„Emberek, magyarok, íme a költõ…”

A fiú mindössze tizenhét esztendõs volt, amikor az a férfiú, aki Ady Endre költészetét is elsõként méltatta érdemei szerint, Juhász Gyula világra segíti elsõ verseskötetét, A szépség koldusát. Elõszót is ír a karcsú könyvhöz, nem is akármilyet: „József Attila Isten kegyelmébõl való költõ, ezt meg lehet és meg is kell mondani… fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása… a jövendõ magyar poézis legjobbjai… közé fogja emelni. Nem ismerek bölcsebb és igazabb fajvédelmet, mint a valódi tehetség, az ígéretes fiatalság megbecsülését, pártolását, okos és szeretõ fölemelését. Emberek, magyarok, íme a költõ, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki!” Pusztába kiáltott szó volt az idõsebb költõ- és sorstárs mindenegyes szava, József Attilát sem életében, sem halálában nem szerették és pártfogolták úgy, ahogyan kellett, ahogyan igényelte s megérdemelte volna. Barátai s hozzátartozói általában akkor hagyták cserben, amikor ennek a rendkívül érzékeny idegrendszerû, sebzett lelkû fiatalembernek a legnagyobb szüksége lett volna gondoskodásukra. Életmûvét pedig („ennek a szegény, csonka országnak… el nem rabolható kincsét”, ahogyan Juhász Gyula írta) akkor faragták át a saját képükre és hasonlatosságukra, akkor sajátították ki kényükkedvük szerint, amikor a személyes érdekeik, politikai ambícióik azt diktálták. Azt a sok méltánytalanságot, ami József Attilával kapcsolatban megesett, voltaképpen a mi szabadabb világunk sem korrigálta.
A kézikönyvek (például az 1994-ben kiadott Új Magyar Irodalmi Lexikon), a tankönyvek lényegében ugyanazokat a marxista-leninista közhelyeket ismételgetik vele kapcsolatban, amelyeket még a negyvenes meg az ötvenes években ragasztottak költészetéhez. A „tudományos szakirodalom” pedig azokat az erõsen vitatható diagnózisokat igyekszik aládúcolni (olykor az illetéktelenség vádjával is illethetõ publikációkkal), amelyek – talán nem túlzás ezt állítani – vakvágányra terelték a költõ életét. Szomorúan kell megállapítanunk így utólag is, sem az ötvenedik, sem a hetvenötödik születésnapjára való emlékezés nem hozott érdemi változást József Attila életútjának, irodalmi hagyatékának a feldolgozásában. Nem kedvezett neki az idõ, mondták többen is. Túl sokan élnek még sorsának tanúi s tönkretevõi közül, muszáj várni a kérlelhetetlen igazságok kimondásával, így intették türelemre a költõ híveit az óvatos emberek. Majd a századik születésnapon, ezzel hitegettek bennünket a nagyokosok.
Most aztán kíváncsian várom, mivel rukkol elõ az irodalomtörténet-írás 2005. április 11-én, József Attila születésének centenáriumán. Az ismeretterjesztés, a maga mûfaji kötelmei között, úgy tûnik, megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Jelenczki István Eszmélet után címmel négyrészes, televíziós összeállítást készített József Attila életérõl. Ahogyan õ mondja, elégiát. A sorozatot, amelyet a Duna Televízió tûz mûsorára, sokan pártfogolták, a hivatalos filmtámogató fórumokon kívül kis falusi önkormányzatok, gyógyszergyárak, filmszínházak, könyvtárak és múzeumok is. De nem is csak a támogatók névsora jelzi, hanem a közremûködõké is, hogy valamiféle társadalmi konszenzusféle van kialakulóban József Attila körül. Barátok és ellenségek, igaz és hamis emberek kerülnek egymás mellé, hogy legjobb tudásuk szerint adjanak számot róla, szerintük kit kell szeretnünk és tisztelnünk a száz esztendeje született és 1937 december 3-án – voltaképpen mind a mai napig teljes bizonyossággal nem tisztázott körülmények között – meghalt zseniális emberben, akit József Attilának hívtak. Akit már nem invitálhatott kamerája elé a rendezõ, a költõ nõvérét, Etust például, vagy Cserépfalvi Imrét, a könyvkiadót, Marosán Györgyöt, aki 1942-ben nagyszabású – baloldali – tömegdemonstráció keretében hozatta fel Balatonszárszóról Budapestre a költõ földi maradványait, archív felvételekkel „hozta képbe”. Akinek pedig rácáfolt az idõ a vallomásaira, azt heves kirohanások nélkül, indulatmentesen igazította helyre. A szerkesztõtárs Fejtõ Ferenc helyreigazítása végett nem is kellett messzire mennie. Elég volt a költõ iránt táplált pozitív érzelmeirõl franciaországi otthonában nyilatkozó, világéletében a saját mûfaját – mindhiába – keresõ aggastyán szavai után az egyik, József Attilának írt levelét kiteríteni. Azt, amelyben a legmarkánsabb jelzõje a „pozitív érzelmi megnyilvánulásnak” a „te aljas” kitétel volt. Nem állítom, hogy az utókor által valamennyi, József Attilával kapcsolatban feltehetõ kérdésre választ adott ez a hosszú, négy óránál is hoszszabb „filmelégia”. Azt viszont bátran elmondhatjuk Jelenczki István munkájáról, hogy sokkal, de sokkal hitelesebb képet épített fel a költõrõl, mint elõtte bárki, bármilyen formában megtette volna. Szigorú, szép szerkesztési elve szerint csak és kizárólag a versekhez ragaszkodott Jelenczki István, ám azokhoz rendületlenül. Minden mással, képpel, hanggal, prózai szöveggel, oly szabadon bánt, mintha nem is ismeretterjesztõ dokumentumfilmet, hanem játékfilmet forgatott volna. Bátorsága odáig terjedt, hogy azokra is fontos szerepet – mondandót – bízott, akiknek az erkölcsi vagy a szakmai megítélésével kapcsolatban – éppen a mostanában felszínre hozott információk alapján – kétségek között vergõdik nem egy egyenes gondolkodású polgártársunk. A gyermekkereskedelmi perben vádolt Czeizel Endre szinte állandósult médiaszereplését például nehezen viselik el a jóérzésû emberek, a József Attila-filmben azonban – az irodalomszeretõ, mûkedvelõ orvos attitûdjébõl – azokra a fontos összefüggésekre is rá tudott világítani, amelyeket a „hivatásosok” fárasztó, bonyolult szakszövegébõl közönséges halandó tán sohasem értett volna meg. Cserépfalvi Imre (archív filmfelvételek idézték meg alakját, meg leányának a visszaemlékezései) sem ébreszt mindenkiben feltétlen rokonszenvet, amióta kiadói versenytársai iránti, 1945-ös akciói ismertté váltak. Az a csodálatos magatartás azonban, amelyet a tõle korban, életfelfogásban és társadalmi szerepvállalás tekintetében oly végletesen különbözõ fiatalember, József Attila iránt tanúsított, és az a páratlan érzékenység, amellyel költészetét kezelte (az istenes verseit is!), míg az Eszmélet utánt nézi, feledtetni tudja az emberrel az igazoló bizottságok Cserépfalvi Imréjének hírét és képét.
Az értõ, okos szeretet hatja át ezt a produkciót, az irányította a szerkesztõ s montázs-készítõ Jelenczki kezét éppúgy, mint a mûsorba illesztett versek kiválogatóját. Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán és Simon Péter hangján szólalnak meg József Attila (tán) legnagyobb költeményei. Az elsõ két mûvész (régebbi hangfelvételekrõl való) szerepeltetése az olyan igényes összeállításban, mint amilyen az Eszmélet után, kommentárok nélkül is érthetõ. De az a náluk kevésbé ismert Simon Péter foglalkoztatása is. Egyenrangú társa õ a magyar elõadómûvészet két klasszikusának, halandó mûvésztársa a halhatatlanoknak. Így, hármójukkal lett teljes az az emlékmûsor, amelyet talán majd a költõ kétszázadik születésnapján sem kell szégyellnie a 2005-ös esztendõnek. (Ha tudják még itt száz év múlva egynéhányan, hogy mi a vers, és kik voltak a XX. századi modern magyar líra koronázatlan királyai.)