Tíz éve ezen a napon – március 12-e 1995-ben amúgy vasárnapra esett – ismertette a kormány rendkívüli ülése után Horn Gyula miniszterelnök, Bokros Lajos frissen kinevezett pénzügyminiszter, valamint a Magyar Nemzeti Bank elnöki posztját éppen visszaszerző Surányi György a kabinet gazdasági stabilizációt célzó intézkedéseit, azaz a Bokros-csomagot. Az akkor a parlamenti sajtótájékoztatón elhangzottakat szorgosan körmölő tudósító, e sorok írója élénken emlékszik arra a kolleginára, aki félhangosan feljajdult, amikor a családtámogatási rendszer átalakításához értek az előadók. A névadó miniszter még meg sem szokhatta bársonyszékét, máris az ország leggyűlöltebb közéleti személyiségévé vált, sokak szemében maga volt az eleven ördög. A megszorító csomag máig megosztja a szakmát és a politikát, de a tíz éve történtek felidézése a széles közvéleményben talán már nem kavar ordas indulatokat. A harag múltával a balliberális véleménydeformáló médiaértelmiség elérkezettnek látta az időt, hogy hérosszá stilizálja az egykori mumust (az alaphangot anno Tamás Gáspár Miklós adta meg: „Bokros Lajos megmentette a hazát”). A hamis mítoszteremtés leghatásosabb ellenszéruma a szikár tények felsorolása és a nyilvánvaló összefüggések megvilágítása.
1995 elején a magyar gazdaság valóban a válság felé sodródott, nemzetközi megítélésünk mélyponton volt; a beavatkozás nem tűrt halasztást. Az egyensúlyvesztésért ugyan a kormány akkor (is) az elődöket kárhoztatta, ám tény, hogy a romlás a Horn-kabinet belépésével vált drámai mértékűvé. 1994 nyara és a Bokros–Surányi duó színre lépése között a miniszterelnök és Békesi László pénzügyminiszter hatalmi harca gyakorlatilag megbénította a kormányzati cselekvést. Horn Gyulában és kétpárti koalíciójában tehát a válság elhárítója helyett helyesebb annak előidézőjét tisztelnünk.
Többé-kevésbé szakmai konszenzus van abban, hogy az egyensúly helyrebillentése érdekében szükséges volt a nyolcszázalékos importvám kivetése, a forint kilencszázalékos leértékelése – a csúszó leértékelés technikája viszont már komoly vita tárgya. A makrogazdasági mutatók egy részének – beleértve az eladósodottságot is – javulásához azonban a fenti intézkedéseken és a költségvetési kiadások lefaragásán túl kellett más is: az energiaszektor 1995 végi eladása, ami egyszeri extrabevételhez juttatta az államot, de aminek szomorú következményeit máig nyögi a kiszolgáltatott magyar fogyasztó. A Bokros-rajongók közbeszédet akkor is és ma is uraló köre az egyensúlyi mutatók kedvezőbb alakulásának hangsúlyozása mellett elhanyagolható apróságként tekint a csomag egyéb következményeire: az infláció rekorddöntögető felpörgetésére és a reálbérek drasztikus csökkenésére.
A stabilizáció ürügyén egyetlen rohammal mélyreható társadalmi reformot is kezdeményezett a Horn–Kuncze-kormány, melynek legemlékezetesebb eleme a családtámogatási rendszer megkurtítása és a felsőoktatási tandíj bevezetése volt. Jellemző, hogy a csomag áterőltetése miatt azonnal lemondott a kormány két minisztere, s Hornék a döntéseikről csak utólag tájékoztatták az Érdekegyeztető Tanácsot. A mítoszteremtés jótékony köde a stabilizációs intézkedések társadalmi következményeinek taglalásakor már végképp nem fedheti el a pőre valóságot: az Alkotmánybíróság a csomag ezen részét jórészt az alaptörvénybe ütközőnek ítélte (számos megszorítás ezért később, néhol némileg enyhített formában lépett életbe), a rászorultsági elv hangoztatása valójában a balliberális erők máig tetten érhető dühödt középosztály-ellenességét és a demográfiai problémákkal kapcsolatos teljes érzéketlenségét takarta. Őszinteségi rohamában később több baloldali politikus is csekély megtakarítás érdekében hozott, a társadalmat az elért célhoz képest aránytalan mértékben sújtó intézkedésnek nevezett több megszorító lépést.
A társadalmi károk felsorolásakor érdemes átadni a szót egy ismert baloldali személyiségnek, aki néhány héttel a kormánydöntés után időtálló módon módon megvonta az intézkedéscsomag mérlegét. „A március 12-i »rövid távú« gazdasági szükségcsomag (és kilátásba helyezett »folytatása«) történelmi jelentőségű: a társadalom kettészakadásának intézményesítése, egyben a további szakadás döntő jelentőségű állomása. Ferge Zsuzsa számításai világosan bemutatják, hogy a kormány retorikájával ellentétben a tervezett intézkedések az elszegényedéssel fenyegetett rétegeket sújtják. (…) A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. (…) A mostani gazdaságpolitika a legkönnyebb ellenállás vonalán mozog, a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen társadalmi csoportokra hárítja a válság terheit.” (Szalai Erzsébet: Ki eszi meg a tyúkot? Népszabadság 1995. április 1.) A megszorító csomag elkerülhetetlenségét alátámasztani igyekvő kormányzati retorika érvei a mai fül számára is ismerősek lehetnek: a lakosság túl sokat fogyaszt, a magyar gazdaság nem bírja el változatlan formában a jóléti, szociális rendszereket.
Újabban többször elhangzott a szocialisták önigazoló mítoszának részeként, hogy a Horn-kormány feláldozta magát az elkerülhetetlen, ámde népszerűtlen intézkedések oltárán, s az 1995 tavaszi bátorságáért 1998-as bukásával fizetett. Kétségtelen, hogy a választási ígéretekkel homlokegyenest ellenkező csomag a szocialisták soraiban is nagy felzúdulást keltett, ám annak elfogadása és a választások között több mint három év telt el. A vereségben a későbbi elhibázott döntések és sorjázó korrupciógyanús ügyek játszottak meghatározó szerepet. Azt is gyakran éreztetik a véleménymonopólium honi birtokosai, hogy Bokros alig egy év miniszterséget követő bukása a meg nem értettség, illetve a jobboldal provincializmusának a következménye. Azonban, fájdalom, Bokros Lajos nem az ellenzék valóban heves támadásai, hanem döntően az MSZP-hez köthető érdekcsoportokkal való összeütközése miatt volt kénytelen távozni. A tb-önkormányzatokkal, a Postabankkal és az OTP-vel vívott csörtéit sorban elvesztette; a volt pénzügyminiszter által helyesen támadott állami pénznyelő automaták egy részét már a Fidesz-kormány szerelte le 1998-ban.
Bokros Lajos a kormányzó baloldal egyszer használatos válságkezelője, egyben ideális bűnbak volt. A piszkos munka elvégzése után könnyű szívvel megváltak tőle. Ezért fontos tíz év után is leszögezni: a történtekért nem egy személyben kell viselnie a felelősséget, ő csupán kihasználta a Horn Gyula, az MSZP és az úgynevezett SZDSZ felkínálta esélyt. A brutális megszorító csomag tehát csak a lényeget hanyagul mellőzők számára lehet a gazdaság megmentésének szimbóluma; az sokkal inkább azon balliberális társaság politikai felelőtlenségének mementója, amelyik egyetlen délután gondolta megvalósítani hagymázos reformterveit.
Én így most sem Bokros Lajos visszatérésétől tartok, hanem a hatalom mai gyakorlóitól. Akik se tisztességesebbek, se tehetségesebbek nem lettek tíz év múltán.
origo.hu
„Ezek undorító férgek!” – üzent a magyar celeb
