Haditanácstalanság

Hagyomány lett a Fehér Ház tudósítóinak körében, hogy évente egyszer, egyetlen estén, a sajtómunkások szerepet cserélnek a politikusokkal, és a kabinet tagjait kifigurázó műsorszámokkal nevettetik meg a résztvevőket, köztük a parodizált államférfiakat. A Gridiron Club, egy exklúzív washingtoni sajtószervezet vacsoráján, amelyet immár a 120. alkalommal rendezhettek meg e hónap elején Washingtonban, persze az USA elnöke is igyekszik bizonyítani, hogy jó a humorérzéke – ő évente egyszer hivatalos a klub estjére.
George W. Bush elnök most védelmi minisztere, Donald Rumsfeld kárára viccelődött, amikor a társadalombiztosítási rendszer reformjáról szólva megjegyezte a mulatságon: „ha [a rendszert] nem javítjuk meg, Rumsfeld sosem megy nyugdíjba”.
A vicc ült, az újságírók nevettek, a másnapi lapok pedig némi kárörömmel idézték az elnöki poént, hiszen „Rummy” a Pentagon sajtótájékoztatóin rendszeresen tesz nevetségessé újságírókat, akiknek igencsak fel kell kötniük a gatyát, ha a miniszterrel szópárbajra kelnek.
Ám a legviccesebb az, hogy lehet, Bush komolyan gondolta, amit mondott: Rumsfeld renoméja, ha nem hever is romokban, de korántsem olyan kikezdhetetlen már a Fehér Házban, mint amikor Colin Powell viaskodott vele az előző ciklus idején. Egyre több olyan bíráló megjegyzés hallatszik ugyanis a konzervatív táborból, hogy a Pentagon vezetése és makacssága nagymértékben felelős az Irakban tapasztalt nehézségekért.
– Az egyik baj az, hogy Rumsfeld olyasvalaki, akire mi azt mondanánk, hagyományos értelemben konzervatív: komolyan vette a Szaddám Huszein személyében rejlő veszélyt, de az országépítést már nem igazán – mondja kérdésemre Gary Schmitt, a Project for a New American Century (PNAC), egy kicsiny, de befolyásos washingtoni neokonzervatív kutatóintézet igazgatója.
Schmitt maga is neokonnak vallja magát, teljes mellszélességgel kiáll az iraki háború mellett, és önmagáért beszélő eredménynek tartja az iraki választások sikerét. Legnagyobb gondja a megszállással, hogy a Pentagon nem küldött elég katonát Irakba ahhoz, hogy az Egyesült Államok ne csak a háborút, hanem a békét is megnyerhesse a Közel-Keleten. (Schmitt egyébként öreg rókának számít a washingtoni hatalmi körökben: a Reagan-adminisztráció alatt a szenátus titkosszolgálati bizottságában töltött be magas tisztséget, majd Reagan elnök hírszerzési tanácsadó testületét igazgatta egészen 1988-ig. A rendszerváltás hajnalán Magyarországon is felbukkant, ahol a nemzetbiztonsági szolgálatok átalakítását segítette tanácsaival, ahogy diplomatikus válaszaiból kikövetkeztetem, igen mérsékelt sikerrel.)
Annyi bizonyos, hogy „az országépítés” megszervezése nem a Pentagon feladata lett volna a háború utáni Irakban. Az országépítés, amely az amerikai terminológiában nem csupán egy káoszba süllyedt ország normalizálását jelenti, hanem az amerikai politikai berendezkedés exportját, meghonosítását is, elsősorban a Powell által felügyelt külügy asztala lett volna, ám a miniszter nem sok eséllyel indult Rumsfeld elképzeléseivel szemben: Rumsfeld hírhedt arról, hogy az adminisztráción belül kerülő utakon érvényesítette akaratát, saját elképzeléseit erőltette rá a többi hivatalra, és lesöpörte az ellenérveket. A külpolitikai kérdésekkel foglalkozó amerikai Foreign Policy magazin márciusi számának egyik írása ezeket a belső feszültségeket elemzi a Nemzetbiztonsági Tanács (NT) működésére koncentrálva. (Az NT az elnök mellett működő, a minisztériumoktól független vagy azok álláspontjait kiegyensúlyozni törekvő igen befolyásos tanácsadó testület, amely stratégiai kérdésekben segíti a Fehér Ház munkáját.) A Foreign Policy az NT egyik tisztviselőjét idézi, aki így panaszkodik: „A védelmi miniszter irodáján egyszerűen megőrültek… Azt mondogattuk, hogy k…vára kiment náluk a biztosíték a döntéseket és a döntési mechanizmust illetően is. Rumsfeld voltaképpen azt mondta: »lesz…om, hogy mit mond az NT, megteszek mindent, amiről úgy érzem, hogy jogom van megtenni az elnöktől kapott felhatalmazás okán«.”
Powell nemcsak azért indult esélytelenül ebben a küzdelemben, mert Rumsfeld Dick Cheney alelnökön és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadón keresztül bármilyen ügyben hatékonyabban tudta érvényesíteni álláspontját, hanem – ahogy Schmitt megjegyzi – mert a külügy elképzelései az országépítésről nem estek egybe az elnök elgondolásával.
– A külügyminisztériumnak tényleg lett volna mit letennie az asztalra ez ügyben. Hiszen a balkáni újjáépítésben is részt vállalt, tehát nyilvánvalóan megvolt ott ehhez a szakértelem. A baj az volt, hogy Közel-Kelet-szakértői nem nagyon szimpatizáltak azzal a gondolattal, hogy Irakban nagy horderejű változások legyenek.
A Nemzetbiztonsági Tanács persze előállhatott volna javaslatokkal, hogy e patthelyzeten segítsen, ám az NT akkori vezetője, Condi Rice – ahogy azt bírálói gyakorta megjegyzik – túlságosan el volt foglalva azzal, hogy az elnök mellett legyen, miközben a tanácsadó testületet magára hagyta, így ennek koordináló szerepe meggyengült. Pedig Schmitt szerint a nemzetbiztonsági tanácsadó (aki egyben az NT vezetője) feladata épp ez a koordináció. Az a dolga, hogy biztosítsa, „a bürokrácia azt csinálja, amit feladatául szabtak”.
A végeredmény?
– Ott volt egy igen nagy horderejű terv és egy gyakorlatilag nem működő kormányzat – mondja Gary Schmitt.
Egy idő után ez a belső konfliktus arra késztette a Fehér Házat, hogy Irakot illetően kézi vezérlésre kapcsoljon. Bagdadból most már egyenesen az elnök embereinek jelentettek, nem pedig a Pentagonon vagy a külügyminisztériumon keresztül. Az iraki ügyek koordinálására és a Pentagon hivatalnokainak visszaszorítására fontos pozíciót kapott Bob Blackwell, a nemzetbiztonsági tanácsadó helyettese, és ezzel orvosolni tudták a viszálykodásból adódó problémákat, hiszen Blackwell szintén az elnök mellett tevékenykedett.
Mindazonáltal Rumsfeld igazi ellensúlya az adminisztrációban nem ő, hanem talán épp az az ember lesz, aki valamivel korábban erőteljesen támogatta a renegát hadügyért az elnök előtt: Condi Rice.
Colin Powell távozását a külügyminisztérium éléről Európában valóságos gyászként élték meg, hiszen a mítosz szerint ő volt az, aki féken tartotta a héjákat az elnök körül. A valóság azonban inkább az, hogy – mivel érdekérvényesítő képessége nem volt jó az elnök környezetében – nemigen tudta jól képviselni a külügyminisztérium mérsékeltebb szakértőinek véleményét. A Foreign Policy magazin arra figyelmeztet: a tények nem feltétlenül igazolják majd azokat a félelmeket, miszerint Rice külügyminiszterré való kinevezésével a kormányzaton belül elbukott volna ez a mérséklő erő. Hiszen gyaníthatóan a State Department apparátusa jobban fogja alakítani a minisztert, mint fordítva, és így ez a szakértő bürokrácia hatékonyabb képviseletet nyert az elnök környezetében, mint amilyet korábban Powell jelentett.
És csakugyan, mióta Condoleezza Rice, Bush bizalmi embere lett a külügyminiszter, Amerika mosolyoffenzívát indított Európában, kompromisszumot fogadott el transzatlanti szövetségeseitől Irán ügyében, és bizalmat szavazott az új palesztin vezetésnek.
Pedig a korábbi európai teória szerint mindennek nem így kellett volna történnie Colin Powell távozása után. Mert Európa elkönyvelte, hogy Powell a „jó fiú”, akivel Washingtonban tárgyalni lehet.
– Az európaiak egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitték, Colin Powellt érdekli, mit mond Európa. Igazából sosem érdekelte – mondja kérdésemre Gary Schmitt. Ő úgy látja, elég csak arra emlékeztetni, hogy mi történt a balkáni válság idején, amikor Powell volt a vezérkar főnöke: nem akart belebonyolódni a konfliktusba, kifejezetten ellenezte az amerikai katonai szerepvállalást.
– Európa igencsak meg fog lepődni, hogy a transzatlanti kapcsolatokat nagyobb aktivitás és több párbeszéd jellemzi majd – mondja Schmitt.
Igaz is: a volt amerikai külügyminiszter sosem rejtette véka alá az öreg kontinens iránti érdektelenségét. Davosban a 2003. évi világgazdasági fórumon ezekkel a szavakkal figyelmeztette európai rajongóit: „Nem az az ember vagyok, akinek gondolnak. Nem az önök ügyéért harcolok az amerikai kormányzatban. Nem ugyanúgy gondolkodom, ahogy önök: úgy vélem, Irak igenis probléma, és az elnök majd eldönti, hogy szükséges-e a katonai megoldás. De maguk, fiúk, meg kell hogy értsék: nem vagyok Európa szóvivője az adminisztrációban.”
A neokon összeesküvés ettől függetlenül a mai napig vonzó elmélet Európában, és az is igaz, hogy Washingtonban valóban túlontúl erős befolyásra tettek szert az ideológiai exportban és a radikálisabb Közel-Kelet-politikában utazó neokonzervatívok. Ám ha kizárólag úgy próbáljuk megérteni a washingtoni politikát, hogy mindent e társaság nyakába varrunk, aligha válnak értelmezhetőkké Washington indítékai.
– A neokonzervatívok befolyását az adminisztrációban mindig is túlbecsülték. Az igazság az, hogy az elnök az igazi neokon – fogalmaz Gary Schmitt.