Európa kapujában várakozva

Máig féltve őrzöm azokat a fotókon is megörökített emlékeket, amelyeket még a kilencvenes évek derekán, alig néhány hónappal a háborút lezáró békeszerződések megkötése után Horvátországban gyűjtöttem. Az utak mentén kiégett autók, a parkolókban bokáig gázoltunk a kilőtt töltényekben, s szinte nem volt villanyoszlop, amelyen ne függött volna koszorú a harcok legszörnyűbb velejárójára, a halálra emlékeztetve. A turisták, köztük jó néhány magyar mégis útnak indult a festői Adria partjára. Nincs épelméjű ember, aki ne irtózna a háború borzalmaitól, s ne félne azok következményeitől, Horvátország azonban ki tudja, miért, mindig is mágnesként vonzotta magához a világot. A tengerpart felé menet aknarobbantás miatt egy egykori katonai repülőtérre terelték a forgalmat, ám haladni ott sem tudtunk. Soha nem felejtem el, hogy az előttünk veszteglő autóból egyszer csak kipattant egy nyaralni igyekvő német hölgy, majd a tiltó táblával mit sem törődve nemes egyszerűséggel rásétált a környező aknamezőre. Mint kiderült, virágot akart szedni, s először nem is értette, tettét látva miért ordít mindenki. Megúszta.
A gránátok szaggatta repülőtér azóta már a múlté, helyén ma az A1-es autópálya fut. A golyózápor alá vett néptelen házak helyett újak épültek, az ablakokban muskátli díszeleg, s a tíz év alatt elért hihetetlen gazdasági fejlődést akár még az Európai Unióhoz tavaly csatlakozott tízek egyike-másika is megirigyelhetné. Horvátország a függetlenség elnyerése óta elismertségéért küzd, a Nyugat azonban minden jel szerint ezúttal mégis nemet mond Zágrábnak. Az EU-tagországok külügyminiszterei éppen ma ülnek össze a soros elnökséget betöltő Luxemburgban, s holnap már ítéletet is mondanak a sokat szenvedett ország felett.
A képzeletbeli bírói pulpitus közepén nem más, mint Carla del Ponte, a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyésze ül, ám déli szomszédunk aligha számíthat arra, hogy a számos területen mutatott jó magaviseletét pozitívan értékelik majd a holnapi döntésnél. Miközben ugyanis Hágában nap mint nap landolnak a Belgrádból, Szarajevóból és Pristinából érkező, magukat önként feladó háborús bűnösöket szállító repülőgépek, Zágráb adós maradt Ante Gotovina tábornok kiszolgáltatásával.
Nagy utazók már századokkal korábban leírták naplóikban, hogy a Balkánnál nehezebben megérthető térsége aligha akad a világnak. Ennek a kiismerhetetlenségnek lehetünk tanúi ma is, mikor a Jugoszlávia örökségével terhelt kegyetlen kilencvenes évek és a minden egyéb tekintetben megérdemelt uniós perspektíva között lebegő országot a múlt egyik fantomja taszítja el a rég megálmodott jövőtől. Brüsszel álláspontja tulajdonképpen érthető, még ha kissé rugalmatlannak tűnik is. Hiszen ha engednének, s az unió vezetői azt mondanák, a „ti” bűneitekről megfeledkezünk, gyertek csak hozzánk elszámoltatás nélkül, akkor a többiek: szerbek, bosnyákok, albánok miért ne követelhetnék ugyanezt. Zágráb mégsem akar (vagy tud) engedni. A horvát vezetők azt állítják, fogalmuk sincs róla, hol rejtőzhet Gotovina, csakhogy immár Stipe Mesic, az ország államfője is elismerte, hogy hatóságaik ez ügyben nem mondtak mindig igazat. Így kezdték hát ki a közelmúlt kísértetei a nyugati–keresztény értékekhez egyébként évszázadok óta hű Horvátország hitelét.
Korántsem a történelem vagy a két ország közti barátság mindössze az oka annak, hogy Magyarországnak mégis kötelessége támogatni a horvát törekvéseket. Többek között az évente több százezer embert érintő turizmus, a fiumei kikötő gazdasági jelentősége, a regionális együttműködést segítő vállalkozások vagy éppen a 2012-es futball Európa-bajnokság közös megrendezésének terve mind-mind fontos érv amellett, hogy Budapest tűzzel-vassal kiálljon Horvátország EU-csatlakozása mellett. Déli szomszédunk a rohamléptekben megépült s immár a határtól a tengerpartig érő autópályáival ráadásul valósággal kinyújtotta karját felénk.
Robbanásszerű fejlődésének csúcspontjára Horvátország azonban csakis európai uniós tagsága révén juthat el, amellyel az elszigeteltség s negatív értelemben vett „balkáni” mivolta végleg csak rossz emlék maradna. A szövetséghez tartozásra kényszeríti a horvátokat a szomszédokkal folytatott rivalizálás is, amelynek a XXI. században már nem fegyverekkel, hanem modern, építő versennyel adhatnak nyomatékot a térség országai. Horvátország sikere inspirációt jelentene a szomszédoknak is, akik a „zászlóshajót” követve a talán nem is olyan távoli jövőben szintúgy révbe érhetnek.
Addig is bízhatunk azonban abban, hogy egyszer talán eljön az az idő, amikor Magyarország jelenlegi kormánya is rájön: nincs más szeglete a Földnek, amelyen úgy ki tudnánk használni legalább azt a kevés megmaradt gazdasági és politikai súlyunkat, mint a Balkán. Ausztria már régen ráeszmélt, hogy viszonylag kis befolyással rendelkező országként is lehet határozott, nem csak a „nagyok” nyomában kullogó, sodródó külpolitikát folytatni. Bécs délre tekintett, s balkáni szerepvállalásával komoly tekintélyt vívott ki magának. Az összes lehetőség azonban még korántsem veszett el, hiszen több térségbeli ország még csak most kóstolgatja a függetlenség ízét. Bosznia-Hercegovina és Koszovó felett részben még a nemzetközi közösség bábáskodik, ám hamarosan egyik országban sem lesz gátja a privatizációnak. Macedóniában már megjelentek magyar vállalatok, de ez még nem elég. Pristinában például sorra nyílnak a vendéglők, internetkávézók, az áramot a nap jelentős részében mégis generátorral tudják csak biztosítani a gépek számára. Az áramszolgáltatás romokban hever, néhány éven belül azt is rendbe kell tennie valakinek. Ha harminc évig nem tették, hát ezután sem a szerbek fogják.
Bizonytalan még a térség sorsa – mondják erre sokan, újabb háborúktól, „Nagy-Albániától” rettegve. Az ENSZ egyik boszniai helytartója az újjáépített mostari Öreg híd tavaly nyári avatóünnepségét követően egy magánbeszélgetésen például azt mondta, ha kivonnák erőiket, lehet, hogy aznap este még nem, de másnap már biztos ismét egymásnak esnének a Neretva két partján élők. Hogy ez valóban így van-e, vagy csak a több ezer eurós havi jövedelemtől megrészegülve próbálnak egyesek a kelleténél rosszabb képet festeni a Balkánról, nehéz eldönteni.
Tény, hogy leginkább az etnikai feszültségek teszik a mai napig ingataggá a térséget – elég csak a Vajdaságban élő magyarság sorsára gondolni. Egyre kevesebben vannak azonban már azok, akik nemzeti érzelmüktől fűtött álmaikat fegyverrel a kézben akarnák megvalósítani, hiszen az anyagi gyarapodás és a biztosabb jövő tudata hamar felülkerekedik a harci szellemen. A Szerbia déli részén, illetve Macedóniában élő albánság jövője ettől még Európa legnagyobb kihívását jelenti, ám egyben reményt is kelt arra, hogy immár taposóaknák és Kalasnyikovok helyett a tárgyalások és kompromisszumok is hozhatnak az összes fél számára kedvező eredményt. Horvátország uniós tagsága hatalmas lépés lenne a biztonság és stabilitás fejlesztése irányába, Európának már csak ezért is bíznia kell abban, hogy egy bűnös tábornok nem állhat a közös jövő útjába.