Hogyan legyél humoralista (75.)

(Vitainduló)
Múlt héten – itt a cikkemben – egy pillanatra belémbújt az „angyal”. Amikor azt írtam csekély önkritika hijján és kissé provokatívan, hogy 15-20 éven át meg kellett őriznem a csendem, hogy vissza lehessen találni (térni) hozzám. (Azért nem írtam húsz évig új estet.)
Ez az angyal (kép) persze nézőpont kérdése. Az ördög a részlet (fizetésben) van… – Fizetni szeretnék! Mindenért! Visszafizetni…
Na ez így nem megy. Négyévenként se. Új estemben, több óra között, elmondom, hogy az vesse ide… (innen oda) az első követ, aki közülünk bűntelen. Majd sietve hozzáteszem – a látszatot megmentve: – Fedő bűnnel sikerült eltakarnom azt az igazit, azt amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. A szembesülésben többször is segíthetne Pilinszky. Ezeket próbálom majd elodázni, késleltetni. Ezért is A mellébeszélés művészete az egyik lehetséges cím. Cím lehet, estemben. (Esetemben?) De ott se, itt se szeretném, ha „ők” vagy „mi” leptetnénk – tovább – az amúgy leptethetetlent.
Itt-ott hallom-olvasom, legalábbis ilyesmit olvasok ki velem kapcsolatban a sorokból (közül), hallok ki, mintha: „Na végre!” Mintha elment volna… tizenöt éve-évig (az eszem.) És most megtértem … volna…
Ugyancsak új estemben Karinthyt idézem (Radnóti 1938-as naplójából.) Megírtam az utolsó művemet. Tudta, hogy az lesz? – kérdezem. A Mennyei riportot, amit közületek még senki sem olvasott. – A nemismert tartományból megtért egy utazó?
Valami ilyesmiről – lehetne – szó (mi szó?) Anélkül, hogy magam Karinthyhoz hasonlítom… (talán csak az ugráló gondolatok.)
De: h o n n a n is tértem meg? És h o v a? Magyarán: „ők” az elmúlt 15 év alatt egyfolytában makulátlanok voltak…? (tatok?), „mi” meg… én, ugye…?!
– Igen. Bevallom. Töredelmesen. Időnként – gyakran! – keserűen szenvedtem-szenvedek, Pilinszkyvel: beléreszkettem-reszketek, hogy kikkel is zabáltatom a szívverésemet.
– És összefognék, ha volna kivel.
Mert egyedül nem megy. (De anélkül, hogy „mosakodnék”, eddig is, most is mindig csak a magam nevében beszélek!) Így, hogy „itt”, de „ott” se lehetek igazán jó, maradtam a divatos szóval: „független”. Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. (Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.)
– Persze sokmindent meg kell (ene) beszélni… és meghallgatni… (a „másikat”, de az „egyiket” is.) Sok a gond – én nem vagyok bolond… (J. A.) Én sem … teljesen (ezért a cím T ö b b őrült naplója.)
– Magamra sem vehetem a világ bűneit… mert ahogy múlt héten József Attilával említettem, se istene sem apja nem vagyok, se magamnak, se senkinek.
Persze tiszteletben tartom, ha valaki úgy érzi, a jobbik részt választotta – ahogyan az én bibliofil papíromon Mária. Nekem – azonban – sokmindenre van – még – gondom. Pedig csak egy a szükséges. Igen. (Én ezt hiszem.)
De… magamat ki – is – gúnyolom, ha kell, de mástól is ezt várom el. – Hogy utánam magát is… Ahogyan én őt… (talán nem…)
Ugye, hogy én focizok a „jobbik” térfélen?! (Szünetben csere?) De széthúzom így a mezőnyt. Nem folytatom a foci-hasonlatot, hogy ki-kik keveredtek és melyik (szélsőséges) szélre… középre (centrumba), mert ez megint sehova sem vezetne.
De így (úgy), barátaim (mind a két csapatban) nem megy! S ez egyaránt szól „oda” és „ide” (ha az ellenfelet – mindenkit mindenestül – ellenségnek veszem.) S aki „ott” játszik, „itt”, az már eleve…! És csak akkor „igazul meg”, ha átjön-megy t e l j e s e n az én térfelemre, illetve csapatomhoz, (övékére-hez.) Mert így a játék csak egykapura menne. Iszonyatos, hogy szinte csak valami e l l e n lehet már mozgósítani, v a l a m i é r t nemigen! A ritka kegyelmi pillanatokat kellene 60-90 percig… vagy legalább a szünetben, az öltözőkben.
Persze az összemosást, a „fifti-fiftit” sem szeretem. Az összefogás a közös… – na most hogy írjam le?! Nehezemre esik, de: a közös ellenség ellen kellene. – Hogy kik azok, hogy ez nem világos, ez már az eltompult, elgyávult, ki tudja, miért, most is még falazó értelmiség, elit nemcsak szégyene, bűne. (De… igen, a bűnt gyűlölni, a bűnöst szeretni…) Tehát nem „kik” a közös ellenségek, hanem …(?) Talán a „mik”, a milyen „megnyilvánulások” is (??) – hagyjatok (de) békében!
És ha már itt tartunk… bár már…! Akkor – újabb kérdőjelek… Mert megint és megintcsak mindig és elsősorban(!) rólam van szó! Az én felelősségemről, mielőtt bárki mástól kérném számon! Az én bűneimről, s ezekkel e g y e d ü l és mindenekelőtt nekem kell megküzdenem. S még csak sandítani se addig (közben) „kifele” – hogy a másik vajon hol tart, ugyanígy gondolkodik, ugyanezt teszi-e? De a világért se u g y a n ú g y … gondolkodni … még tenni se …, mert – megint csak a magam nevében: – te, Gyuri tehetségtelennek bizonyultál az elmúlt másfél évtizedben… neked (nekem!) se sikerült – nem itt és ott is „jónak lenni” … hanem egy jottányit sem sikerült a fenekedőket kimozdítani … közelebb hozni. És ezért – is – én, én, én (!) vagyok a közös ellenségnél is nagyobb…! (kik-mik is azok?!) ellenségem…
Szóval: újra kellene – 15 év után – a játékot az elejétől kezdeni. És a tévé közvetítse az egész (hazai) meccset is… ne csak a(z) (ön)gólokat. Ne maradjon le egyetlen szép megoldásról sem… akármelyik csapat is „kövesse el” … Szépségverseny legyen. Így a nemismert tartomány(oka)t meg lehetne ismerni, s belőlük nem megtérni kell… (ene), hanem ha a „milyensége” egyiknek, de a másiknak is közel azonos tv-percekben például kirajzolódhatna a képernyőn, főműsoridőben, minden csatornán (hullámhosszon, írott sajtóorgánumon-könyvkiadónál-filmfesztiválon, mittudomén még hol…) s nem az ördögöt (angyalt) festené(n)k csak a falra (képernyőre, újságpapírosra-könyvlapra, satöbbire), hanem – Kabos Gyulával –, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit… (amilyenek vagyunk, a „szentségit!”) Akkor nem kellene nemtelen eszközökkel „kampányolni” – egyáltalán, nem süllyednénk le az aktuálpolitika ingoványos-békaperspektivikus szintjére. Ki-ki meggyőződése, ízlése, temperamentuma, maradék egyénisége, műveltsége (telensége), érzékenysége szerint szabadon választhatna két – több! – nem párt, jó (szép) közül, mert mindenki a szebbik arcát mutatná, hogy (nemes) versenyben maradhasson…
Gyerekek! Húsvét előtt, Babits(unk)al: elég volt! – A hangsúly legyen megint a játékon. Egymás ellen akár, sőt! de ne egymással… (játszadozzunk.) És játékosan – hogy a kaptafámnál maradjak.
Na ez jó didaktikus volt… És „alázatoskodó”. Olyan „keresztényi” – ahogyan azt a Móricka elképzeli. Miközben bőven parazsat gyűjtöttem a fejemre… holott a hamut jobban szeretem… mamutnak mondani … hazai szétszórattatásunkban is… Szaggassátok meg – „innen” és „onnan” is (de ne nagyon) a ruháimat… Én meg, addig, mint Kohn bácsi és Pilinszky, azon a bizonyos őszinteségi „mezítelenségi fokon”, hadd érezzem jól magam legalább az úton…
Hogy hova…? és ki vezet…? – elvakult, világtalant? Vagy…? Majd meglátjuk (?!)
De ne csak én vigyem át a balhét a túlsó partra. Hagyjuk ott és térjünk vissza önmagunkhoz-egymáshoz megtisztulva.
15 évünk elszelelt…
15 év múlva: k ö z ö s hősöket! – de ne a közös s í r n a k! És egész népemet ne nekem kelljen már… (aki még középiskolás fokon se…)