Hogyan legyél humoralista (74.)

(AMI EGY INTERJÚBÓL KIMARADT)
Elmaradt. Több interjú is. Új estemről is… Egy meg jóval korábban – 1988-ban – a rólam szóló interjúkötetből maradt ki, meg sem született. Történt pedig, hogy a könyv készítője (Sz. Koncz István) megkereste Jelenits Istvánt (is), mivel tudta, számomra ő talán a leg… de nem dicsekszem, csak saját gyöngeségeimmel (ámmal).
De ez esetben úttörő becs. Isten (bizony!) nem nehezteltem arra, aki nekem talán a… – ezt már (mintha) említettem volt (volna). Szóval, a rólam szóló interjú nevezettől azért nem került be a kötetbe, mert – így Jelenits tanár úr (és még mi minden!) azt nyilatkozta (értelemszerűen csak szóban), hogy a (gyóntató)papnak meg kell őriznie a csendjét, hogy vissza lehessen találni hozzá (ja).
El sem távolodtam… tőle… Másoktól (?) – inkább mástól (jótselekedektől persze igen). De… úttörő és Isten! ezúttal sem nem nehezteltem. Tényleg. Talán még tetszett is… egyrészt, hogy nem neheztelek, másrészt valahogy többet jelentett ez az ajándék mondat, mintha… Főleg, hogy ha nem lenne gyónási titok, mi mindent mondhatott volna rólam (!) Így meg az interjú ezzel a „titok nélkülivel” nem lehetett volna teljes… az elhallgatásokkal, szépítgetésekkel.
Fent még meg nem nevezett kötetben (S. Gy. avagy igric jár közöttünk) a többi megszólaló – írásban is rögzített interjúalany inkább csak az ilyenkor szokásos szuperlatívuszokat mondta, ami persze elsősorban róluk szólt… hogy ők milyen alázatosak. Mert amikor az életben számonkéri az ember a ráaggasztott jelzőket, felsőfokokat, és próbálna azzal a plusszal kicsit mozogni, mozgolódni, előjogokat „vindikálni”, valamit belőlük evilágias életében – még – hasznosítani… bevasalni… aprópénzre váltani, akkor inkább a Gőgös Ignácz utca felé közeledjen, abból hasítson ki egy kis falatot, morzsát, csipegetni (képzavar). Mert ha nem, szembesül azzal, hogy a rápazarolt jelzők csupán az illetők írói munkásságának részei.
Na… Most egy teljesen más történet következik, hasonló indoklással a végén… [a csendet meg kell őrizni, vissza lehessen találni hozzá(m).] Persze csak utólag jöttem rá az „indoklásra”. 2005-ös Több őrült naplója estem premierjén megláttam Bóta Gábort fülig érő szájjal (az első félórában), aki aztán egy szeretetteljesen vitatkozó kritikát kanyarított rólam a Magyar Hírlap olvasói számára. Azonnal – több nap után – felhívtam, miután a cikket eljuttatták hozzám… és a telefonban dicsértem szerzőnek írását… ahogyan Gábor is ott – időnként – engem… Szóval, meghatódtam (mint korábban az interjúalanyok) alázatomon, hogy a „de” -ket nem említve, a cikknek csak a szépségeit említettem volt benne.
Ezek után felajánlottam, mulasztásomat pótolva, hogy pár évvel korábbi visszautasításom után ezúttal interjúra is készen állok… kötélnek… még ha Gábor ott akasztgatni is kezdene. Nem így történt… elkezdtük az interjút… az első alkalommal jó egy óra monológ jött ki belőlem, Gábor majdnem lekéste a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégszereplését a Tháliában… (nem azt írtam, hogy Magyar Állami), mint mondta, ő ír a határon túliakról a legtöbbször, a legtöbbet… Mikor letettem a telefont, úgy éreztem, félrebeszéltem, nem azt mondtam, amit szerettem volna, és főleg nem ezt várják tőlem. Ugyanis az egyik első kérdés körülbelül így hangzott: – Azért nem mutattál be húsz év óta új estet, mert…? S itt utalás következett, hogy a „rendszerváltoz…” Ezen én is kicsit elgondolkoztam – közben nyilván pörgött a riportermagnó üresjáratban… s azóta is gondolkozom, tényleg, azért nem? Most sem tudom.
– Meg kellett őriznem a csendem? Hogy viszsza lehessen találni hozzám? Füleltem a csendben? Ki nem istene és papja se magamnak, sem senkinek. Most itt tartok.
– Van nekünk, néhányunknak egy „távoli”, „szemüveges, gótikus” barátunk – írja Esterházy, idézi J. I. -ról szólva Vasadit (Gótikus barátok / a hallgatás karfáján / könyököl, s csak ennyit / mond: igen.)
Egyelőre nemhogy egy interjúban nem tudom „visszaadni” a húsz évig készült, az elmúlt tizenöt – negyven, száz – évünkről szóló új estemet, de még interjút is képtelen vagyok adni.
Valamint erről – többet – már írni sem.
Különben is, mondhatok-írhatok én ott, itt akármit…
Igen, ide akartam – niná – „kilukadni”: el köll gyünni!
Oda.