Először birkapásztorként dolgoztatták kopár, köves és bozótos területen. Folyton kisebesedett a lába, mert nem kapott cipőt. Az istállóban aludt, együtt az állatokkal; ételmaradékon és száraz kenyéren élt. Néha fellázadt, kiabált, hogy haza akar menni a szüleihez; ostorral verték meg ilyenkor. Ha szökni próbált, ablak nélküli sufniba zárták – sorolja emlékeit a fekete bőrű Salima.
A rabszolgaságot Mauritániában – ahol a most Budapesten élő férfi született – hivatalosan több mint húsz éve eltörölték, ám a gyakorlata máig tovább él. Salima kiskorában a családi kunyhóban lakott szüleivel és testvéreivel; a szülők élelemért dolgoztak egy arab családnak. Amikor a fiú betöltötte a tizedik évét, jómódú gazda kérte el otthonról, s ő hiába kérlelte apját, hogy ne adja, mennie kellett. Így lett birkapásztor.
Mikor hírét vette, hogy anyja meghalt, addig könyörgött, míg elengedték, hogy meglátogassa a sírt. Ám a gazda kikötötte: ha nem jön vissza, utánamegy és megöli. Salima úgy gondolta, meghalni jobb, mint visszamenni. Beállított a legközelebbi rendőrőrsre, és okmányokat kért – tudta, hogy a személyazonosságát igazoló papírral a fővárosban útlevélhez is juthat. Az ügyintéző azt mondta, elkészíti az okmányt, ha a fiú néhány hetet dolgozik nála. Salima beleegyezett, ám fél évig kellett robotolnia, mire megkapta az igazolványt.
A fővárosba ment, alkalmi munkával gyűjtött egy kis pénzt, majd megkereste az okmányirodát, és útlevélért folyamodott.
– Azt mondta a hivatalnok, egy kis munkáért kiállítja nekem az okmányt – idézi fel a történteket Salima. – Két évig dolgoztam a házában, és még mindig nem váltotta be ígéretét. Megszöktem, de még a fővárosban elfogott két rendőr; bevittek az őrszobára és megvertek. Borotvapengével hasították fel a bőrömet. Azt mondták, azért, hogy megnézzék, a vérem is fekete-e. Aztán visszavittek ahhoz a tisztviselőhöz, akitől a személyi igazolványt kaptam.
A rendőrtiszt úgy döntött, odaadja Salimát Tunéziában élő testvérének. Ekkor csillant fel a szökés lehetősége. A tisztviselő felesége ugyanis – regénybe illő fordulat – megsajnálta a fiút, titokban pénzt adott neki, majd a tunéziai rokont úgy tájékoztatta, a rabszolga egy nappal később érkezik. Így a reptéren nem várta Salimát senki, volt viszont útlevele és pénze. Szíriába, majd Líbiába utazott, ahol évekig élt alkalmi munkákból. 2001-ben embercsempészek közreműködésével jutott Törökországba, aztán Bulgáriába, végül az Hongrie nevű északi országba, amelyről addig nem is hallott.
A kérdésre, hogy mi volt a legjobb a bicskei menekülteket befogadó állomáson, a fiatalember azt feleli: mindennap kapott enni, még ha számára furcsa ételeket is. Érkezése után meghallgatásra hívták a menekültügyi hivatalba, ahol előadta a fenti történetet. Néhány hónap múltán megérkezett a hivatalos válasz: „Az eljárás során megállapítottuk, hogy a kérelmező által elmondottak nem tartalmaznak menedékjogi szempontból értékelhető információt, így azok nem alkalmasak a kérelmező üldöztetésének vagy az attól való megalapozott félelemnek a megállapítására.” Az ügyintéző hozzátette, hogy a rabszolgaság elől való menekülés nem szerepel a genfi konvenció által meghatározott okok között. (Az 1951-ben aláírt genfi egyezmény szerint mindenki jogosult menekültstátusra, akit hazájában faji, vallási, nemzeti okokból, valamilyen társadalmi csoporthoz tartozása vagy politikai nézetei miatt üldöznek, illetve aki elnyomást, megaláztatást szenved.)
Salimát táborlakó barátai világosították fel, hogy jogában áll fellebbezni. Azonban kiderült: az eljárás során aláírattak vele egy papírt, miszerint lemond fellebbezési jogáról. Erről nem tudott, ugyanis analfabéta. A tábor elhagyása után Budapesten alkalmi munkákat vállalt, majd a migránsokat felkaroló Menedék egyesület segítségével új kérelmet adott be. Az indoklás hangsúlyozza: Magyarország rabszolgaságot tiltó, nemzetközi emberi jogi egyezmények elfogadója. Salima végül megkapta a menekültstátust, amely az állampolgársággal majdnem egyenlő jogokkal jár (azzal a különbséggel, hogy nem szavazhat, és nem tölthet be közhivatalt).
A magyar menekültügy Kováts András szociológus, migrációkutató szerint nem menekültbarát; ennek tulajdonítható, hogy az utóbbi öt évben meredeken csökken a menedékkérők száma. (Tavaly már csak ezerhatszáz ember kért nálunk menekültstátust, Szlovákiában viszont több mint tízezer.) Hazánk évente száz és kétszáz közötti kérelem jogosságát ismeri el, függetlenül attól, mennyi a kérelmező. A határozatok utólagos elemzése mutatja: előfordul, hogy megfelel a genfi konvenció kritériumainak a státusért folyamodó helyzete, mégis elutasítják, vagy a sokkal kevesebb jogosítványnyal járó úgynevezett befogadottstátust kapja a migráns. Kováts András úgy tudja: mióta a bíróság peres eljárásban felülvizsgálja a menekültügyi hatóság határozatait, az esetek nagy többségében hatályon kívül helyezi az elutasító döntést, és új eljárás lefolytatását szorgalmazza.
Garamvölgyi Ágnes, a BM Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának menekültügyi igazgatója szerint viszont ez nagyon ritkán fordul elő; a bíróság kilencvenöt százalékban helyt ad a hivatal döntésének.
– A tényleges menekült igen kevés – mondja a hivatalvezető. – A migrációnak sok esetben csupán gazdasági oka van; ügyintézőink gyakran találkoznak kitalált történetekkel. Az ő feladatuk, hogy rámutassanak az esetleges ellentmondásokra.
Az igazgató állítja: az elismert kérelmek viszonylag állandó volta nem azt jelenti, hogy elutasító a hivatali szemlélet. Igaz, hogy körülbelül ugyanannyit ismertek el három évvel ezelőtt, mint tavaly, de három éve még több mint hatezer, tavaly viszont már csak ezerhatszáz kérelem érkezett. Tehát: míg három éve 1,3 százalék volt az úgynevezett elismerési ráta (száz menedékkérő közül kilencvenkilencnek elutasították a kérelmét), ez a szám 2004-ben kilenc százalékra nőtt. Az Európai Unió országaiban ez az arány többnyire nem haladja meg az öt százalékot.
Arra a felvetésre, hogy a magyar menekültügy rossz híre miatt csökken a kérelmek száma, a hivatalvezető azt feleli: a migránsok – akik többnyire illegálisan érkeznek – egyszerűen olyan határszakaszokat keresnek, ahol könnyebb átjutni. Nálunk a határellenőrzés egyre hatékonyabb. Egyébként sincs olyan konfliktusgóc a közelben, amely indokolná a tömeges migrációt.
– Ezenkívül Magyarországot leginkább szláv nemzetek veszik körül. Így az sem meglepő, hogy a volt szovjet utódállamokból, a kaukázusi vidékről érkezők számára vonzóbb egy szlovák vagy lengyel menekülttábor, ahol könnyebb boldogulni – véli a hivatalvezető, s hozzáteszi: a magyar menekülttáborokban teljes ellátást kapnak a menedékkérők, sőt költőpénzt is (havi kétezer-ötszáz forintot). Gondot jelent ugyanakkor, hogy e táborok lakói egy idő után hozzászoknak az intézményi ellátáshoz, és passzívvá válnak. Pedig a többségük húsz és ötven év közötti egyedülálló, munkabíró férfi.
A menedékjogi törvény egyik passzusa elsősorban állami feladatként határozza meg a menekültek társadalmi beilleszkedésének elősegítését. Kováts András szerint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal sokat tehetne azért, hogy javuljon a migránsok megítélése. Azonban a hivatalos kommunikációban túl nagy súlyt kap, hogy többségük illegálisan lépi át a határt, tehát törvénysértéssel kezdi magyarországi jelenlétét, s ez fokozza az irántuk való bizalmatlanságot. A menekülők jelentős része valóban embercsempészek közreműködésével érkezik, ám helyzetük miatt többnyire nem is tudnának útlevélért folyamodni.
Attól a perctől fogva, hogy valaki Magyarországon menedékjogot kér, a hatályos törvény szerint jogszerűen tartózkodik az országban; befogadóállomáson kell elhelyezni, míg kérelmét elbírálja a hatóság. Ám ha határőr kapja el, idegenrendészeti eljárás indul ellene, amely úgy kezdődik, hogy fogdába zárják – s akár tizenkét hónapos fogva tartásra is számíthat. A migránsok persze a fogdán is beadhatják menedékkérelmüket, csakhogy a döntés meghozataláig – beleértve a jogorvoslati eljárást is – rács mögött kénytelenek várakozni.
– Akinek sikerül a befogadóállomásig jutni, és ott beadni a menedékjog iránti kérelmet, megúszhatja a bezárást. Azonban a határőrök az úgynevezett mélységi szűrések alkalmával olykor a debreceni menekülttábor kapujában tartóztatják le őket, néhány lépésre a céltól – mondja Kováts András.
– A befogadóállomások környékén folytatott ellenőrzések konkrét embercsempészési ügyek felderítését, bizonyítását célozzák, nem a menedékjogi kérelem benyújtását igyekeznek megakadályozni általuk – állítja Egyed Zoltán idegenrendészeti igazgató. – A hatóság a családokat, az egyedülálló kiskorúakat, a terhes nőket vagy azokat, akiknek az egészségi állapota indokolja ezt, mindig befogadóállomáson helyezi el. Egyéb esetekben csakugyan fogdán vesszük őrizetbe őket.
Ha a külföldi csak az őrizetbe vétel vagy a kiutasítás után adja be menedékjogi kérelmét, a szabadságát továbbra is korlátozzák, de a kiutasítást nem hajtják végre a menedékjogi eljárás befejezéséig.
Mint minden nép, mi is azt hirdetjük magunkról, hogy vendégszeretők, befogadók vagyunk. A szociológus szerint azonban ennek bizonyítására a XIX. század vége óta nem sok alkalmunk volt, hiszen egészen az 1990-es évek közepéig inkább elmentek innen az emberek, mint idejöttek. Ezért Németországhoz, Franciaországhoz vagy Nagy-Britanniához képest Magyarországon nincs történelmileg kialakult befogadói kultúra. Van ennek előnye is: nem szembesülünk a problémákkal, amelyeket a határozottan elkülönülő, nagyszámú bevándorlóréteg okozhat. A lakosság félelme kettős: sokan attól tartanak, hogy a menekültek beáramlásával növekszik a bűnözés aránya, mások attól, hogy nekünk kell majd eltartanunk őket.
Ugyanakkor több elemzés támasztja alá például a kínai migráció veszélyességét. Hivatalosan alig több mint hétezer kínai él nálunk, valójában azonban jóval százezer fölötti is lehet a számuk – ezt mutatja, hogy a hazánkban kiadott kínai újságok összes példányszáma meghaladja a nyolcvanezret. A hermetikusan zárt, törvényesen és illegálisan is egyre növekvő kínai kolónia mind több munkát okoz a rendőrségnek, nemcsak a feketekereskedelem, hanem a szervezett bűnözés miatt is.
Kováts András szerint valóban nem zárható ki, hogy vannak bűnözők a migránsok között. Azonban szerinte nagyon alapos a bevándorlók nemzetbiztonsági szűrése. A bűnözők nem szoktak segítségért folyamodni, nem helyezik a hatóságok kezébe sorsukat. A menekültek többnyire nagyon is törvénytisztelő magatartást tanúsítanak, hiszen a jövőjük függ attól, hogy alávessék magukat az itteni elvárásoknak. Az esetek többségében rendelkeznek szaktudással, és szinte mindig készek arra, hogy munkát vállaljanak. Az átlagot tekintve kétszer annyi közöttük a diplomás, mint a magyar lakosság körében. S a migráció nem csak munkaerő-, hanem tőkebeáramlást is jelent; gyakran érkeznek vagyonukat átmentő családok, amelyek vállalkozást szeretnének alapítani nálunk.
Paul esetére, akárcsak Salimára, a Menedék egyesület munkatársa, Beke Dorottya hívja fel a figyelmemet. Paul Sierra Leone-i polgári családból származik, édesapja jómódú üzletember. A fiatalember lelkész szeretett volna lenni. 1994-ben, amikor kitört a polgárháború, épp betöltötte huszonkettedik évét; rövidesen megkapta behívóját, és a frontra került. Vallásos meggyőződése miatt úgy érezte, nem tudja elviselni az öldöklés embertelenségét. Három év múlva megszökött, hónapokig bujkált vidéki rokonoknál. A szülői ház addigra leégett, a család külföldre menekült.
Paulnak volt pénze. A szomszédos Guineába szökött, ahonnan Belgrádba repült, majd embercsempészek közreműködésével – akik néhány értéktárgyát és az útlevelét is elvették – Budapestre jött. Azonnal beadta menedékkérelmét, s mivel vagyona egy részét sikerült átmentenie, úgy döntött, vállalkozást alapít. Menedékkérelmét azonban elutasították. Befogadottstátust kapott, amelyet egy év elteltével szeretett volna meghosszabbítani, de az ügyintéző közölte vele: valószínűleg visszatoloncolják.
Paul nagyon megrémült, hiszen tudta, szökése miatt börtön vagy kivégzés várna rá. Megpróbálta illegális úton elhagyni Magyarországot, ám elfogták a határon. A bíróság egy év szabadságvesztésre ítélte, s arra, hogy ennek leteltével ki kell utasítani. Szabadulása után azonban a Magyar Helsinki Bizottság egyik ügyvédje elérte, hogy felfüggesszék a határozatot. Újabb menekülttáborba került, ahol ellopták a csomagjait.
Paul vagyonosan érkezett, néhány év alatt nincstelenné vált. A börtönben tizenöt kilót fogyott, idegrendszere meggyengült. Mivel nagyon rosszul beszél magyarul, nem kapott munkát. Éhezett, csavargott, s közben lejárt a tartózkodási engedélye. Egyre gyakrabban fájt a feje és a háta. Egy este nagyon rosszul lett, kórházba ment, ahol a rosszkedvű ügyeletes orvos rákiabált: „Ha már itt él a nyakunkon, legalább tanulna meg rendesen magyarul!” Paul dadogott a fájdalomtól, szédült és hányt, mire az orvos kizavarta a folyosóra. A férfi felhívta a Menedék egyesületet; a civil szervezet egy ismerős belgyógyászt küldött hozzá, aki megállapította, hogy infarktusról van szó, és mentőt hívott.
Paul néhány hónap alatt felépült. Sohasem ivott vagy dohányzott; az orvosok szerint súlyos szorongás okozta a szívrohamot. Ügyintézője még a kezelés alatt közölte, hogy származási országa már biztonságos, haza fogják küldeni. Sierra Leonéban, ahol valóban véget ért a háború, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentése szerint kolera, vérhas és maláriajárványok pusztítanak, és több millióan élnek hajlék nélkül. A felnőttek várható életkora harmincnégy év, a csecsemőhalandóság a legmagasabbak között van a világon (minden harmadik gyermek meghal ötéves kora előtt.)
A Menedék egyesület az ENSZ-hez és a Helsinki Bizottsághoz fordult, hogy segítsenek megakadályozni a kitoloncolást. Tavaly az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága nyomatékosan kérte az idegenrendészeti osztály vezetőjét, hogy legalább két évre hosszabbítsa meg Paul befogadottstátusát. Egy évre meghosszabbították; a fekete fiú kálváriája folytatódik.
A Tárki 1992 óta végez felméréseket a lakosság körében, azt kutatva, milyen a viszonyunk a jövevényekhez. A nemrég elkészült jelentés szerint az idegenellenesség aránya öt százalékot csökkent a tavalyi évhez képest. A kutatóintézet munkatársa, Sík Endre szerint elképzelhető, hogy ez a tény összefügg a kettős állampolgárságról szóló népszavazással, amelynek kapcsán sokaknak újra kellett értékelniük a határon túliakhoz fűződő viszonyukat.
A bizalmatlanság oka sokszor az úgynevezett jóléti sovinizmus. A magyar állampolgárok többnyire úgy érzik, nagyon nehezen teremtették meg egzisztenciájukat, mindennap újra meg kell küzd
origo.hu
Budapest közlekedése katasztrofális, kiakadtak az autósok
