Alapozás közben is a tetőn

Női kézilabda-válogatottunk a héten három mérkőzést vív az 1996 óta háromszoros olimpiai bajnok Dánia ellen. Németh András, az új szövetségi kapitány és megfiatalított kerete nem is kezdhetné magasabban a munkát, még akkor sem, ha Zsiga Gyula másodedző szavaival élve egyszerre képtelenség alapozni és a tetőt építeni. Ma Dunaújvárosban mégis neki kell rugaszkodni e bűvészmutatványnak, és nemcsak önbecsülésünk miatt, hanem azért is, mert a mérkőzést a januárban tragikus autóbalesetben elhunyt Kulcsár Anita emlékének szentelik.

Az elmúlt évtizedben olimpiai ezüst- és bronz-, valamint két világbajnoki ezüstérmet és Európa-bajnoki címet nyert magyar női kézilabda-válogatott számára pillanatnyilag más a mérce. Sydneybe és Athénba győzni indult a csapat, Pekingben azonban egyelőre a részvétel lenne a fontos, ennek a jegyében látott munkához a héten az új stáb és keret. A visszafogottság oka nem a szokásos óvatosság, hanem a realitás: Észak-Európa szárnyal, a Nyugat minimum egyenrangú riválissá nőtt, Kelet magához tért a határok átrajzolása utáni sokkból, Ázsiában Korea mellett Kína is csatlakozik a világelithez. Itthon pedig az a bizonyos, Mocsai Lajos exkapitány által emlegetett vékony jég több helyen – vagy a sportág nyelvénél maradva több poszton – beszakadt.
Az amúgy is érlelődő generációváltást Kulcsár Anita tragédiája és a Farkas Ágnes, Radulovics Bojána átlövőpár részleges vagy végleges visszavonulása a válogatottságtól napi kényszerré tette. Amikor Németh András szövetségi kapitány számba vette az erőforrásokat, arra jutott, hogy a kapuban, az irányító, a balátlövő és a balszélső pozíciójában megfelelő, vagy akár bőséges a kínálat, másutt viszont nagy a szükség. A szakvezetés ezen változatos eszközökkel próbál úrrá lenni; Kulcsár Anita, Pádár Ildikó és Bohus Beáta örökségén három újonc beállós osztozik, jobbátlövőben Mehlmann Ibolya mögött jobbkezeseké a bizalom, a jobbszélen pedig az inkább az előző korosztályhoz tartozó, de szülése és sérülése után remek formába lendült és Pekingig tervező Balogh Bea lehet az egyik kulcsfigura.
A társaság egyik legérdekesebb tagja mindamellett Zsiga Gyula, aki formailag ugyan másodedző, de Németh András nem győzi hangsúlyozni, hogy a hagyományos főnök-beosztott munkaviszonyon túllépve egyenrangú partnerének tekinti. És nemcsak azért, mert évtizedes barátok, olykor együtt járnak nyaralni is, hanem mert az 1998-as Eb-selejtezőkről már kooperációban juttatták tovább a válogatottat, vagy például mert Zsiga Gyula két azon edző egyike, aki magyar női csapattal – 1999-ben a Dunaferr együttesével – el tudta nyerni a legrangosabb kontinentális klubtrófeát, a BEK-et, illetve ma már a Bajnokok Ligáját. Zsiga ezért éppenséggel akár kapitány is lehetett volna, bár, mint alább mondja, jelenlegi megbízatásának is roppantul örül.
– Hazudnék, ha azt állítanám, nem vetődött fel bennem, milyen jó lenne szövetségi kapitányként dolgozni, de éreztem, ennek nagyon kicsi a realitása – állítja Zsiga Gyula.
– Vajon miért volt tényleg enynyire kicsi? Hiszen sem a tapasztalatai, sem a sikerei nem hiányoznak, ideális korban van, mégsem merült fel komolyan a neve. Tudja, hogy mikor és mit rontott el?
– Nem tudom. Kiskunhalason, egy – idézőjelben – vidéki kiscsapatnál dolgozom, ahol jól érzem magam, de tény, hogy a szakmai imázsom a közelmúltban törést szenvedett. Talajt fogtam, most próbálom újra felépíteni magamat. Boldog vagyok, mert ebben a törekvésemben partnerekre leltem, Németh András nagyon bízik bennem.
– Olyannyira, hogy a szövetségi kapitány bemutatkozó sajtótájékoztatóján kijelentette, önre ruházza azokat a feladatokat, amelyekhez jobban ért. Melyek ezek?
– Ó, rengeteg ilyen van. Ez persze csak poén, mint ahogy az is az volt, amikor András ugyanerre felelve azt mondta, a videó kezelésében vagyok leginkább profi. Ebből annyi igaz, hogy videoelemzések alapján alapstratégiákat állítok fel, az ellenfelekre így alaposan és előre felkészülhetünk. A másik sarkalatos pont a védekezés, de amikor hét éve együtt dolgoztunk a válogatottnál, akkor is ez volt a munkamegosztás közöttünk: Andrásé a támadás, enyém a védekezés.
– Ez a felkészülés mellett a mérkőzésekre is érvényes lesz? Azaz kettesben meccselnek?
– Nem, azért nem egészen. András meccsel, én pedig súgok neki. Emellett foglalkozom a padon ülő játékosokkal, a feladataikkal, a lelkükkel.
– Ha a mai mérkőzésnél térben és időben jóval messzebbre tekint, mennyire bizakodó? Mire juthat a magyar női kézilabdázás a decemberi szentpétervári vb-n vagy akár a 2008-as pekingi olimpián?
– Hosszú távon mindenképpen optimista vagyok. Van két évünk és két kvalifikációs világversenyünk arra, hogy megtaláljuk a megfelelő embereket, a pekingi csapatot. Ehhez persze megfontoltan kell építkezni, ezért remélem, hogy a szakma és a közvélemény is elfogadja: egyszerre nem lehet alapozni és a tetőt ácsolni…
Vitathatatlan. Ennek dacára, ha a lányok ma mégis találkozni akarnak a dánokkal, fel kell emelkedniük. Bár szegény Kulcsár Anitát már akkor sem érhetik el.