Hogyan legyél humoralista (76.)

Mostanában mintha elkomorultam volna. Sokat „papolok”. „Szenteskedek”. Túlságosan is alkalmazkodom a böjti időszakhoz, holott – éppen ilyenkor – bensőségesebben, észrevehetetlenebbül kellene… Hivalkodó vagyok némileg, s ezzel inkább elrettentem még a jóindulattal közeledőket is.
– Aztán ennek a sorozatcímnek is egyre kevésbé felelek meg. „Ájtatoskodásom” a humor rovására megy… Szent igaz. (Tessék, már megint ez a „szent”.) De…
– Szerencsére a „szabadkőműves” Kosztolányi az „ügynökmúltjából” val(l)ó jelentéseivel kisegít… támogatva közben a parlament feloszlatását is… (A parlament / a falra ment.) – Ennyi humorral elégedjünk mára meg. (A mindennapit holnap is add meg nekem.) (Köszönet, köszönet, köszönet!)
A – ha nem is ferences, de – Karinthy barát így ír a humorról: (…) nagy és tág értelemben minden jó írás, minden élő stílus „humoros”. (Gyorsan elkezdem idézni Vasadi Pétert, nehogy bárki is rám vonatkoztasson.) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden írás kacagtató. (Még Kosztolányinál a szó.) Lehet, hogy a szöveg gyászos tárgyról szól s a legmagasabb szenvedély légkörében mozog. Mégis, ahogy a mondatok kapcsolódnak, ahogy a szavak egymáshoz tapadnak, érezzük a humornak (…) a jelenlétét, mely nélkül nincs emberség és életszerűség.
Hamlet a harmadik felvonásban (…) a lét és nemlét kérdéséről elmélkedik. Ez a magánbeszéd a fönség síkján jár. Miért születtünk? Miért nem merünk meghalni? Mi vár ránk a túlvilágon? Minden együtt van itt, amiről az emberiség valaha gondolkozott, az „örökkévalóság jegyében”. Remekmű lett belőle, de könnyűszerrel kínossá és unalmassá lapulhatott volna. Végre a kérdést nem lehet „megoldani”, mint egy számtani feladatot. A stílus humora fogadtatja el velünk, az, hogy a dán királyfi a nagy dolgok – a legnagyobb dolgok – mellett állandóan szemmel tartja a kicsinyeket – a legkisebbet is –, a halál és álom mellett a pörhalasztást” és a hivatalnak „packázásait”. Ez a kettősség, mely egységgé válik, a humor. Tévedés azt hinni, hogy a valószerűséggel ezt el lehet érni. Vannak vaskos – realista és verista – írók, akik folyton a sarat, a szeplőket és a csip-csup apróságokat emlegetik s mégsem humorosak, hanem nedvtelenek és nagyképűek, mert az élet kisszerűsége mellett nem látják az élet nagyszerűségét is.
Mielőtt Vasadi Péter 1991-ben kiadott „A szív szüntelen mormolása…” esszéregényéből idéznék hosszabban, mai „eszmei” mondanivalómhoz rávezetőként megjegyzem, Márai Sándor írásaiból – is – hosszú ideje gyűjtöm az ellentétükbe állított, ütköztetett, s ezzel a konfrontáló módszerrel pontosító, tisztázó fogalmakat, mint például: a ma embere nem utazik, hanem közlekedik, nem eszik, csak táplálkozik, fogyaszt, de már nem emészt. És akkor a „kis dolgok” mellé a nagy: a legnagyobba(ka)t!
Jézus és az örömhír igazsága természetfölötti, de a természetes környezetben akar megvalósulni. Nem emberiek, de az emberibe vágyakozó… nem receptet adott, hanem kinyilatkoztatást. A világ, az anyagiság, a test csak erőből képes okoskodni, Isten azonban nem hajlandó más nyelvet beszélni, csak a lélekét. Ne nézetünk legyen az igazunk, hanem az igazság legyen a nézetünk. Az igazságnak nem érve, hanem fénye van. Amíg az igazság nem szeretet, addig nem is igazság. A szeretet felismeri a rosszban a jót, viharban a türelem idejét, a másikban a szeretés – tehát önmagunk meghaladásának – a lehetőségét. Isten nem állhat meg félúton, mindenné kell lennie, mindenben, mert Minden.
A szelíd úgy birtokol, hogy szüntelenül szétoszt. Tartozkódása teljes jelenléttel párosul, hátrál, de jelentősége elöl áll, szerény, de igényes, kevés szavú (Gyuriii!), de a lényeget fönntartás nélkül érezteti. A szelíd keze nem ragad meg, csak érint. Ellenségeit nem legyőzi, hanem megelőzi.
Túl komolyak vagyunk, vagy inkább – bizonytalanságainkat eltakarandó – komolykodók. (Áhááá…) Nem megilletődöttek a Szent előtt, hanem beidegzetten félénkek. (Erről-ezekről beszélt katartikus önálló estjében-igehirdetésében-tanúságtételében Eperjes Károly is döntően most hétfőn a Mom kultúrházban, részletes elemzése „több misét is megérdemelne”.) Nem alázatosak vagyunk, inkább meghunyászkodók. Jobban bízunk ösztönös fétisimádatunkban, mint tudatos, testet-lelket kiegyenesítő és meghajtó méltóságunkban.
Nem az a baj, hogy nem szeretünk nevetni, hanem, hogy nem merünk nevetni, holott… (bocsánat, röhögni azt igazán tudunk.) De itt most nem a malackodásról, ízetlenségről, kajánkodásról van szó, hanem humorról. Nem nevetségesek vagyunk, hanem nevettetők… valamennyien… (illetve én). Konokságunk erősebb, mint éleslátásunk. Vannak, akiket épp a győzelmük (…) igazságuk látszata szégyenít meg, s vannak, akik vereségre születtek, s épp ez a ragyogásuk. „Gyöngeségemben érzem az erőt…”