„Alulírott magyar nyelvészek felemeljük szavunkat az ellen a javaslat ellen, hogy a magyar nyelvet rendeleti úton kell megvédeni egyes »károsnak« ítélt folyamatoktól (közelebbről az idegen szavak, fordulatok használatától). A »nyelvvédők« az utóbbi időkben a legkülönbözőbb fórumokon egyre erőteljesebben hangoztatják ezt a javaslatukat, legutóbb most, a magyar nyelv hete alkalmából…
A helyzet veszélyessége éppen abban rejlik, hogy ez a javaslat igen elterjedt – a tudomány mai állása szerint téves – nézeteken alapul. Ehhez hozzájárul a fogalmak keveredése, a hamis retorika is. A »nyelvvédők« keverik az értelmes minősítéseket (szép stílus, artikulált beszéd, udvarias nyelvi viselkedés) és az értelmetlen kifejezéseket (pl. »a nyelv elszemetesedése«). Ebben sajnos gyakran segíti őket a média is…
A nyelvtudományi kutatások alapján nem tartható az a nézet, hogy a nyelvnek »megárthatnak« bizonyos folyamatok, például az idegen szavak átvétele. A magyar nyelv és a legtöbb más nyelv tömegesen vett át idegen szavakat történetének különböző korszakaiban, még sincs tudomásunk olyan nyelvről, amely »elromlott« vagy kihalt volna ennek következtében. Kétségtelen, hogy az idegen szavak átvétele – amit hosszú távon a kommunikációs szükséglet határoz meg – egyben idegen kulturális befolyásról is tanúskodik, de nevetséges lenne azt állítani, hogy magát a kulturális befolyást csökkenteni lehetne az idegen szavak kirekesztésével vagy más »nyelvvédő« rendeletekkel. (…) A nyelvtörvény vagy a »nyelvvédő« rendeletek – különösen a világnak ebben a térségében – csak a társadalmi feszültségek növeléséhez és emberek, szervezetek felesleges meghurcolásához vezethetnének (azonkívül persze, hogy nélkülözhetetlenné tennék a »nyelvvédőket«, akik a szakvéleményeket írogatnák). A nyelv változása demokratikus folyamat, és ez jól is van így. Bár nyelvérzékünket mindenkor sérteni fogják az újítások, nem lenne helyes, ha adminisztratív eszközökkel próbálnánk harcolni ellenük” (Nyilatkozat – Élet és Irodalom, 1997. május 9.).
„Egyszerűen arra van szükség, hogy az illetékes intézmények – például a Gazdasági Minisztérium, de feltehetőleg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma s talán a Miniszterelnöki Hivatal is – a maguk hatáskörén belül követeljék meg a reklámokban, feliratokon, hirdetésekben stb. a magyar nyelv használatát is! Ehhez nincs szükség nyelvtörvényre, mert nem kirekesztő, tiltó, hanem hozzátevő, többletadó jellegű kívánalom. Általa senki sem követeli valamilyen angol vagy egyéb nyelvű jelmondat, cégtáblafelirat levételét, csupán annyit ír elő, hogy kerüljön oda az idegen szöveg mellé egy vele azonos méretű magyar változat is, hogy az idegen nyelveket nem ismerő, jelenleg a nemzetiségieket nem számítva az ország népességének 88 százalékát kitevő lakosság személyiségi jogai se sérüljenek…
Szavak diszkriminációja – ez K. L. rosszízű hozzászólásának címe. A cím jó, a benne levő idegen szó is hasznos. Ám az írás szerzője saját csapdájába esett. Nem vette észre, hogy a diszkriminációt ő követi el, mégpedig a magyar szavakkal szemben, amikor azért acsarog, mert a nyelvművelők szerint az idegen nyelvű reklámok, feliratok szövegét magyar nyelven is közzé kell tenni, hogy saját hazájában senki se szoruljon tolmácsra” (Grétsy László: K. L. általános nyelvész és az igazság – Népszabadság, 2000. április 7.).
„A nyelvész és a nyelvművelő álláspontja között alapvető különbség van. A nyelvészek leírják, hogy milyen a nyelv, a nyelvművelők pedig előírják, hogy milyen legyen. Aki azt mondja, hogy Magyarországon sokan suksükölve beszélnek, az ténymegállapítást közöl. Aki pedig azt mondja, hogy ezeknek az embereknek nem volna szabad suksükölve beszélniük, az bele akar avatkozni sok százezer, pontosabban több millió ember beszédébe. Elő akarja nekik írni, hogy miképpen beszéljenek. Ez diszkriminációhoz vezethet, és ezért nem gondolom, hogy jó dolog, hogy van nyelvművelés Magyarországon…
Másrészt, ha megvizsgáljuk azt, hogy a nyelvművelés milyen elvekre épít, milyen alapon dönti el, hogy melyik nyelvváltozat helyes és melyik nem, akkor azt találjuk, hogy nyelvészeti ismeretek helyett a nyelvművelők általában mítoszokra és babonákra építenek. Ilyen mítosz például az, hogy az írott nyelv elsődleges a beszélt nyelvhez képest. Ezért szól rá a tanár a gyerekekre az iskolában: »Kerek egész mondattal válaszolj!« Vagy azt mondja: »Háttal nem kezdünk mondatot!« És, mint egy tanítványom frissen gyűjtött adatai mutatják, előfordul, hogy már a következő mondatot ő maga is háttal kezdi. Miért követik el a tanárok ugyanazokat a »hibákat«, amelyeket a gyerekeknek felrónak? Azért, mert a beszélt nyelv különbözik az írott nyelvtől. Az írás a beszélt nyelvnek csak másodlagos változata. Értelmetlenség a gyerekektől az írásbeli nyelvhasználat jellemzőit követelni, amikor az órán beszélnek…
(…) ha a nagymama szól rá a gyerekre, akkor ez azt mutatja, hogy ő egy olyan közösségnek a tagja, amelyben nem suksükölnek. Ha a tanár szól rá a gyerekre, akkor ebből az látszik, hogy a gyerek szülei olyan közösséghez tartoznak, amelyik a tanár által megkövetelttől eltérő nyelvváltozatot beszél, hiszen a gyerek otthon sajátította el a nyelvhasználatot. Amikor a tanár ezt a nyelvhasználatot alacsonyabb rendűnek, parasztosnak, butának, csúnyának vagy magyartalannak tartja, akkor megsérti azt a közösséget, amelyikhez a gyerek tartozik. Ha azt mondja a tanár, hogy ne beszélj így, fiam, mert ez műveletlenség, akkor ezzel – Kontra Miklós kollégámat idézve – »anyázott«…
A demokráciába belefér, hogy aki szeret nyelvművelősködni, az tehesse, nem árt azonban tudni, hogy a nyelvhelyesség mellett fölhozott megszokott érvek minden nyelvészeti alapot nélkülöznek. És, ahogyan más kérdésekben is tanácsos figyelni erre, itt sem szabad elfelejteni, hogy az egyén szabadsága csak addig terjedhet, amíg nem sérti vele mások szabadságát. A nyelvművelő szabadsága is csak addig terjedhet. Az anyanyelvhez való jogot, vagyis azt, hogy mindenki a saját maga által választott nyelven beszélhessen, az alapvető emberi jogok közé sorolják” (Interjú Sándor Klárával – Köznevelés, 2001. április 6.).
„Mivel a nyelv a nemzetállam létrejötte óta nálunk is… a nemzet szimbóluma is, a támadások egyik oka ideológiai, politikai ok. Olyan személyek, csoportok fogalmazzák meg vele szembeni elégedetlenségüket, akik világnézetüknél fogva a nemzetállam fogalmát elavultnak tartják. A szigorúbb értelemben vett magyar nyelvművelés megszületésétől, tehát a nyelvújítástól kezdve különböző intenzitással, de hangsúlyozza az anyanyelvnek e szerepét, a társadalomnak egy része pedig, valószínűleg történelmi okokból, ma is ragaszkodik a nemzetállami elképzelésekhez s velük együtt az anyanyelv, a nemzeti mozgalmak kitüntetett társadalmi szerepéhez. Az ideológiailag ezt el nem fogadók – nyelvészek, nem nyelvészek – nyílt vagy rejtett ideológiai érvei ellen nem lehet nyelvészeti érveket felhozni…
Az ügyszeretet azonban sokszor ügybuzgóságnak minősül, hiszen laikus felfogások érvényesülnek, laikus ítéletek születnek, s ezek negatív irányban befolyásolhatják a nyelvművelésről kialakított képet, akár a nyelvhasználók, akár a nyelvész szakemberek szemében. Ettől azonban a nyelvművelés egésze, benne a tudományosan megalapozott nyelvművelés még nem lesz tudománytalan” (Eőry Vilma: A nyelvművelés helye a nyelvtudományban – A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei, VI., Szeged, 2004).
„… a nyelvművelők, bár nem tartják magukat tudósnak, képviseletet követelnek és kapnak például a Magyar Tudományos Akadémián és az egyetemeken, némelyikük »professzornak« szólíttatja magát és így tovább… A nyelvi viselkedésre nevelés indokolt célja mellett, ezen élősködve kibontakozott a nyelvvédelem koncepciója, vagyis az az elképzelés, hogy anyanyelvünket valamiféle veszélyek fenyegetik, amelyektől óvni-védeni kell. Na nem a kihalás veszélye… hanem olyan veszélyek, amelyeknek meglétét ugyanúgy semmilyen valóságos tudományos bizonyíték nem mutatja, mint az ufók ármánykodását vagy távoli égitestek hatását személyiségünkre…
A nyelvvédők veszélyérzete egyszerűen abból fakad, hogy – mint mindenki – öregszenek, és kénytelenek tapasztalni, hogy a náluk fiatalabbak másképpen beszélnek, mert a nyelv és a nyelvhasználati szokások így szoktak változni. A nyelvet fenyegető veszélyek gondolata körülbelül olyan tudománytalan, igazolhatatlan naiv megfigyelés, mint »az erkölcsök általános romlása«, aminek érzése – több ezer évre visszamenőleg tudjuk – szintén minden öregedő generációra rátör” (Kálmán László: A nyelvművelés mint áltudomány – A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei, VI., Szeged, 2004).
„A betegségmetaforát magára a nyelvre alkalmazni súlyos tévedés, míg a társadalomra, a kultúrára, a nemzet misztikus testére, megengedem, sikerrel alkalmazható. A nyelv léte, működése, használata persze – különösen itt, a Kárpát-medencében – nagyon is összefonódott más kérdésekkel; de mint nyelvészek nem mondhatunk és nem taníthatunk mást, mint amit a szakmánk diktál. Ezért különösen aggasztó, ha nyelvész képzettségű ember használja a betegségmetaforát, különösen a laikusoknak szánt megnyilatkozásaiban, mert könnyen azt a látszatot kelti, hogy nézeteit a nyelvtudomány mintegy szavatolja; hogy valóban vannak a nyelvben egészséges és káros tendenciák, valóban van romlás és gyógyulás. Olyasféle hiba ez, mint ha valaki mint genetikus nyilatkozna a nemi erkölcs dolgaiban: lehet erről véleménye, akár ostorozhatja is embertársai magatartását – de nem genetikusi minőségében. A nyelv igen erősen ösztönös viselkedés, melyet bírálni, korlátozni, mások viselkedéséről elmarasztalóan nyilatkozni erkölcsileg kényes dolog. Sokak önérzetét sértheti az ilyen beavatkozás, akik magyar anyanyelvűek lévén teljes joggal gondolják, hogy ugyanannyira birtokában vannak a nyelvnek, mint bármely nyelvtársuk” (Nádasdy Ádám: A betegségmetafora – A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei, VI., Szeged, 2004).
„Nyelvvel foglalkozó nem nyelvész oldalak (Figyelem! Az itt felsoroltak java részben amatőrök, dilettánsok, nyelvészkedő hályogkovácsok és más hasonlók »munkái«, véleményük ennek megfelelően kezelendő!) A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról ld. itt!
Édes Anyanyelvünk (folyóirat), Édes Anyanyelvünk (a 2002. december 2. óta megjelent számok az anyanyelvápolók honlapján, kevésbé anyanyelvápoltaknak: home page-én, PDF formátumban), E-nyelv (A magyar nyelv fóruma), Anyanyelvápolók Szövetsége, Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Szervezete” (honlap az interneten).
„Bármennyire relativizálható is a nyelvromlás, azért mégsem teljesen haszontalan fogalom. Hiszen a »nyelvromlás élménye« is megragadható. Mert mit tekintenek elsősorban az emberek »nyelvromlásnak«? Meglátásom szerint a kommunikációs kapcsolatban, modorban, illemben bekövetkező változásokat, zavarokat, konfliktusokat. És ezek tényleg tapasztalhatók, megragadhatók, elmondhatók. »Nyelvromlásnak« tartják a választékos nyelvhasználat visszaszorulását, általában a szleng, a laza közlésmód terjedését, a nyelvi durvaságot. A nyelvész tudja, hogy ezek valójában társadalmi jelenségek nyelvi vetületei…
Nos, azért értjük félre egymást, mert a nyelvművelés soha nem csak a helyes–helytelen leegyszerűsítő példákat sorolta, hanem mindig a kor tudományos felfogásának megfelelő nyelvi ismeretek terjesztője, általában a nyelvi igényesség, műveltség, sokszínűség népszerűsítője, a bürokratikus, azaz elidegenedett, tehát antidemokratikus nyelvhasználat elleni küzdelem élharcosa volt. Természetesen az oktatásban az egyszerűség kedvéért elhangzott az is, hogy ez helyes, az helytelen, s nem mindig tették hozzá, hogy ez helytelen, de csak a köznyelvben, a nyelvjárásban nem. Ha elolvassák a nyelvművelő munkákat, a helyes–helytelen alakpár mellett és helyett leginkább ilyeneket találnak: régi–új, nyelvjárási–köznyelvi, beszélt nyelvi – írott nyelvi, enyhébb–erőteljesebb, nem magyaros – magyaros, rossz hangzású – jó hangzású, nem választékos – választékos, nem igényes – igényes, nem korrekt – korrekt, nem ajánlott – ajánlott. Elismerem, hogy ezekkel a minősítésekkel is lehet tudományosan kötözködni, de aki ismeretterjesztésre vállalkozik – Thomas Mann után írom szabadon –, annak látnia kell a kérdező arcát” (Balázs Géza: „A magyar nyelv elé mozdításáról…” Vitairat a nyelvművelésért – Akadémiai Kiadó, 2005).
„Mintha bűn volna a köznyelvről beszélni, mert úgysem tudjuk pontosan, mi ez; mintha fölösleges volna normákat szabni az egyes területeken: beszéljen, írjon mindenki úgy, ahogy akar, illetve tud. Nem kell nyelvművelés, szükségtelen a szabályozás; dobjuk a lovak közé a gyeplőt… A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának természetes velejárója az idegen hatás: hagyni kell hát. Hogy aztán néhány évtized múlva nem érti meg az egyik kisebbségi a másikat, a magyarországi a kisebbségit és viszont, az a kibiceket és szobatudósokat nem érdekli. Ez utóbbiak számára a nyelv csak kutatásuk tárgya… ami meg minket, kisebbségeket illet, nekünk megtartónk” (Jakab István: A szlovák hatás és a többi. Nyelvárulás vagy nyelvmentés? – Osiris Kiadó, 1998).
origo.hu
Budapest Pride 2025: így alakul a szombati felvonulás útvonala
