Egy helyben topogó Európa

Váratlanul a szolgáltatások liberalizálásáról szóló irányelv került a hagyományosan gazdasági kérdésekkel foglalkozó tavaszi uniós csúcsértekezlet középpontjába. Orbán Viktor is megszólalt az ügyben: az európai néppárti találkozó után a régi és az új tagállamok közötti törésvonalra hívta fel a figyelmet, valamint – Románia közeli csatlakozására tekintettel – óvatosságra intett. A volt miniszterelnökhöz hasonlóan fogalmaz a Frankfurter Allgemeine Zeitung is, amikor azt írja: a Bolkestein-irányelv kapcsán a 25 tagú Európai Unió első komoly válságával szembesül. Tény, hogy a brüsszeli csúcson kiderült: ebben a kérdésben a régi Európában nincs jobb- és baloldal. A tizenötök politikai vezetői, a baloldali német, svéd és brit kormányfő egy emberként sorakoztak fel a direktíva gyökeres átdolgozását követelő jobboldali konzervatív Jacques Chirac mögött. Akinek nyomós oka van rá, hogy elől járjon a szolgáltatások liberalizálását célzó uniós irányelv elvetésében. A szociális jogokra hagyományosan legérzékenyebb Franciaországban ugyanis a baloldal és a szakszervezetek hónapok óta – utcai tiltakozásokat is szervezve – mozgósítja a közvéleményt a szociális dömping veszélyével járó irányelv, és azzal együtt a nemsokára népszavazás elé kerülő uniós alkotmány ellen.
Az új uniós tagországok piacait a rendszerváltozást követően elérte a nagy multinacionális cégek árudömpingje. A régi Európa tárgyalói a csatlakozási szerződések előkészítésekor gondoskodtak róla, hogy megvédjék munkaerőpiacukat az új tagállamok munkaerő-dömpingje ellen. De nyitva felejtettek egy kiskaput, ahol az új európaiak elvileg még „bebújhatnak” a régi tagállamok piacaira. Nyilvánvaló: az lenne az igazságos, ha az uniós piac 70 százalékát kitevő munkaigényesebb szolgáltatások területén az új tagországok kisvállalkozásainak meglenne a joguk arra, hogy piacot szerezzenek Európa fejlettebb felén. Ezt diktálná az egyenlő jogok elve.
Az uniós piacot alulról – többek között az adóversennyel és a munkaügyi szabályozás rugalmasabbá tételével – forradalmasítani igyekvő angolszász szabadpiaci liberalizmus hívei ezt a helyzetet használták ki a szolgáltatásokat liberalizáló, a származási ország elvét magában foglaló európai direktíva beterjesztésére. Közismert: a származási ország elve azt jelenti, hogy minden szolgáltató az unió egész területén az eredeti székhelye szerinti adózási, munkajogi feltételekkel nyújthat szolgáltatást. Minthogy ezeken a területeken a magyar, lett, lengyel stb. szabályozás sokkal kedvezőbb a vállalkozásoknak, mint a német vagy a francia, első látásra a Bolkestein-direktíva az új tagországok érdekeit védi. Ennek megfelelően nemrégiben az uniós ügyekért felelős magyar miniszter, Baráth Etele is időt szakított arra, hogy fellépjen egy fontos uniós fórumon a direktíva mellett. A minapi brüsszeli csúcson pedig Mikulás Dzurinda állt ki – a finn miniszterelnökkel, Matti Vanhanennel együtt –, a The Economist szerint démonizált, és néhol már csak Frankenstein-direktívának nevezett irányelv mellett.
Sajnos a magyarországi bejegyzés nem egyenlő a magyar tulajdonnal. Félő, hogy ebből a szabályból is – ha lesz belőle valami – az élelmes külföldi vállalkozások húznak hasznot (erre utalt Jacques Chirac is az uniós csúcson). Olyan hírek is vannak, hogy a külföldi vállalkozások magyarországi bejegyzésének költségei a közeljövőben a minimálisra csökkennek. A régi tagországok, vállalkozók, munkavállalók és az állam mindent bevetnek saját piacaik védelméért. A Bolkestein-irányelv körüli médiaháborúnak döntő szerepe van abban, hogy a vén Európa legfőbb bástyájának tekintett Franciaországban ma már a polgárok 52 százaléka ellenzi az uniós alkotmányt. A kérdés megoldását és az európai integráció továbbfejlődését valószínűleg nem a direktíva megtorpedózása, a külföldiek kizárása, hanem a régi és az új Európa fiskális és szociális előírásainak egymáshoz közelítése hozhatja. Ami a régi Európa oldaláról alacsonyabb fiskális terheket és rugalmasabb munkaügyi szabályozást, a mi oldalunkról a szociális jogok kiterjesztését jelenti. Ezt azonban valakinek ki kellene harcolnia. A magyarországi multik nem fognak maguktól magasabb béreket fizetni, rövidebb munkaidőt adni. Ebben a kérdésben a magyar és az országhatárokon túl nem látó európai szakszervezetek egyaránt hibásak. Ráadásul egyes vállalkozók a munkavállalók feletti fölényüket igyekeznek növelni ahelyett, hogy az uniós hadszíntéren küzdenének saját piacaik bővítéséért.
Sokkal kevesebb fejtörést okozott és gyorsan elfogadta a brüszszeli csúcs a növekedési és stabilitási paktum reformját. Eszerint nem követi automatikus deficiteljárás, ha valamelyik tagország államháztartási hiánya átlépi a három százalékot. A bizottság, mielőtt megindítja az eljárást, nagyobb hangsúllyal vizsgálja majd az enyhítő körülményeket, vagyis azokat a feltételeket, amelyek között egy uniós ország átlépte a három százalékot. A 3,2 vagy 3,3 százalékos hiány esetén még lesz lehetőség a mérlegelésre, a négy- vagy ötszázalékos hiánynál viszont már nem – mondják Brüsszelben. Szubjektív mérlegelés tárgya lehet egyes országok speciális erőfeszítése is. A németek az egyesítéssel kapcsolatos erőfeszítések, a franciák a baráti országoknak nyújtott szolidaritási kiadások és saját katonai fejlesztéseik, a magyarok és a lengyelek a nyugdíjreformból következő költségvetési bevételkiesés kompenzációjaként számíthatnak az uniós szervek jóindulatára. Így a tanácsban uralkodó politikai erőviszonyok nagyobb szerepet kapnak – hangoztatja a mind erősebb ellentábor. A szubjektív szempontok térnyerése tiltakozást váltott ki az Európai Központi Bank kormányzó testületében, számos vállalkozói kamaránál, de – a The Times szerint – az osztogatásból kimaradt a Nagy-Britannia nevében fellépő Gordon Bown pénzügyminiszter is. Bár nem tiltakozott a reform ellen, mégis ebbe a sorba érdemes állítani a Fidesz részéről Varga Mihály nyilatkozatát, aki arra hívta fel a pénzügyminiszter figyelmét: az Európai Unió pénzügyminisztereinek döntése nem ad felhatalmazást a kormánynak a választások előtti szabad költekezésre. Annál is kevésbé, mert az első két hónapban a költségvetés hiánya elérte az egész évre tervezett hiány 54 százalékát.
Nem történt komoly előrelépés a brüsszeli csúcs harmadik gazdasági témája, a lisszaboni stratégia kérdésében sem. Mint ismeretes, a Barroso-bizottság felállása után megállapította, hogy túl ambiciózusnak bizonyult az öt évvel ezelőtt kidolgozott stratégia, amely 2010-ig az Európai Uniót a föld legversenyképesebb térségévé kívánta tenni. Az innováció és a foglalkoztatottság növelésének előtérbe állításával kapcsolatos szokásos nyilatkozatokon kívül inkább csak az uniós döntéshozási mechanizmus újabb bírálatai keltettek feltűnést. Ezek sorában érdemes megemlíteni a déli uniós országok vállalatvezetőit tömörítő Gazdasági Kooperációs Tanácsét. Ez a munkaidő növelésében, a hatóságok és a vállalkozások közötti együttműködés javításában, a szabályozás lazításában látja a megoldást. A másik oldalon figyelmet érdemel egy társadalomtudósok bírálatát tartalmazó tanulmány. Eszerint a lisszaboni stratégia elbürokratizálódott, a döntések előkészítése szakértők privilégiumává vált, a mérőszámok és mutatók túlzott fontosságot kaptak. A foglalkoztatottság növelésének helyes célkitűzése például gyakran úgy torzul, hogy a tagállamok a rövid távú munkahelyteremtés szempontjainak rendelik alá a gazdasági tevékenységet. Meglátjuk, mi lesz a vége.