Egy hosszú út állomásai

Az irodalom az erkölcsi, szellemi értékek hozadéka és ennek az átszűrése az író elméjén, egy álláspont, egy állásfoglalás. Én nem hiszem, hogy minden irodalmi folyóiratnak oda kellene figyelnie, válogatnia kellene, és olyan embereket gyűjtenie maga köré, amelyek megfelelnek a szájízének, a gondolkodásmódjának és így tovább. Szerintem az irodalomnak nyitottnak kell lenni még akkor is, amikor tele van ellentmondásokkal és olyan dolgokkal, amelyek nem éppen elégítik ki egyik vagy másik olvasónak, gondolkodónak az ízlését. Valaki vagy jó irodalmat művel, vagy nem – nyilatkozta a Magyar Rádiónak decemberben Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen című Aradon megjelenő havilap főszerkesztője, üzletember és költő, akinek Aranyvillamos – harmadik szakasz című verseskötete tavaly jelent meg a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó gondozásában. Böszörményi sajátos jelensége az ezredelőnek, s nemcsak az irodalomról vallott, idézett nézete miatt, amit – érték, nyitottság, antiprotekcionizmus – valljuk be, viszonyaink ismeretében akár forradalminak is nevezhetnénk, aminek okát keresve a hosszú távollétre gyanakodhatunk. 1951-ben Aradon született. 1984-ben elmenekült Romániából. Kanadában lett gazdaggá. 1991-ben visszatért, és azóta komoly pénzeket áldoz arra, hogy Erdélyben és a Partiumban irodalmi és művészeti életet teremtsen, támogasson.
Az Aranyvillamos című könyv afféle utazási napló, a versek egy szüntelen vándorlásra késztetett, nyugtalan, magányos ember önmagával, a létezéssel, a szerelemmel viaskodó, helyenként perlekedő, máskor töprengő feljegyzései útjának állomásairól. Böszörményinél ez az út nagy távlatokat fed le, Torontótól Aradig, Monte-Carlótól Óceániáig, Ausztráliáig terjed. „Kávézás közben egy sötét, füstös bárban, / ősz cigányasszony a tenyerünket kérte, / jövőnket jósolta meg, ami egyre ment, / hisz bennünket csak a szerelem érdekelt. // Nekem azt mondta, messzi ország lesz hazám, / neki: hihet bennem, szerelmemre jövőt / bízhat, szekérderéknyi lesz a hozomány. // Mi hittük is, meg nem is a javasaszszonyt. / Óceánon túl lettem gazdag, de a lány, / régóta elment, hol nincs, csak odaát” – elevenedik meg az erdélyi fiatalkor a Szőke lány című versben, aztán az óceániai sziget a Bora Bora-i képeslapokban: „a polinéziai/lány / szemében / csillagképek / Gauguin- / képek / égnek / tükröződnek”. Tűnékenységükben értékes pillanatok sorjáznak elénk, egy arc, egy berlini cukrászda, egy naplemente, egy kikötő, ahogyan feltűnnek az elődök, a mesterek is, mint Lászlóffy Aladár vagy az életének véget vető Szilágyi Domokos.
Böszörményi állomásai ismerős állomások, olyanok, melyeknél a legtöbben megálltunk és várakoztunk már így úgy, ifjonti hévvel, érzelemmel telten, szenvedve, szomorúan, szorongva. (…) „tele az ég / csaholó / felhőkkel / a nyílt tengeren / nincs hova / futnom” (Bora Bora-i képeslapok) S talán ez ezeknek a verseknek a legfőbb erénye, megmutatják, hogy fordulhat bárhogyan az élet, adathat sokat vagy keveset, járhat bárhol az ember, hurcolja magával múltját, emlékeit. S ez amennyire elszomorító, annyira megnyugtató is.
(Böszörményi Zoltán: Aranyvillamos – harmadik szakasz. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. 128 oldal. Ára: 1800 Ft.)