonban nemcsak beszédében tett hitet Károlyi eszméinek folytatása mellett, rokonszenvét a lelkivilágbeli egyezések is erősíthették. A vörös gróf is mániákusan, szinte betegesen félt a polgári jobboldaltól, mint ahogy Hiller és Gyurcsány Ferenc jelenlegi miniszterelnök is hajlamos arra, hogy minden füttyszó mögött a politikai ellenfelek radikalizálódását vizionálja. Az is a történelmi párhuzamok mellett szól, hogy Károlyi szintén diplomáciai baklövések egész sorát követte el, amelyek következtében Magyarország külpolitikai megítélése éppen az első világháborút lezáró béketárgyalások idején a mélypontra zuhant. Határozatlansága, bizonytalansága már életében közmondásossá vált, s még barátai, munkatársai sem igen próbálták mentegetni ebből fakadó hibáit, legfeljebb őszinte naivitásával magyarázták rossz döntéseit. Ezekből persze volt bőven, s nyílegyenesen vezettek a bolsevik kommünhöz.
Tragikomikus vígjátéki elemekkel sűrűn tarkított országlása nyitányaként 1918. november 7-én küldöttséget vezetett Belgrádba, hogy Franchet d’Esperey francia főparancsnokkal tárgyaljon. A jobb indulatú értelmezések szerint „nem megfelelő ruházatban” jelent meg a magyar delegáció, valójában tüntetően szedett-vedett öltözéket viseltek, maga Károlyi pedig vadászöltözékben feszített. D’Esperey le se ültette a magyar küldötteket, csak arra kérte őket, álljanak a lámpa fényébe, hogy jobban láthassa az arcukat. Ha valóban vadászatra készült Károlyi, sikeres volt a mutatvány, mert nagy bakot lőtt. A nagy tekintélyű tábornokot megdöbbentette a magyar entrée, így Károlyiék csak a diplomáciai fiaskót tudták eredményként felmutatni. Hírhedtté vált a Károlyi-kormány hadügyminiszteréről, Linder Béláról is, aki kijelentette: „Nem kell többé hadsereg, nem akarok többé katonát látni.” Mindezt vörös nyakkendőben deklarálta a frissiben beiktatott miniszter, amikor a tiszti kart feleskették az új kormányra. A mondást tettek követték, s végzetesnek bizonyult, hogy azonnali fegyverletételt, a katonai alakulatok feloszlatását, a katonák leszerelését rendelte el a Károlyi-kabinet. Bezzeg ilyen ellenérzéseik csupán a magyar katonákkal szemben voltak, a többiek a frontról fegyvereikkel együtt tértek haza, és csatlakozhattak a későbbi rossz emlékű kisantant valamelyik hadseregéhez. Az eredmény ismeretes: 1918 végére lényegében elfoglalták a későbbi szomszédos országok fegyveres egységei a majdan hozzájuk csatolt vagy még nagyobb területeket.
Károlyi Mihály még az őszirózsás forradalom idején úgy fogalmazta meg saját szerepét, hogy nem is céljai vezérlik, hanem „a hullámok viszik előre”. Ezek a hullámok érdekes módon mindig éppen a szélsőbaloldal felé sodorták, mert elvtársaival együtt fanatikusan hitt a küszöbönálló világforradalomban, amikor a határok már eljelentéktelenednek, s a polgári kurzusok helyét marxista–leninista erők veszik át. Ezzel magyarázható az, hogy a hazai bolsevikok érdekeit állandóan a szívén viselte, s megvédte őket még a józanul gondolkodó szociáldemokratákkal, Garami Ernőékkel szemben is. Köztudomású, hogy Tisza István grófot, a magyar konzervativizmus vezéralakját – aki annak idején késleltette a világháború kitörését – kommunista terroristák gyilkolták meg családja szeme láttára 1918. október 31-én. Az viszont már kevésbé köztudomású, hogy az új őszirózsás miniszterelnök, Károlyi semmilyen szankciót nem rendelt el a tettükkel a Nemzeti Tanácsban kérkedő gyilkosokkal szemben. Hasonló okokból nem volt hajlandó lefegyverezni azokat a garázdálkodó áltengerészekből álló terrorista különítményeket sem, amelyeknek egyik vezéralakja Cserny József volt. Később a Szovjet-Oroszországból hazatérő Kun Béla egyik fegyveres támogatójaként vált hírhedtté a bolsevik matróz. A Szovjet-Oroszországból jelentős mennyiségű pénzzel érkező kommunistákat január végén hiába zárták ki a Szociáldemokrata Pártból, s Dietz budapesti rendőrfőkapitány hiába tett javaslatot a burzsoázia legyilkolását szorgalmazó Kun Béláék letartóztatására. Február 20-án ez mégis megtörtént, amikor a szociáldemokrata Népszava szerkesztőségét lerombolni akaró, előzőleg a Vörös Ujság szerkesztősége előtt fellázított fegyveres csőcselék hat rendőrt, védőőrt lelőtt. Kun Béláék a gyűjtőfogházba kerültek, ám Károlyi – aki ekkor már köztársasági elnökként funkcionált – rögvest üdvözöltette őket, s az iránt tudakozódott, nincs-e valami kívánságuk. Elrendelte azt is, hogy a foglyokkal udvariasan kell bánni, s minden kényelmet, szabadságot meg kell adni nekik. Így a szovjetek által pénzelt kommunisták teljes mozgási szabadságot élvezhettek a politikai hatalom megragadására irányuló erőfeszítéseik során. Kun Béla március 11-én megfogalmazta a szociáldemokraták és a kommunisták együttműködésének feltételeit, mégpedig a szociáldemokrata programpontok szinte teljes kigyomlálásával. Így hamarosan létrejött a két párt vérben fogant fúziója a kommunista program hegemóniájával. Végső soron ekkor született meg az első MSZP, hiszen az új pártalakulat neve Magyarországi Szocialista Párt lett, a Budapesti Munkástanács pedig kinyilvánította a Tanácsköztársaság megalakulását. Károlyi ugyan formailag a párizsi békekonferencia határozatát tartalmazó Vyx-jegyzék miatt mondott le, valójában személye okafogyottá vált, hiszen az általa is előidézett káoszból kitört a proletárdiktatúra.
Hogy Károlyi nem csupán kokettált a kommunista ideológiákkal, hanem maga is egyetértett velük, az 1946-os hazajövetele után vált világossá. Miután Nagy Ferenc demokratikusan megválasztott kisgazda miniszterelnököt emigrációba kényszerítették a kommunisták, s a nagyköveti kar színe-java lemondott, párizsi nagykövetté nevezték ki, így vörös diplomata lett a vörös grófból. Visszaemlékezésekből s levelezéseiből egyértelműen kiderül, hogy teljes mellszélességgel támogatta Szovjet-Magyarországot, s nem emelte fel szavát sem az 1947-es kék cédulás választások törvénytelenségei, sem a Magyar Függetlenségi Pártot megalapító Pfeiffer Zoltán disszidálásra kényszerítése ellen, s még Kovács Béla vezető kisgazda politikus elrablását és Szovjetunióba deportálását sem ellenezte. Mindszenty József hercegprímás letartóztatásakor sem emelte fel szavát, s csak akkor mondott le posztjáról, amikor az általa olyannyira becsült Rajk László elleni koncepciós procedúra kiteljesedett. A mai utódok számára is figyelmeztető lehet azonban Károlyi barátjának, a polgári radikális-liberális Jászi Oszkárnak az önkritikája, amely szerint a legnagyobb baj ott volt, hogy mögöttük csak egy kisszámú intellektuális csoport állt, de nem a tömegek.
Márai Sándor: „Károlyi hazajött. A nemzet ünnepélyesen fogadja a hazatérőt. (…) Szánalmasan motyog, arisztidesen. Az orosz hadjáratot »nagyszerű leistung«-nak nevezi. Gyakran mondja: »aztat« és »eztet«. Nem is, amit mond, inkább az szánalmas, ahogyan mondja. (…) egy mítosznak – már akik számára mítosz volt! – vége. Maradt egy szánni való aggastyán, aki rosszul beszél magyarul, semmit nem tanult, de sokat – főként a magyar szavak helyezését, fogalmakat – felejtett. (…) Huszonhét év előtt itt volt a pillanat, hogy Magyarországot beépítsük az európai demokráciába. Károlyi engedte és tűrte, hogy ez a kísérlet belefulladjon a Tanácsköztársaság zűrzavarába, amely oly rossz emlékű kísérlet, hogy a mai kommunisták beszélni sem szeretnek róla, esztendeje nem ejtette ki senki Kun Béla, Szamuely és a többiek nevét…” (Ami a Naplóból kimaradt 1945–1946)
a Burzsoázia fegyvere. Szabó Ervin, a hazai baloldali szociáldemokrácia országos jelentőségű, könyvtár névadójaként máig megbecsült alakja meglehetős lenézéssel viseltetett a parlamentáris demokrácia iránt: „A valami, amit a szociáldemokrata pártok folytonosan ostromolnak, amiért erőpróbáikat kifejtik, amiért léteznek, élnek, halnak – a parlament és a képviselőség. A parlament pedig – százszor és ezerszer éppen az orthodox marxisták írták és mondták ezt – a polgári társadalom alapvető berendezése, polgári intézmény
