Lány létére kalóz szeretett volna lenni, majd rögtön utána régész és néprajzos. Nagyon fiatalon – és naivan –, 1964-ben levelet írt a budapesti norvég követségnek, és Thor Heyerdahl címét kérte. A választ ma is várja. Arra akarta rábeszélni a híres utazót, hogy vigye magával következő expedíciójára. Mindenáron a csendes-óceáni népek kultúrájával akart foglalkozni. Addig is elvégezte a régészet, majd a néprajz szakot a budapesti ELTE-n, és kitartóan pályázgatott ösztöndíjakra. Rendre elutasították, míg 1984-ben majdhogynem véletlenül kijutott egy évre Svájcba. Bevette magát az ottani múzeumokba, és végre kedvére kutathatta kedvenc témáját. Ott ismerkedett meg egy francia régésznővel, akit meglepett, hogy ez a magyar lány milyen sokat tud Tahitiról és az őspolinéz lapita kultúráról. Csevegés közben kiderült, hogy a hölgy francia kollégája, Pierre Ottino éppen a Marquesas-szigeteken ás, munkatársat keres, de fizetni nem tud. Judit azonnal írt neki, és postafordultával megtudta, hogy mehet, ha kifizeti az útiköltségét, kap kosztot, kvártélyt, és dolgozhat ingyen. Valahogy öszszeszedte a repülőjegyre-valót, és nekivágott.
Véletlenül került tehát Nuku Hivára, a Marquesas-szigetek egyik tagjára. (Francia Polinézia 118 kisebb-nagyobb szigete öt nagyobb csoportba rendeződik: Társaság-, Tuamotu-, Gambier-, Austral- és Marquesas-szigetek. Az utóbbi helyi neve Te Henua Enana, azaz „az ember földje”.) Ősi hagyományaikról leszoktatott szép emberek, óceánba nyúló vulkánok, varázslatos tengeröblök, különleges alakú hegycsúcsok, fantasztikus növények és állatok fogadták a régészlányt.
Módszeres ásatásokról szó sem lehetett, már csak azért sem, mert Francia Polinézia Régészeti Intézetének vezetője nem nagyon szerette az „igazi” franciákat, ezért Ottinót is elutasította. Munkájuk elsősorban a terepbejárásokra összpontosult. Korábban ástak a szigeteken franciák, japánok, amerikaiak, de mindig csak a tengerhez közeli partszegélyeken. Az őserdőbe, a hegyekbe nem merészkedtek. Juditot viszont éppen ezek a területek vonzották. De ahhoz, hogy odajusson, 80–90 százalékos páratartalmú hőségben, szinte áthatolhatatlan őserdőben kellett gyalogolnia hegyre föl, völgybe le, bozóttal és vérszívók hadával küszködve. Az egyik terepbejáráson ismerkedett meg későbbi férjével, Alfred Falchetto Teururai-jal, és attól kezdve vele és a helyiekkel járta az őserdőt. Így jutott el olyan helyekre, ahol európai ember nem járt. Útjukat tikik, helyi istenségek kőszobrai vigyázták, ősi romokat fedeztek fel, elhagyott kőeszközöket, csodálatos sziklarajzokat láttak. Mindent gondosan dokumentáltak: lefotóztak, lerajzoltak, leírtak.
Minél jobban megismerte Antoni Judit az embereket és mindennapi életüket, annál jobban erősödött benne a vágy, hogy ráébressze őket valódi értékeikre. Fölcsapott lázítónak. Mesélt a marquesasiaknak Magyarországról, arról, hogy mit jelentett nekünk a nyelvújítás és a népművészet. Magyarázta nekik, hogy nagy árat fizettek a „civilizációért”, azért, hogy mindent készen kapnak. Leszoktatták őket az anyanyelvükről (ezt többnyire már csak az idősebbek beszélik és néhol még az apró gyerekek, sokáig mint idegen nyelvet tanították heti egy órában, a helyzet csak néhány éve változott meg). Elmagyarázta, hogy ez azért nagy baj, mert minden nép az anyanyelvén tudja a legjobban kifejezni azt, ami csak rá jellemző. Beszélt arról, milyen kár, hogy föladták hagyományos művészetüket, előbb azért, mert a misszionáriusok tiltották, sőt irtották, később pedig a kommersz európai és amerikai tárgyak kedvéért. A külső hatás olyan erős volt, hogy a paradicsomi szigeteken, ahol dúskálhatnának halban, gyümölcsökben, az étkezési kultúra is gyökeresen megváltozott. Az emberek inkább megveszik a kínai boltban a korábban ismeretlennek számító rizst, illetve az ananászkonzervet ahelyett, hogy maguk szednék le a gyümölcsöt.
De valami változóban van, és ebben van némi része a „lázító” magyar régésznek is. Amikor magyar forgatócsoport ment ki a szigetekre, arra biztatta őket, hogy ne az ide bevándorlókról készítsenek filmet, hanem a helyiekkel beszéljenek, az ő kultúrájukat mutassák be.
Antoni Judit férje, a tizenkét gyermekes családból származó Alfréd azok közé tartozik, akiket érdekel népe múltja, hagyományvilága, művészete, és szeretné újra feléleszteni. Nyaranta felesége régészeti munkáját segíti Magyarországon, télen, ha van ideje, farag. Csodálatosan. Óbudai lakásukban ott sorakoznak saját kezűleg készített gyönyörűséges tárgyai, fa- és csontszobrok, ékszerek. Egyetlen finom kis reszelővel, kizárólag kézzel dolgozza meg kiválasztott anyagát. Azt mondja, gondolatban pontosan előre megtervezi a motívumokat, az egész kompozíciót. A maga örömére csinálja, azért, hogy megőrizze az isteneit, az ő tikijeit. Autodidakta módon tanulta a faragást, az egyetlen ilyen „profilú” iskolába nem ment, pontosan tudta, hogy rosszul tanítják, turistacsalogató giccsé silányítják az ősi művészetet. Azok mennek faragni, meséli, akikről eldöntik az alsóbb iskolában, hogy rossz tanulók. Tragédia ez a gyereknek, a tanárnak és persze a szobrászatnak.
Hogy mi hiányzik neki a legjobban Magyarországon? A tenger és a halászat, válaszolja mosolyogva, és pátosz nélkül meséli: jól érzi itt magát, a feleségével közösen barátokat is szerzett, de álmában hazajár, az ő helye ott van messze, a tengernél.
Judit Polinézia gyöngyszemei című könyvéből (Kossuth Kiadó, Budapest, 2004) sokat megtudunk a szigetek kialakulásáról, növény- és állatvilágáról, az ott élő emberekről és szokásaikról, az egyetlen történetileg ismert lelőhelyről, a Taiahoe faluban lévő Koueváról, a gondosan feltérképezett települések nyomairól. A néprajzkutató, a régész és a művelődéstörténész szemével nézhetjük ezt a világot. A szerző több mint háromezer fotót és számtalan rajzot készített, több száz ezt a könyvet illusztrálja. A többit és Alfréd tárgyait kiállításokon láthatjuk majd, legközelebb talán a Festetics-kastélyban, Keszthelyen.
origo.hu
Schobert Norbi megszólalt a stroke után, így van most
