Hogyan legyél humoralista (73.)

Feleségemnek, Ilinek és Ziva unokanővéremnek születésnapjukra

Olvasó, most gyónok neked. Neki már megtettem, de anélkül is belelát a vesémbe. Szó szerint pofára estem. Nagyböjt idején – figyelmeztettek – történnek rejtelmes dolgok. De nem magyarázok többet bele, mint amit most velem éppen ezzel a „pofáraeséssel” tettek. Ugyan én estem effektív el, de… azért próbálom megfejteni…
Amikor ott a földön találtam egyszer csak magam hirtelen, az első szavam az volt: megérdemeltem. Igen, mert múlt pénteken is este – hogy a kocsonya meg ne romoljon… szóval a húst is belőle megettem… De ez így bántóan túl leegyszerűsített… Még az is, hogy ki lehetett volna váltani valami jócselekedettel. (Inkább csak a „normál” péntekeken…)
– Persze aznap is számos jót cselekedtem. Hosszan érdeklődtem unokatestvéremnél rákos fia hogylétéről… feleségem barátnőjéről is, aki harmadik szívinfarktusával van éppen kórházban… Feleségem húgának „rák-kontrollját” ugyan elnéztem – e hét csütörtökön lesz… a lapzárta végett most már múlt időben… de legalább fölhívtam telefonon végre… Meglátogattam a tőlünk egy autóbusz megállónyira lakó nagynénémet, szinte egyetlen még élő legközelebbi vérségi rokonomat anyai ágon… több mint 15 év óta nem voltam nála „politikai okokból”. Együttéreztem a nagybeteg pápával, a miséken nem feltétlenül méláztam el ezeknél a szavaknál, az „ez az én testem, mely értetek adatik”…
Tetszelegtem is szépen magam előtt, hogy milyen kis, helyre, derék, kötelességteljesítő, kipipálható jócselekedetekkel teli, együttérző, sőt! jóságos ember vagyok. Kértem azért a Jóistent – ostya után már „bebiztosítva” … szakadna fel bennem végre valami felé is… hadd szeressem kicsit jobban… de aztán gyorsan családtagjaimért és pár jóságos barátomért imádkoztam, nehogy nélkülük menjek majd békével haza…
Pofáraesésem óta tudom, gesztusaim majdhogynem pótcselekvések voltak… inkább az elegánsan kívülállónak a külsődlegesen hivalkodó póza. Megjátszott együttérzés… s úgy fogalmaztam meg magamban – friss arctörésem után, hogy talán a szándék ezzel az első (második, századik, ezredik) elbukásommal az lehetett… hogy érezzek én is végre valami billiomod kis részt azokból a fizikai fájdalmakból is, amikkel telefonon keresztül olyan nagyon hatásos szeretettel „együttérzek” …
S még a próbatétel is szándék lehetett velem, hogy fel tudok-e állni, állhatatos vagyok továbbra is, de ez így megint torz képet adhat egy hívőről… S talán még az is majdnemhogy visszatetszést kelthet egy hittelenben, ha elmondom (meggyónom), hogy én bizony nemcsak ilyenkor, nagyböjti alkalmakkor, a Biblia mellett találomra Kempis Tamást is felütöm néha… a Krisztus követését (Jelenits István fordításában), s éppen amikor e sorokat írom, és még nem szűnik, bár már kissé enyhült a fájdalom arcomon, a következő sorokat olvasom: „Mert csak jó lehet az, amit velem teszel. Ha azt akarod, hogy sötétségben járjak, áldott légy, ha pedig azt akarod, hogy világosságba öltözzem, légy akkor is áldott. Ha kegyesen megvigasztalsz, áldott légy, ha úgy akarod, hogy zaklattatásban legyek, ugyanúgy légy mindenkor áldott.”
S még azt is meggyónom, olvasóm, hogy talán azért is kellett elbuknom, a „pofáraesés” azért is be kellett hogy következzen, mert éppen egy „polgárpukkasztó” írásomért szaladtam múlt szombaton az újságárushoz, az egy héttel ezelőtti dadaista „hópehely-számolásosért”. – Mikor barátomnak, Czike Lászlónak felolvastam, a következőképpen „titulálta”: ez az írásod morálisan elfogadhatatlan, de csodálatos esztétikailag. (A „csodálatos” kivételével így igaz…) Azért – így indokolta –, mert egy pihentagyú nyugdíjas urbánus poéta ül Gellérthegyre néző biztonságos öröklakása ablakából írásodban… miközben – teszem hozzá, éppen nagy területek a hó fogságában, lavina, fél évszázados hórekord, fagyhalál – nem beszélve, hogy például arra a hétre esett a bolsevikok áldozataira való emlékezés. A „málenkij robot” gulágjairól, mínusz hatvan fokos hidegben is rabmunkára kihajtott foglyokról, a voronyezsi áttörésről a hó „kapcsán” nem is beszélve… ahol Édesapám is eltűnt Voronyezs városától délre, az úgynevezett Don-könyökben…
A kétszázezer katonából és ötvenezer munkaszolgálatosból álló 2. magyar hadsereg százezer halottat veszített, hatvanezren fogságba estek, sokezren pedig nyomtalanul eltűntek; amikor a sereg maradékát hazahozták, a negyedmillióból harmincezren tértek vissza. A nemzet történelmében egyetlen csatavesztés sem okozott ekkora vérveszteséget… Az auschwitzi tábor felszabadulásának hatvanadik évfordulója „alkalmából” Auschwitzról most külön nem beszélek, de A napfény íze film leírhatatlanul döbbenetes, a csikorgó télben a munkaszolgálatosok előtt meztelenül kifeszített, kegyetlen haláláig mindvégig magyarságát vállaló magyar olimpiai vívóbajnok jégkristályáttetsző fénylő tisztasága, áldozatvállaló tanúságtétele is felejthetetlen! Ahogyan a maroknyi keretlegénnyel szemben több száz tétlenül szemlélő munkaszolgálatos tehetetlen cselekvőképtelensége is, maga a majdnem önkéntesen munkaszolgálatba, halálba-menetelés rejtélye is – szemben a varsói gettó-lázadással – máig hatoló, nemcsak zsidó, magyar, örökemberi betegség is lehet!
(Ez még így is majdnemhogy megosztás… bár „Múltunk mind össze van torlódva…”) – Miközben Vihar Béla Egy katona megy a hóban versét hallom Sinkovits hangján szüntelen, én szépelgek… egy, ké, há hópelyhekről regélek… De – Pilinszkyvel: – „Ahogy a semmi kisimítja az agónia árkait, miként a vidék hófuvás után lecsillapul, hazatalál, valahogy úgy alakul, rendeződik fokról-fokra ember és Isten, pusztulás és születés párbeszéde.”
Esik a hó.