Átváltozások

Egyedülálló a világon az az amerikai mozgásszínház, amely a hét végén mutatkozott be a tavaszi fesztiválon. Két nő és négy férfi. Egymásra és egymásba épülő testek a színpadon. A fizika törvényeinek fittyet hányó mozgáskombinációk. Líra és humor, a létezés elemi élménye – ez mind az 1971 óta létező, hagyományait megőrizve megújító Pilobolus.

Négy darab, négy különböző világ, négyféle hangulat – felvillantva a társulat rendkívül gazdag repertoárjának sokszínűségét. Méltóságteljes, lassú bevonulás japán ütősökre komponált zenére (Eto Leonard): mintha rejtélyes kolostorok mélyéről zengő hangokat hallanánk, majd ősi harcokat idéző forgatag ragad magával (Cu-Ku-Cu, 2000). Két emberi lény lírai, érzéki egymásra találása gyönyörűséges dallamokra (Szimbiózis, 2001). Hat rohanó, egymással folyton ütköző és szót nem értő ember, burleszkbe hajló testbeszéd, zene nélkül: a Pilobolus egyik legrégibb darabja (Walklyndon, 1971). És a másik nagy klasszikus, a teremtés második napját elbeszélő történet: tétován, félénken kibukkan az első embercsoport a hegyek méhéből, majd önnön testét és a tér adta szabadságot felfedezve önfeledten örül az életnek (Második nap, 1980).
A hat táncos: Rebecca Anderson, Josie Coyoc, Otis Cook, Matt Kent, Gaspard Louis, Benjamin Pring egymással tökéletes összhangban mozog. Minden darabhoz remekül választották meg a zenéket, a színpadon létrejövő varázslat fontos alkotóeleme a világítás, amely Stephen Strawbridge és Neil Peter Jampolis munkáját dicséri.
A táncnak, a vizuális művészetnek megvan az az előnye, hogy enged álmodozni, és mindenkiből mást hív elő. A hazai közönségnek abszolút új volt ez az előadás, érthető, ha udvarias várakozással fogadta a művészeket. De ahogy telt az idő, tartózkodása úgy olvadt el, mint hó a napon, és hosszú percekig tartó tapssal, tomboló ovációval köszönte meg a produkciót.
Szavakkal nehezen mondható el, amit láttunk. A darabokból kifejthető valamilyen történet (history), de ez nem elsődlegesen fontos, és nem is mindig jelent valahonnan elinduló és valahova elérkező eseménysort (plot). A két fogalom különbségéről a filmrendező Martin Scorsese beszélt egyszer, s a Pilobolus tagjai ma is úgy érzik, nagyon illik rájuk.
Élő szoborcsoportok? Ez találó lehetne, ha nem éppen az volna a legérdekesebb a Pilobolus-mágiában, ahogyan a legfantasztikusabb formációk a pillanat törtrésze alatt változnak át valamilyen más alakzattá. Ezernyi meghökkentő ötletnek köszönhetően. A légtornászok bátorságával és biztonságérzetével végrehajtott „akrobatikus mutatványok” sora folyamatosan gördül át egymásba. A mozgás mozdulatlansággá merevedik, a mozdulatlanság ismét mozgásba lendül. Különös élőlények változnak istenséggé, olykor ázsiai és távol-keleti templomok frízeinek szakrális figuráit idézve. Valami nagyon mélyen rejlőt, időtlent érzékeltetve. Ovidius is gyönyörködne benne…
A Pilobolus együttes – amely egy gombafajtáról kapta a nevét – egy amerikai (New Hampshire-i) kisváros talaján nőtt ki több mint harminc évvel ezelőtt. Moses Pendleton, Jonathan Wolken, Steve Johnson és Michael Tracy hozta létre a társulatot 1971-ben. (Jonathan Wolken apja biofizikai laboratóriumában kíváncsiskodva ismerte meg a pilobolus gombát.) Mindnyájan az 1769-ben Connecticutban alapított, majd New Hampshire-be átköltöztetett Dartmouth College-ban tanultak irodalmat, filozófiát, illetve pszichológiát, és csak a maguk örömére kezdtek el „mozogni”. „A kollégium tornacsarnokában kísérleteztek a testek biofizikai képességeivel: az erőátvitel, az emelés-lendítés-esés artisztikus-játékos lehetőségeivel, s mindebből eljutottak a térképzés új útjaihoz: a testek furcsa »térhálójának«, állandó mobil térstruktúrájának megalkotásához” – írta róluk Kaán Zsuzsa, aki Hollandiában, majd New Yorkban ismerkedett meg művészetükkel.
Az alapítók közül egy sem volt hivatásos táncos, de sikerült meggyőzniük a Dartmouth College-ban táncot tanító Alison Becker Chase-t, hogy foglalkozzon velük; máig ő a csapat egyik igazgatója. Bármennyire hihetetlen, a mai társulatban is csak az egyik lány – Josie Coyoc – jött a tánc világából. A többiek között van építész, matematikus, zenész, történész. Beszélgetni is élmény volt velük. Amint megérkeztek Budapestre, mindnyájan eljöttek a megbeszélt randevúra.
Ebben a társulatban mindenki mindent csinál – magyarázzák egymás szájából véve ki a szót. Ha fölmerül egy ötlet, a koreográfiát a társulat vezetői mindig a hat táncossal együtt dolgozzák ki. Itt mindenki ápoló, orvos, pszichológus és táncos is egy személyben. Nagyon figyelnek egymásra, az alkotófolyamat önálló egyéniségek közös munkájából áll össze. Egymásra támaszkodnak, és bíznak egymásban – ahogy a légtornászoknak kell fönn a trapézon. Minden mozdulat sikere azon múlik, hogy biztosak-e abban: a másik mindig ott van, ahol kell, és abban a pillanatban, amikor kell. Minden mozdulat forrása az ő életükből fakad, minden gesztus az ő érzéseik, tapasztalataik nyomán formálódik. Számukra bármi lehet inspiratív, nem a „szépség” számít. A mozgás nekik maga a szabadság. Az improvizáció rendkívül fontos szerepet kap munkájukban, mint a dzsesszben, de egy-egy mozdulatsor kidolgozásához sokszor napi nyolc–tizenkét órára van szükségük – és rendkívüli fizikai erőnlétre. Az a fajta gyökeresen új mozgás, amelyet ők honosítottak meg, amellyel valósággal berobbantak a világ táncművészetébe, egészen másként dolgozza meg az izmokat, mint bármelyik kortárs tánc. A technika fontos, de csak alap, ahogy önmagában a tánctudás is. De ha egyszer kidolgoztak valamit, azt követőik húsz év múlva is elő tudják adni ugyanúgy, legföljebb apróbb improvizációkkal, mert a csoport vezetői ma is ugyanazok, akik több évtizede, és a mércét nagyon magasan tartják. Minden új helyszínen érzékenyen „fogják”, hogyan reagál rájuk a közönség. Ha új tagot toboroznak, az egész csapat kiveszi részét a döntésből. Nem is tehetnek másként, hiszen a társulat tagjai „kémiai kölcsönhatásban” vannak egymással, ha valaki ebbe nem illik bele, az egész létezését veszélyezteti.
Életleckét is adtak – didaktikus leckéztetés nélkül –, nem csak vizuális gyönyörűséget.