Alkotmányos egyszeregy

Látszólag balladai homály fedi, miért nem képesek a pártok megegyezni arról, ki öltse fel a három gazdátlan alkotmánybírói talárt. Az irracionálisnak tetsző nyilatkozatokból úgy látszik, mintha a politikusok nem tudnák, mit beszélnek. Pedig nagyon is jól tudják. Az ellenzék nem öncélúan kívánja, hogy három bírót válasszanak a három üres helyre, s a kormánypártok sem véletlenül akarnak három helyett két bírót választani. Az egyensúly kérdése a tét, amit mindenki másképp értelmez.
Az alkotmánybírósági határozatok azt mutatják, hogy a kormányzat és az ellenzék által hajdan jelölt emberek nagyjából azonos számban vannak jelen a most csak nyolc bíróval dolgozó tizenegy tagú testületben. Elemzők baloldali érzelműnek tekintik Holló András, Kiss László és Bihari Mihály mellett a konszenzusos jelöltként számon tartott Kukorelli Istvánt is. A konzervatívnak mondott Erdei Árpád, Harmathy Attila és Tersztyánszkyné Vasadi Éva mellett jobboldaliként emlegetik a független Bagi Istvánt. A besorolás persze csalóka, hisz nem mindenki illik bele a neki szánt skatulyába, az osztályozás ráadásul nem jelent pártkötődést. Az eltérések emellett kiegyenlítik egymást. Kukorelli profeszszor például időnként erősen balra húz, Bihari Mihály viszont mindinkább középen jelöli ki a maga helyét.
Ha valaki nem vigyáz, könnyen felborulhat az egyensúly. Ez pedig nem lenne előnyös. Különösen azután, hogy a bírói testület – igaz, még nem nyolc bíróval – az elmúlt két évben a kormánypártok számára sok fájdalmas döntést hozott. Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek nem lehetett könnyű tudomásul venniük, hogy rohammal nem lehet bevenni az alkotmányos bástyákat, s egyeztetés nélkül nem érdemes hozzálátni az alapvető reformokhoz. A köztársasági elnököt például meg kell hívni arra a parlamenti ülésre, ahol újratárgyalják az általa visszaküldött törvény tervezetét. Az interpellációkra adott válasz leszavazásával nem mozdítható el a legfőbb ügyész. Az ellenzék támogatása nélkül nincs közigazgatási reform: nem lehet megszüntetni a megyerendszert, és kistérségek képében kötelezően visszahozni a járásokat. Egyetértés nélkül nincs kórháztörvény, egészségügyi privatizáció.
Meg kell persze érteni a kormánypártokat is: ötven százalékot alig meghaladó többséggel nagyon nehéz intézni az állam ügyeit. Különösen önállóan, netán önkényesen. A hibás döntéseket ugyanis megsemmisíthetik. Nem mindegy tehát, hogy ki viseli a talárt. A politikusok csak azt felejtik el, hogy a bírói eskü letétele után a szakemberek többsége, már csak önzésből is, a saját útját járja, a maga pályáját építgeti. Mondjuk azért, hogy bírónak, tudósnak tekintsék. Vannak ilyen hiú emberek. A szakmai meggyőződés mellett nyilván ennek tudható be, hogy a bírák az elmúlt két évben többször elítélték a közéletet mindinkább jellemző harcias szembenállást, a mindent legyűrő erőszakosságot. Odáig fajult a dolog, hogy követelménnyé vált a kiegyensúlyozottságra való törekvés. A hatalmi ágak önállóak ugyan, de együttműködésre kötelesek – hangoztatta az Alkotmánybíróság.
Az MSZP nyilvánvalóan úgy gondolja, ha két személyről kell csak dönteni, egyértelműbb a helyzet: az egyik jelöltet a kormányoldal, a másikat az ellenzék adja. Ha ellenben harmadik, konszenzusos jelölt is kell, nem tudni, hogy ő végül hová tendál majd. Ezért lehet előnyösebb, ha most csak két bírót választ a parlament, a legközelebbi alkalommal, mondjuk Holló András őszi távozásakor pedig további kettőt. Egyébként is van, aki úgy véli, többségbe kerültek a konzervatívok.
Az ellenzéki pártoknak, úgy látszik, megfelel a döntetlen: a mai helyzet. Ezért ragaszkodnak jelenleg ahhoz, hogy ahány üres hely van, annyit töltsenek be – miként az az alkotmányból következik.