Megtörtént eseményt dolgoz föl Vitézy László rendező és Dárday István forgatókönyvíró munkája. Egy Cserefának nevezett kis dunántúli faluról véletlenül kiderül, hogy bauxitbánya fölé épült. A mérhetetlen kincs kiaknázása érdekében a települést szovjet katonai erő segítségével porig rombolják, a helyén létrejött „vörösföld-bánya” haszna teljes mértékben a Szovjetunióba kerül. Magyarország annyiban részesül belőle, hogy az orosz nagy elvtársak a film fináléjában baráti csók kíséretében tűznek kicsinyke plecsnit egy magyar kis elvtárs mellére. A filmet újra láthatta a közönség az Odeon Lloyd moziban a Budapesti Iskola retrospektív filmfesztiválján. A vetítésen a rendező és a forgatókönyvíró is döbbenten észlelte, hogy az 1982-es, nemzetközi fesztiválokra készített, angol feliratú kópiáról eltűntek a legkeményebb jelenetek. Vitézy Lászlótól, majd Dárday Istvántól is megkérdeztük, milyen érzés megtudni, hogy művük csaknem negyed századon át megcsonkítva szerepelt külföldi mustrákon.
Vitézy László emlékeiben úgy él a film felemás elő- és utóélete, mint a nyomorúságos kádárizmus örökös színeváltó világának hű illusztrációja, amit íme, huszonhárom évvel később újra át kellett élnie. Vitézy Lászlóról és Dárday Istvánról tudni kell, hogy közösen kezdték el – többek között Szalay Györgyi, Gyarmathy Lívia, Tarr Béla segítségével – a Társulás Stúdió, a legjelentősebbé izmosodott dokumentum-művészfilm műhely megalapítását. Nem kis küzdelmek árán sikerült átvinniük a filmet az elfogadóbizottságokon, többek között azzal érvelvén, hogy a Vörös föld visszaadja az úgynevezett cselekvő hős becsületét. Így lehetett a mű az 1982-ben megalakult dokumentum-játékfilm műfaját megteremtő stúdió bemutatkozó munkája. Szerencséjük volt azzal is, hogy átmenetileg, a hetvenes évek végétől 1982-ig Pozsgay Imre volt a meghatározó kultúrpolitikus, nem Aczél György, így jócskán kitágultak a szókimondás lehetőségei. Nem véletlen, hogy ebben a korszakban jelenhettek meg Vitézy László Békeidő, Dárday István és Szalay Györgyi Harcmodor, Tarr Béla Panelkapcsolat című alkotásai. A Társulás Stúdió dokumentarista játékfilmjeinek köszönhetően az emberek szembesülhettek a hanyatló szocializmus valódi gondjaival, sőt azzal is, hogyan avatkozott be a Szovjetunió a magyar belügyekbe. Vitézy László képalkotó fantáziája a nagyhatalom katonai erejét is markánsan megjelenítette. Amikor például a vörös teherautók áthajtanak a falun, és sorra pusztítják a házakat, mindig feltűnik egy-egy szovjet tank. A film egyik kulcsmetaforája az a jelenet, amikor a temetőben exhumálják a holtakat, és megjelenik egy harckocsi, kiszól belőle egy szovjet katona, és a lázongó néptől megkérdezi: nem látták erre a többieket, mert eltévedtek. A korszak ellentmondásait híven modellezi, hogy bár Vitézy az 1982-es szemlén megkapta a rendezői nagydíjat, még a Filmkultúra 1981/5. számában megjelent, viszonylag tisztességes tanulmány is agyonhallgatta a szovjet elnyomás nyílt ábrázolását, vagyis a mű első számú üzenetét. Nem úgy egy rendezőtárs, Szász Péter, aki véresszájú elmarasztaló dolgozatában kijelenti: „Mi ez, ha nem egy könynyelműen megideologizált, demagóg uszítás?” Ahogy ez utóbbi, kritikának álcázott följelentésből is kiderül – teszi hozzá a rendező –: a hazai vetítésre szánt kópiák hiánytalanul tartalmazták a film összes jelenetét. Ám abból az angol feliratos, külföldi szereplésekre készült variációból, amelyet 2005. március 20-án, vasárnap este fél kilenckor láthatott a közönség az Odeon Lloyd moziban, annak idején gondos kezek kilúgoztak minden Szovjetuniót bíráló jelenetet, többek között a film fináléját. Az eltűnt képsoron elpusztult nagy sebhelyként árválkodik a ledózerolt falu helyén a bauxitbánya, ahol megjelennek Limousinokon a szovjet elvtársak, Brezsnyev-csókkal illetik magyar vazallusaikat, és örömünnepet ülnek, amiért sikerült elpusztítaniuk egy magyar falut. Ez már esztétikai szempontból is durva csonkítás, hiszen megsemmisült a csattanó.
Vajon miért kellett kivágni éppen a külföldre szánt kópiákból olyan jeleneteket, amelyeket a kádári Magyarország közönsége már láthatott? Vitézy László úgy véli, nyilvánvaló, hogy a kádári hatalom rettegett a KGB-től, amelynek ügynökei jelen voltak a nagy nemzetközi fesztiválokon, nemegyszer magyar delegáltként. Az úgynevezett glasznosztyot megelőző években már úgy-ahogy megengedhető volt a „táboron belüli” kritika, de azt a szovjetek akkor még nem tűrték volna el, hogy a nyugati világ művelt közönsége előtt ily leplezetlenül föltáruljon: mit is műveltek ők Magyarországon még a nyolcvanas években is. A megcsonkított kópia másik tanulsága: a magyarországi kultúrfunkcionáriusok, a Filmfőigazgatóság és a Hungarofilm vezetői, akiknek elvben a hazai művésztársadalom érdekképviseletét kellett volna megvalósítaniuk, jobb esetben semmit sem tettek egyes magyar filmesek érdekében, roszszabb esetben kifejezetten ártottak is nekik. Például úgy, hogy megpróbálták negatívan befolyásolni a zsűrit, többnyire sikerrel. Vitézy László ezt a saját bőrén tapasztalhatta, amikor 1983-ban a Vörös föld rendezőjeként meghívták a San Remó-i fesztiválra. Már az első napokban vacsorameghívást kapott a fesztivál igazgatójától egy romantikus tengerparti halászkertbe. Addig már-már a mennyben érezte magát, amíg az igazgató azt nem mondta: monsieur Vitézy, legyen erős, ha nem is nyilvánosan, de a filmet kivesszük a versenyprogramból. Pedig díjesélyes lenne, de a szocialista országok delegátusai tiltakoznak az ellen is, hogy a film megjelent egyáltalán. Értse meg – tette hozzá az igazgató, ez egy jobboldali színezetű fesztivál, éppen ezért nem tehetik ki magukat annak, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok képviselői kivonuljanak.
Időközben Dárday István rendező, a film forgatókönyvírója is megérkezett beszélgetésünk helyszínére, s elmondta, hogy a megcsonkított Vörös föld történetének ikerpárját ők már átélték alkotótársával, Szalay Györgyivel 1984-ben a berlini filmfesztiválon. Az átváltozások című filmjükben hangsúlyos összefüggésben szerepelt Leonyid Brezsnyev temetése, de a berlini változatból ez a dramaturgiai szempontból is fontos jelenet kimaradt. Ők még a helyszínen berohantak a gépházba, s látták, hogy a csonkítás helyén a kópiát kontár kezek egy ócska szigetelőszalaggal ragasztották össze. A Vörös föld megkurtítását negyed századdal ezelőtt mesterien végezte el valaki. Őszintén kíváncsiak lennének arra, ki lehetett az a vágó, aki képes volt e hóhérmunkára. A két rendező abban is egyetértett, hogy a kádári hatalom szerepét itt és most átvették a filmszakma akkori hangadói, akik mind a mai napig megtartották vezető szerepüket. Dárday úgy véli, filmjeinek megítélése a közönségre és a kritikusokra tartozik, de arra ma is büszke, hogy létrehozta 1982-ben a Társulás Filmstúdiót, s áttörvén a hallgatás gátjait, társaival megteremtették a Budapesti Iskola emblémafilmjeit. Sajnos mintha mostanában, úgy két-három éve visszatért volna ez a régi módi, megfejelve az újkori pénzvilág kíméletlenségével. A filmtörvény ugyan megszületett, de a dokumentumfilmesek sanyarú helyzetén semmit nem változtatott, hiszen a világon semmi nem garantálja, hogy filmjeik valaha is közönség elé kerülnek. Néhány ritka alkalomtól eltekintve az ő munkáik vetítésére egyetlen mozi sem vállalkozik, s a televíziók – tisztelet a kivételnek – mereven elzárkóznak a nemzet vizuális emlékezetének életben tartásától.
Vitézy László hozzátette: semmiképpen nem akarják megírni önnekrológjukat, ezért elmond egy vérfagyasztóan vidám történetet, ami híven egészíti ki a Vörös földet megcsonkító egykori filmelhárítás természetrajzát: „Már a rendszerváltozás után, 1990-ben fölhívott Szabó B. István egykori főcenzor és filmfőigazgató, s közölte, hogy szeretne találkozni velem a Fény utcai piac melletti kocsmában. Ott aztán két fröccs között laza mozdulattal előhúzott a sporttáskájából egy szobrocskát, és így szólt: ez a tiéd, ezt nyerted éppen tíz évvel ezelőtt egy nemzetközi fesztiválon. Valóban, rá is van vésve a dátum: 1983.
Ugyanúgy megdöbbentem, ahogy most ön, mert akár hiszi, akár nem, fogalmam sem volt arról, hogy a Vörös föld szerepelt azon a fesztiválon. Szabó B. ezután kedélyesen gratulált. – Ki vette át annak idején? – nyögtem ki végre hosszú szünet után. – Valaki a Hungarofilmtől, talán Dósai István igazgató – felelte Szabó B. – Hogy pénz járt-e vele, azt sem tudom. Nézz utána! Tétován rákérdeztem, hogy talán valami oklevél vagy efféle nincs hozzá? – Én csak azt tudom – felelte –, hogy amikor az utolsó pártállami filmfőigazgató, Kőhalmi Ferenc átvette tőlem az irodát, kitakarítottam, s megtaláltam a szobrocskát egy nejlonzacskóban. Rá volt ragasztva egy papírfecni, rajta az írás: Vitézy László díja. Gondolom, a történethez nem kell kommentár.”
Mi annyit hozzáfűzhetnénk mégis, hogy a Vörös földet és általában a Vitézy, Dárday, Szalay Györgyi, Gyarmathy Lívia, Tarr Béla és mások nyolcvanas években készült filmjeit újra vágatlanul be kell mutatni a közönségnek, mert az egyre szebb hazugságok fényében tündöklő kádárizmus igazi szörnyűséges arcát ezek mutatják be és teszik átélhetővé.
origo.hu
Világosan kiderül a legújabb hangfelvételből: hazudott Magyar Péter a tüntetések költségeiről - de honnan jöhet a pénz?
