Az egyháztörténész szemhatára

Százéves a bencés szerzetes és történettudós Vanyó Tihamér. Leírva nagyon furcsán hat, hiszen ezt az évfordulót szinte kizárólag megemlékezések formájában szoktuk ünnepelni. Másképp közelítve a dologhoz: ugyanabban az évben született, mint József Attila. Lehet, hogy hitetlenkedve illenék rácsodálkoznom erre, főleg hogy ő az egyetlen százéves, akit személyesen ismerek, mégis olyan természetes. Amikor idestova húsz évvel ezelőtt, pannonhalmi gimnazistaként, nem kevés megilletődöttséggel átléptem a szobájának, ennek a szakkönyvekkel megrakott szentélynek a küszöbét, néhány ismerkedő kérdés után elkezdett az életéről mesélni, és magától értetődő természetességgel, azzal az utánozhatatlanul magabiztos mosollyal az ajkán kijelentette: száz évig fogok élni. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy ebben kételkedjem.
Tihamér atya 1905. március 8-án született Vanyó Aladár néven Szomolnokon, e gyorsan magyarosodó szepességi bányavároskában. A helyi elemi iskola után a kassai premontrei gimnázium tanulója lett, tanárai közül főleg Stuhlmann Patrik és a szintén jeles történész, Oszvald Arisztid voltak rá nagy hatással. Az 1918-ban bekövetkező történelmi kataklizma a Vanyó családot is elsodorta a Felvidékről, a tisztviselő apa feleségével és két fiával együtt Budapestre települt át. A Duna-parti teherpályaudvar vagonját egy Budafoki úti szükséglakás követte, a nehéz éveket az új iskola kiváló tanárai és közössége tették elviselhetővé: Aladár a pesti piaristákhoz, Sík Sándor osztályába került.
A kiemelkedő tehetségű fiatal fiú hivatását nagyon korán az elmélyült, belső késztetésből fakadó szellemi munkában találta meg. A két háború közötti Magyarországon még igen erősen élt a tudós-szerzetes paptanári ideál, szinte valamennyi rendben voltak olyan kiváló tudósok, akik a kor európai tudományosságának színvonalán kutatták szakterületük problémáit – mellette természetesen gimnazista fiúk generációit tanították és nevelték a keresztény és magyar értékek szerint. Mégis, a csonka Magyarország kolostorai közül a szellem talán legkultikusabb őrhelyének a pannonhalmi bencések monostora számított. Nem véletlen tehát, hogy a 18 éves fiú úgy lépett be a bencés noviciátusba, hogy korábban soha nem találkozott bencés szerzetessel.
1923-ban lépte át először a kolostor küszöbét, és annak falait az elmúlt 82 évben – a tanulmányutak és ritka vakációk kivételével – soha el nem hagyta, igazi szerzeteshez méltóan. 1928-ban végzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem történelem–földrajz szakán, és még ebben az évben megírta doktori értekezését. Professzora a XX. század talán legnagyobb magyar történetírója, Szekfű Gyula volt. A fiatal bencés szerzetes és az ekkor már országos hírű egyetemi tanár kapcsolata nem a szokványos tanár–diák viszony sémái szerint alakult. Szekfű (akárcsak egy évtizeddel korábban Sík) felismerte Vanyó kiemelkedő intellektusát, nem mindennapi munkabírását, és barátjává fogadta a fiatal kollégát. Ennek a mély emberi kapcsolatnak az emlékét feldolgozásra váró levelezésük őrzi. Vanyó egyike volt azoknak a pályakezdő egyháztörténészeknek, akikre építve a profeszszor újra akarta írni a magyar barokk történetét. Vanyó tagja lett a Szekfű köré szerveződő munkaközösségnek, a Regnumnak, amelynek tudományos tevékenysége, illetve az általuk kiadott hatkötetnyi évkönyv a magyar katolikus egyháztörténet-írás egyik csúcspontjának tekinthető.
A fiatal szerzetes szellemi fejlődését azonban elsősorban a hazai, pannonhalmi közeg formálta és tágította. Ma már eléggé nehéz magunk elé képzelni azt a két háború közötti kolostort, amelyben számos európai látókörű és műveltségű szerzetes élt, sokukat (Vanyóhoz hasonlóan) ma is számon tartja a tudomány. Ennek az intellektuális pezsgésnek az emléke a Pannonhalmi Szemle húsz évfolyama, amelynek rendszeres munkatársa lett Tihamér atya is. Az egykori pannonhalmi szerzeteseket minden érdekelte, ami a környező világban történt, talán ezért érzi a lapot olyan frissnek a mai olvasó is.
Vanyó Tihamér igazi értelmiségihez méltóan, igen széles látókörrel tájékozódott a világban: szívesen olvasott és ismertetett földrajzi vagy filozófiai könyveket, feltűnő bátorsággal szólt hozzá kora égető politikai kérdéseihez, beledolgozta magát a pszichológia tudományába. Húsz éven át tanította a bencés főiskola növendékeit, majd 1950-től nyugdíjba vonulásáig a pannonhalmi gimnazistákat. Igazi területe azonban a történettudomány, azon belül is az egyháztörténelem lett. Mind saját generációjában, mind pedig az utódok közül elsősorban egy szempontból emelkedett ki: ragyogó képességgel érzett rá a nemzetközi történetírás élvonalának kérdésfelvetéseire. Szinte bármihez nyúlt, megdöbbentően modernnek bizonyult.
Doktori értekezését Sopron megye egyházi és művelődési viszonyairól írta az egyház-látogatási jegyzőkönyvek alapján. Témaválasztásában és forráskezelésében olyan utakon járt, amelyet a disszertáció kiadása utáni évben induló francia Annales folyóirat munkatársai honosítottak meg az európai történetírásban. Az ő művéhez hasonló írások Franciaországban és Németországban a következő évtizedekben jelentek meg. Három alkalommal járt Rómában, ahol a Vatikáni Titkos Levéltárban kutatott. Mindhárom kutatóút eredményei fontos kötetekben láttak napvilágot. Az 1933-ban megjelent, fő művének tekintett 500 oldalas forrásközlésében a magyar püspököknek Rómába küldött jelentéseit adta ki, a bevezető tanulmányban pedig máig egyedüliként tett kísérletet, hogy a trienti zsinat magyarországi hatásait összefoglalja – a hasonló témájú német és olasz tanulmánykötetek előtt évtizedekkel (!) 1935-ben és 1986-ban a bécsi nunciusok magyarországi vonatkozású jelentéseiből és irataiból közölt bőséges válogatást. 1941-ben összefoglalta a plébániatörténet-írás módszertanát – ez a munkája az egyházi helytörténetírás máig legjobb elméleti áttekintése. Az egyháztörténész szemhatára címmel egy évvel később megjelent írásában pedig a tudományág olyan távlatait érzékeltette, amelyhez hasonlóra máig kísérletet sem tettek. Azt pedig már valóban csak érdekességként említhetjük, hogy még olyan ma divatos témában is publikált, mint a nők történelmi szerepe – csakhogy ő 1939-ben.
Írásainak jegyzékéből azonban rögtön kitűnik: az ő pályája is jellegzetesen XX. századi magyar sors. 1949-től 1969-ig egyetlen sora sem látott napvilágot. Ezt követően pedig lassan, kis lépésekkel került vissza a történész szakma vérkeringésébe. A Történettudományi Intézetben tartott előadásai igazi szakmai szenzációknak minősültek, az 1970-es évektől az országos folyóiratok versengtek írásaiért. Már késő volt? Nem, de a szakmai közvélekedés szerint a történész pályája csúcsára 40 és 60 éves kora között ér, nem pedig utána. Jóval utána.
Vanyó Tihamér százéves. 1919-ben még látta Kun Bélát és Horthy Miklóst, határozott véleménye volt a nácizmusról és az olasz fasizmusról, de beszélgettünk a rendszerváltás utáni magyar politika esélyeiről is. Különös belegondolni, hogy mindezt egyetlen emberélet képes átfogni. Az ember százéves, az életmű méltó a szerző korához, csak éppen ez a száz év nem érződik rajta. Mondhatnánk: fiatalos, ha ez itt nem számít illetlenségnek. 1990 után az egyháztörténészek új nemzedéke ösztönös természetességgel nyúlt vissza Vanyó Tihamér írásaihoz, és nagyjából ott folytatta, ahol ő és kortársai abbahagyták. A 60–70 évvel fiatalabb történészgeneráció számára Vanyó tanulmányai nemcsak adataik, hanem szellemiségük miatt is érvényes, sőt élvezhető olvasmányokat jelentenek. A szellem szülöttei, az írások megőrizték fiatalságukat. Ennél nagyobb jó nem érhet egy tudóst, főleg, ha százéves.
Kedves Tihamér atya, boldog születésnapot!