Győzött a „forradalom” Libanonban. Legalábbis átmenetileg. A világ tátott szájjal figyelhette, hogy február legvégén egy arab országban először érte el az ellenzék kitartó utcai megmozdulásokkal a kormány lemondását. Sőt mi több, nem egészen egy hétre rá az ország egy részét megszállva tartó Szíriát rákényszerítette arra az ígéretre, hogy a 14 ezer fős szíriai haderő fokozatosan elhagyja a „Kelet Svájcát”.
Az amerikaiak is csak bámulattal nézték, hogy a tömegtüntetések hatására Szíria fokozatosan meghátrál. Washingtonban egy név nélkül nyilatkozó kormányzati illetékes elmondta, hogy nem akartak hinni a szemüknek, amikor a tévében bejrútiak tízezrei követelték „a szabad, független és önálló Libanont”. Szíria már hétfőn megkezdte a Bekaa-völgyben összevonni haderejét, majd ezt követően a libanoni–szír határ szír oldalára telepíti katonáit.
A kérdés csak az, hogy mikor. Üsd a vasat, amíg forró! – ez Washington és Párizs külpolitikai taktikája. Az Egyesült Államok és Franciaország továbbra is azonnali és teljes szíriai kivonást sürget a közel-keleti kis államból, nehogy a szíriaiak időhúzó taktikája eredményre vezessen. Talán épp ennek része a libanoni elnök, a szírbarátként számon tartott keresztény Emil Lahud hétfői találkozója Basar el-Aszad elnökkel, amelyen megállapodtak, hogy egy hónapon belül közlik a végleges kivonulás dátumát.
De hát mit keres Szíria a szomszédos kicsiny államban? Számtalan történelmi és emberi szál köti össze a két országot. A nagy testvér szírek mindig is úgy tekintettek a virágzó Libanonra, mint Nagy-Szíria egyik tartományára. 1976-ban, a libanoni polgárháború első évében – természetesen libanoni kérésre – a fegyverbarátság jegyében érkeztek szír csapatok az országba, mintegy ellensúlyozandó a Dél-Libanont ütközőzónának kezükben tartó izraeli erőket. 2000-ben Izrael kivonult a megszállt zónából, így a szírek is elvesztették a fő hivatkozási alapjukat csapataik jelenlétére. Tavaly szeptemberben erről az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa az 1559-es határozatában rendelkezett: Szíriának ki kell vonulnia Libanonból.
Valljuk be, azért voltak az ENSZ BT-nek olyan rendelkezései, amelyek nem valósultak meg a Közel-Keleten. Szíria is abban reménykedett, hogy a határozat elszáll, mint pusztába kiáltott szó. Tévedett. Nem fedezte fel, hogy egyre egységesebb lesz azon országok törekvése, amelyek az azonnali kivonulást sürgetik. Időközben még arab testvérei is elpártoltak Szíria mellől. Ráadásul egy hónapja Bejrútban meggyilkolták Rafik Haririt, Libanon volt kormányfőjét, nagyvállalkozót, a libanoni ellenzék vezérét, aki határozottan síkraszállt a szíriai csapatok távozásáért. Az biztos, a gépkocsiba rejtett bombával elkövetett merénylet profi munka volt, nem véletlenül vádolta meg az utcára tóduló libanoni tömeg a szír kémeket a gyilkosság megszervezésével. Az erőszakmentes tüntetéseken „Ki Szíriával!” lett a vezető jelszó. Két hét után a Szíria-barát kormány lemondott. A tbiliszi, kijevi mintára megszervezett megmozdulásokon a döntő fordulatot az hozta meg, hogy a szunniták (Hariri ennek a felekezetnek volt a hívője) csatlakoztak a maronita keresztény és drúz ellenzék soraihoz. A gyilkosság elítélése – egy vallási csoport kivételével – sohasem látott libanoni nemzeti egységet teremtett.
A négymilliós Libanon mintegy tízezer négyzetkilométeren terül el a Földközi-tenger partján, Szíria felől pedig hegyek határolják. Az ország valóságos vallási mozaik: 19-re teszik a különböző vallási irányzatokat, amelyek közül 13 keresztény, öt muzulmán, egy kicsiny pedig zsidó gyökerű. A keresztények száma a lakosság 40 százalékát teszi ki, ebből 25 százalék a maronita, amely a római katolikus egyház legnagyobb keleti rítusú irányzatához tartozik. A muzulmán vallás két ága, a szunniták és síiták, valamint a drúzok a lakosság mintegy 60 százalékát adják. Félmillióra becsülik az országban élő palesztin menekültek számát.
1920-ban a térséget francia mandátum alá helyezték, Párizs ki is hirdette Libanon függetlenségét francia fennhatóság alatt, ám a tényleges önállóságot csak 1943-ban vívta ki az ország. A franciák mind a mai napig jelentős befolyással bírnak, különösen a maronita keresztény közösség révén. Az 1975-ben kezdődött polgárháborút lezáró 1989-es taifi egyezmény kimondja, hogy az ország elnöke keresztény, a kormányfő szunnita muzulmán, míg a parlament vezetője síita származású lehet.
Bár az ENSZ egyik illetékese még vizsgálja Hariri megölésének körülményeit, az jelenleg is gyanítható, hogy a tettesek elszámolták magukat. Dehogy akartak ők ekkora ribilliót! A helyi sajtó szerint a szíriai hírszerzés és a maffia állhat a könyörtelen tett mögött. Ők kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek Libanonban. Évente mintegy 300 ezer szíriai érkezik vendégmunkásként Libanonba dolgozni. A libanoniak nem nézik jó szemmel, hogy hazautalásaik révén évente négymilliárd dollárt húznak ki az ország zsebéből. A szíriai maffia uralja – nemegyszer hazájuk titkosszolgálati személyeivel együttműködve – a kábítószer- és dohánycsempészetet. Beépültek a libanoni rendőrségbe, a katonaság soraiba, a helyi titkosszolgálatokba. Ezért visszhangozták olyan hevesen a tüntetések résztvevői a szíriaiak távozását és önállóságot követelő jelszavakat. Damaszkusz Libanont nem is katonái által, hanem mindenütt jelen lévő titkos ügynökeivel befolyásolja. A „lojalisták”, a Szíria-barát libanoniak velük kollaborálnak. Vannak olyan feltételezések is, hogy a többszörös dollármilliárdos vállalkozó, Rafik Hariri meggyilkolása is az egyre önállósuló szíriai titkosszolgálat magánakciója volt, mindenfajta felsőbb jóváhagyás nélkül. Állammá vált a szervezet két államban is. Mindenesetre jelzésértékű lehet Basar el-Aszad bizalmi emberének – aki egyben veje is – kinevezése a nagy hatalmú szír katonai elhárítás élére a libanoni merényletet követően.
„A legfőbb gond a szíriai rendszer homályos volta” – jellemezte a Damaszkuszban uralkodó állapotokat egy libanoni szakértő. Apja halála után az öreg gárda apparatcsikjai 2000-ben jobb híján elnöknek választották Basar el-Aszadot. Bátyja volt kiszemelve Háfez el-Aszad örökösének, ő kapott olyan nevelést, amely alkalmassá tette volna apja követésére. Ám 1994-ben a báty halálos autóbalesetet szenvedett, nem volt más választás, mint a szemészorvos végzettségű Basar „előléptetése”. Az elnök Basarnak a megfigyelők szerint lehetősége sem volt arra, hogy felállítsa saját csapatát. Az internet nagy szerelmeséről úgy tartják, hogy minden vágya az ország modernizálása, ám továbbra is akadályozza az öregek gárdája.
Megválasztása után, 2001-ben kivirágzott a „damaszkuszi tavasz”: számtalan politikai szalon várta a közügyek iránt érdeklődő szíreket. Új szelek kezdtek fújdogálni a szíriai fővárosban, immár senki sem törődött a Mukabarattal, a mindenre felügyelő titkosszolgálat embereivel. A szalonokban az ország jövőjéről, egy új Szíriáról vitáztak, és gyakran felmerült a korrupció leküzdésének fontossága is. A szír rezsim, amely magát ideológiailag még mindig a pánarab szocializmus védelmezőjének tartja, ekkor mondta ki a „ne tovább” felszólítást. A diktatúra győzedelmeskedett az épphogy formálódó politikai reformkezdeményezések felett: fokozatosan felszámolták a „damaszkuszi tavaszt” jelentő politikai szalonokat. A szír glasznoszty és peresztrojka leállításáról könnyen meg lehetett győzni a fiatal elnököt, hiszen elég volt, ha meglengették előtte a nagy szovjet kezdeményező, Gorbacsov sorsát. A szíriai rendszer azóta is kemény kézzel kormányoz: az országban nincs szabad sajtó, a politikai elítéltek számát több százra teszik.
Az új elnök szinte minden lépése külpolitikai hibát eredményezett. Washington és Tel-Aviv követelésére sem zárta be a palesztin Hamasz és Dzsihád szervezetek damaszkuszi irodáit. Izrael azzal vádolja Szíriát, hogy területén terrorista szervezeteknek ad otthont, engedi, hogy azok vezetősége fővárosában működjön, és kiképzőtábort biztosít számukra. Arról nem is beszélve, hogy anyagi és fegyvertámogatást is nyújt nekik. A legutóbbi tel-avivi merényletet, amely öt halálos áldozatot követelt izraeli részről, és megzavarta a palesztin–izraeli békekeresést, a Damaszkuszban székelő Iszlám Dzsihád követte el. Izrael nyíltan Szíriát vádolta a palesztin egyetemista öngyilkos merényletének felbujtójaként. Ugyanakkor az ország a második öbölháború kezdetén kiállt Irak mellett, és egyetlen szóval sem ítélte el az öngyilkos merényleteket.
A Hezbollah síita szervezet Szíria libanoni lándzsahegye. A libanoni lakosság harmadát adó síiták egyértelműen Szíria-barátok, hiszen a nagy szomszéd közreműködésével kapják Iránból a létezésükhöz oly szükséges fegyvereket. Az idézett 1989-es taifi libanoni békeegyezmény azt is kimondja, hogy a különböző milíciákat fel kell oszlatni. Ezt végre is hajtották Libanonban, kivéve a síita félkatonai szervezetet, mondván, ők az ország déli területén harcban állnak az akkor még jelen lévő izraeli erőkkel. Ma Libanonban szinte mindenki elismeri azt a szerepet, amelyet a Hezbollah játszott az izraeli csapatok távozásában. Ám most az Irán által felfegyverzett síiták jelentik a legnagyobb veszélyt Libanon belső békéjére. A hét elején minden eddiginél nagyobb, több százezres tömeggyűlést tartottak, csak épp Szíria katonáinak maradása mellett. Mi lesz, ha az eddig Izraelre meredő katyusáik és Sam–7-es rakétáik irányzékát Bejrút felé fordítják? A polgárháborúból épphogy csak kilábalt ország újra a belső, fegyveres harcok áldozatává válhat. Nagyon is valószínű számítása lehet ez olyan erőknek, amelyek készek aduként kijátszani a kezükben lévő síitákat.
A szíriai kérdésben Amerika és Európa közt februárban megtalált „tökéletes összhang” csak a Hezbollah szerepének megítélésében disszonáns. Washington és Tel-Aviv többéves unszolása ellenére sem akarják az európai hatalmak a terrorista csoportok listájára tűzni a libanoni szervezetet. Az európai indoklás szerint a Hezbollah több mint fegyveres csoport: politikai pártként és jótékonysági szervezetként is működik. Ilyenformán nagy hiba lenne, ha például Libanon közéletéből kizárnák a Hezbollah képviselőit.
Az amerikaiaknak Szíria régóta a bögyükben van. A terrorcsoportoknak nyújtott támogatása miatt a térség egyik felforgató államának tartják Washingtonban. „A szíriaiaknak meg kell érteniük, hogy figyelmeztetésünk rendkívül komoly” – jelentette ki Condoleezza Rice külügyminiszter a „teljes és azonnali” katonai kivonulást követelve Damaszkusztól. George Bush a múlt héten még az eredetileg belpolitikai kérdésekkel foglalkozó beszédében is óva intette Szíriát attól, hogy megakadályozza a libanoni demokratikus folyamatot. Bush végre teljes egységfrontot tudhat maga mögött, kezdve Párizstól Rijádon át egészen az Arab Ligáig, amelyek mind követelik Szíriától a csapatkivonást. Még Moszkva is elhagyta a régi barátot.
Különösen komoly veszteség Szíriára nézve, hogy Szaúd-Arábia kiáll az ENSZ-határozat azonnali végrehajtásáért. Nem is lehet meglepődni Rijád álláspontján, ugyanis a királyi család rendkívül jó kapcsolatokat ápolt a volt libanoni kormányfővel, Rafik Haririval. Az építési vállalkozó nemcsak hatalmas szaúdi megrendelésekkel alapozta meg vagyonát, hanem abban a kivételes kegyben is részesült, hogy szaúdi állampolgárrá válhatott. Aki kezet emelt rá, az kivívta a királyság haragját.
A napokban járt Damaszkuszban az egyiptomi hírszerzés főnöke, Omar Szulejman, aki a következő tanáccsal látta el vendéglátóit: „Ne játsszatok a tűzzel. Az amerikai katonák itt vannak a határaitoknál.” Valóban elég lesz-e a kétlépcsős kivonulás ahhoz, hogy a nemzetközi elszigetelődés falán Szíria legalább kicsiny rést tudjon vágni? Aligha. Az amerikaiak megtalálták a két okot, amellyel a térség két „banditaállamát”, Iránt és Szíriát állandó nyomás alatt tarthatják: egyrészt Teherán atomfegyverkezési programja, másrészt Damaszkusz húzódozása egy szomszédos országban katonai jelenléte megszüntetésétől.
Második mandátuma elején mintha varázsütésre Bush elnök a szerencse pártfogoltja lenne a Közel-Keleten: minden a január végi iraki választással kezdődött, amelyet Amerika nagy sikerként könyvelt el, majd folytatódott az utóbbi évek legígéretesebbnek mondható palesztin–izraeli békekereséssel. Kedvező jelek érkeznek Egyiptomból is, ahol demokratikusabbá akarják tenni az elnökválasztást. Aztán jött a „cédrusok forradalma”, és Szíria szorult helyzete, amely – egyes megfigyelők szerint – már-már belpolitikai változásokat érlel magában. Mindenesetre azért óvatosan kell bánni az amerikai elemzők által dominóeffektusként értékelt „történelmi” fejleményeket minősítve.
origo.hu
Horror kempingezés közben: maszkos, késekkel felfegyverzett társaság várta a túrázókat sátraiknál
