Férfiszépség

Enciklopédia énezer

Akik ismerik publicisztikai munkásságomat, azok tudják, hogy homlokterében áll az iszlám. Avagy: egyik homlokterében az iszlám áll. Mert bár csak egy a fejem, de homlokterem az sokféle van. Állítólag a magas homlok az értelem jele.
Először a tálib rendszer került látóterembe – látótér, homloktér. Foglalkoztatni kezdett az afganisztáni kis középkor. A történelmi meteorológia szerint Európában az úgynevezett kis jégkor vezetett a nagy járványokhoz, engem meg érdekelt, hogy mi vezethetett Afganisztánban kis középkorhoz – a tálib uralomhoz. Írtam a bámijáni óriás Buddhák szétlövetéséről, majd pedig – a 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán – a hollywoodi stílusú médiaerőszak és a tálib stílusú tradicionalista erőszak viszonyáról. Próbáltam megfejteni, mit is jelent szeptember 11. az „info-európai” kultúra számára. Hova tovább? Theo van Gogh nyílt színi kivégzésekor földrengésjelző műszerként ugyancsak bemozdult a tollam. Brigitte Bardot, Oriana Fallaci és Határ Győző vízióját véltem beteljesülve látni a történtekben. A fent említett írások a felvilágosult és keresztény értelmiségi értékrendjén keresztül közelítettek az iszlámhoz. Csak nem bújhatok bele egy mohamedán bőrébe. Nos, a bőrébe nem, de a ruhájába igen.
Gáspár Győzike bújtatott arab ruhába egy kis házi karnevál, házi farsang erejéig akkor, amikor meglátogattam őt és folyamatos népszínművét. A ruha véghetetlenül több számmal volt nagyobb a testemnél.
Erre nem számítottam. Hogy ez ilyen. Nem számítottam arra, hogy egy tréfásnak szánt pillanat – se szó, se beszéd – átvet abba a világba, amelyet eladdig legföljebb elemezni meg félni tudhattam, de élni, belülről megélni soha. Döbbenetes élmény volt. Nem a ruháimtól szabadultam meg, hanem secperc alatt a ruha megszabadított a testemtől. A véznától, a gyöngétől, a nem sportszerűtől. És rá kellett ébrednem: eleddig a saját szememben sem voltam egész érvényű férfi, hisz óhatatlanul is a címlapkultúra idoljaihoz mértem magam, kellő távolságtartással és cyranói öniróniával. E pillanattól fogva bezzeg nem volt szükség többé öniróniára ahhoz, hogy hiánytalan érvényű férfi maradjak. Mindazok a fogalmak, amelyek itt, Európában közvetve is meghatároztak, elhelyeztek valahová, jelentésüket vesztették. A jó hapsi, a kigyúrt pasi fogalma például. Rádöbbentem, hogy lelkileg mily megnyomorító is a versenyhelyzet, s mily méltatlan az emberhez, ha szépség szerint osztályozzák. Uniós szabvány szerinti almákként a női melleket s a dagadt férfiizmokat – fújd, ki tudja, meddig fújhatod.
Ezeregyéjszaka: Szaúd-Arábiában vagy Palesztinában akár törzsi vezető is lehetnék, négy feleség, tömérdek ágyas. Jaszin sejk se volt szép, s hangját se mint basszust őrizzük emlékezetünkben, de szó nélkül mentek halálba egyetlen szavára „szép” palesztin fiatalok. Pál apostol írta, hogy a keresztség által többé nincsen pogány és nincsen zsidó, e farsangi tréfa nyomán pedig számomra megnyílt egy valóságszint, ahol többé nincs szép és nincsen csúnya. Nem lehet sem csúnya, sem szép – hisz az ember az iszlám szerint szellemi lény, nem szabad ábrázolni.
Az ábrázolt, vetített, közvetített, megmutatott ember – bálvány. A Biblia is bünteti a bálványimádást. A mutatkozó ember: exhibicionista. Emberkiállítás, embervásár.
Az ember neme és teste kultúránként és koronként értelmezésért kiált. Valamit mindenképp kell kezdenünk vele. Vállalni vagy tagadni, feltárni vagy elfödni. Aszkézis és hedonizmus, testkultusz és az emberábrázolás tilalma. Példa mindegyikre akad. A zsidó vallás, az iszlám és a megreformált kereszténység egyaránt, ha fogalmazhatok így, testelhagyó és szemérmetes. Az ortodox kereszténység ugyancsak szemérmetes, de lehetővé teszi, hogy szigorú ikonográfiai szabályok szerint ugyan, de mégis ábrázoltassék az ember. Eleinte az aszkéta szellemiségű katolicizmus szintúgy szűk ikonográfiai szabályok szerint mutatta meg az embert, később azonban az emberi test kiszabadult a gótika szarkofágjából, hogy a reneszánsz végleg és visszafordíthatatlanul megszépítse.
Szépnek tekinteni, látni, láttatni az embert, hát ez a bűn – s ebbe a bűnbe már Michelangelo is beleesett. A szép ember, a szépként megmutatkozó ember – függetlenül attól, hogy topmodell-e vagy szent – eleve világias. A Mona Lisától a Playboyig egyenes út vezet. Fehérlófia – paripa. Reneszánszfia – globalizáció. Az erő velünk van? A szépség halálunkig velünk marad. 2020 dögös csajai és jó pasijai már ott érnek a keltetőgépben. Az emberi szépség hosszú távú kockázat és mellékhatás, vajha jelentkeznék legalább az emberséghatás kockázata- és mellékhatásaként.