„Döbbentő hatás”

Számunkra, magyarok számára a XX. század legnagyobb ajándékainak egyike volt, hogy ötven évvel ezelőtt, 1955 tavaszán megláthattuk Petőfi Sándor igazi arcát. Egy régi, már-már elpusztult dagerrotípia kelt életre, és a segesvári csatatéren eltűnt költő nézett vissza róla. „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” – írta Babits 1923-ban.

Talán az is sorsszerű, hogy Petőfi igazi arca egy beteg korban, egy lélekkínzó világban jelent meg előttünk, amikor jog és törvény semmibevétele volt a módi, amikor politikai merényletnek tekintettek mindent, ami a személyiség, a társadalmi csoport, réteg vagy osztály érdekvédelmére irányult, és ezáltal akadályt gördített volna a hatalom útjába. Vélhetően nem volt 1955-ben olyan eszmélő magyar az országban, aki ne döbbent volna meg a csoda láttán.
Egy év múlva, 1956-ban kitört a forradalom, amelyet egyre többször hasonlítunk 1848-hoz. Ötven esztendővel a dagerrotípia felfénylése után nem lehet figyelmen kívül hagyni az összefüggéseket.
Hogy minek és kinek köszönhetjük ezt az ajándékot? Mihályfi Ernő így foglalta össze egy fotóalbum előszavában:
„Escher Károly műszaki, tudományos képzettsége, vegyészi, technikai tudása találkozott riporteri fantáziájával, és olyan feladatot oldott meg, amely páratlan nemzeti ereklyéhez juttatta népünket. A Nemzeti Múzeumban őriztek egy dagerrotípiát, amely a feljegyzések szerint Petőfi Sándort ábrázolja, de már szinte teljesen elpusztult. Escher Károly kockázatos kísérletbe fogott, kidolgozott egy eljárást, és sikerült az elpusztult dagerrotípiát újra életre keltenie, tökéletesen restaurálnia; Petőfi Sándornak egy évszázad alatt láthatatlanná mosódott arcvonásai előtűntek, feltámadt az egyetlen hiteles Petőfi-fénykép.”
A költő öccse, Petőfi István, aki majd három évtizeddel élte túl bátyját, 1879-ben ekképp vallott: „A kérdéses daguerrotyp már 1868-ban is, amikor Szendrey Júlia halála után megtekintettem, annyira elmosódott volt, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott.”
Eladdig Orlai Petrich Soma festményei és Barabás Miklós rajzai őrizték a költő arcvonásait. Hogy mi volt jellemző ezekre a képekre? Jókai Mór 1892-ben írott Petőfi élete és költeményei című könyvében válaszol rá:
„Petőfi nem volt eszményi alak egy férfiban. Hátramaradt arczképei közül csak az az egy hű, amelyet legelőször rajzolt Barabás, a hol Petőfi két kezét hátratéve tartja: a többi mind eszményítve van. Termete szikár, középnagyságú, arczszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldei satyr-vonalba menők, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendületlenül előreálló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. (…) Hajh, de mikor ezt az arczot a költészet lángja megvilágítá, mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek; tekintete lángolt, sugárzott; alakja megnőtt, felmagosult, szobor idomot vett; akkor a ki látta, a ki hallotta, belé kellett neki szeretni.”
Ernst Lajos 1922-ben publikált Petőfi arcképei című tanulmányában egy helyütt azt olvashatjuk: „Az első kép, mely Petőfiről készült, az a gyermekkori arcképe, amely gyűjteményemben van, s amelynek hátán »Alexander Petrovics, 1834« olvasható. (…) Lehet, hogy valamelyik rajztanára festette le őt ebben az időben. A képen az első pillanatban feltűnik a kissé elálló hegyes fül és a sötét kemény hajzat, aminővel Orlai leírta.”
Rákosi Mátyás, a párt első embere beszédeiben, írásaiban, hétköznapi társalgásaiban nemegyszer hivatkozott a költőre. Például: „Hangsúlyozzuk, hogy mi, kommunisták a nemzet pártja vagyunk, tehát lobogtassuk büszkén a nemzetiszínű zászlót, amely alatt Petőfi, Kossuth és Táncsics harcoltak.”
Amikor értesül a technikai eljárás sikeréről, majd később elé teszik Petőfi igazi arcát, vajon mit érez? Elmereng-e a kép fölött? Vagy lehet, hogy riadtan arra gondol: milyen szerencse, hogy Petőfi halott!
Még 1955-ben Escher Károly (1890–1966) levelet ír neki:
„Két évvel ezelőtt Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes kezdeményezésére hozzáfogtam a Petőfi Múzeumban levő, teljesen leromlott Petőfi daguerro fénykép helyreállításához. A kis ezüstlapon levő Petőfi-arcképből már semmi sem látszott. A szem körüli rész alig láthatóan, sejtelmesen volt felismerhető.
A munka nem sok reménnyel kecsegtetett. A kis ezüstlapon az egyetlen hiteles Petőfi-arckép teljesen megsemmisült. A cél az volt, hogy a megsemmisült Petőfi-arcképet minden mechanikai beavatkozás (retus, rajzolás stb.) nélkül visszahozzuk abba az állapotba, amelyben volt akkor, amikor a felvétel készült. Ez csak kémiai úton volt lehetséges.
Hosszú, fáradságos munka és előtanulmányok után sikerült visszahozni a kis ezüstlapra Petőfi egyetlen hiteles arcképét. Meglepetésként hatott, hogy az előtűnt Petőfi-fénykép, szemben az eddig ismert Petőfi-arcképekkel, egy egészen új, lángoló tekintetű, fiatal Petőfit állít elénk.
Arra kérem Rákosi Elvtársat, adjon módot, hogy munkám eredményét személyesen bemutathassam.
Elvtársi üdvözlettel:
Escher Károly fotóriporter,
II. Mártírok útja 5/a.”
Az ember azt hinné, hogy a páratlan nemzeti ereklye felkelti Rákosi érdeklődését is, de amikor tájékoztatják a levél tartalma felől, a következők közlésére ad szóban utasítást:
[Titkára, Szatmári István kézzel írott sorai az eredeti levélen:]
„Válasz: Értesítjük, hogy R. [ákosi] e. [lvtárs] nagy elfoglaltsága miatt kérését nem tudjuk teljesíteni. Sikeres [a szót utólag bigygyesztették a szavak közé] munkájáért ez úton fejezzük ki elismerésünket. Sz. [atmári].”
Ma is megdöbbentő az az indolens magatartás, ahogy a hírt kezelik. A „nagy elfoglaltság miatt…” Bezzeg, ha például Lenin ismeretlen fényképe került volna elő! Az újságok első oldalai alighanem ezzel volnának tele. Petőfi azonban nem hozza lázba az elvtársat. Hogy a szónoklataiban gyakorta emlegeti? Az más. Az színjáték. A levélre adott válaszban tökéletesen megnyilvánul Rákosi belső világa.
Soron kívül, azonnal fogadni kellene Escher Károly fotóriportert, és részletesen kikérdezni az eredményről, majd ország-világ elé tárni, ami halottaiból feltámadott. Mit nem adnának a franciák például Napóleon vagy a németek Goethe hiteles arcáért, mert más a festmény, és más egy dagerrotípiából életre varázsolt arc.
Berecz Károly írja 1898-ban A régi „Fiatal Magyarország” című könyvében: „Az arczkép, melyet nejének hátrahagyott holmija közt találtak, a negyvenes évek elején készült primitív daguerrotype – reám, megvallom, döbbentő hatást tőn, mintha a nyomtalanul eltűnt a maga eredeti alakjában lépett volna elém. E bánatosan lehajtott fő szemlélésével, tekintetével, melyben egész lelke ki van fejezve, nem győztem betelni.”
Így vagyunk vele az arckép feltámadásának ötvenedik évfordulóján mi is. „Soha nem élt a világon költő, a kinek szelleme annyira önmagához hű lett volna, mint Petőfi…” – írta Jókai. Kosztolányi Dezső pedig így vallott 1923-ban, a költő születésének századik évfordulóján: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.”
Csendesen kérdezem: megérdemeltük-e az igazi arcát?