Elsőként a brezsnyevi politbüro még élő legtekintélyesebb tagja, a rangidős Andrej Gromiko külügyminiszter emelkedett szólásra, és minden köntörfalazás nélkül Mihail Gorbacsovot javasolta főtitkárnak. Az őt követő hozzászólók kivétel nélkül támogatták ezt az elképzelést, így a központi bizottság szomszédos teremben várakozó tagjai elé Gorbacsovot terjesztették elő jelöltként.
Az egyhangú szavazást azonban az ezt megelőző hónapok kulisszák mögötti kemény küzdelmei előzték meg. Gorbacsov ugyan ekkor már nyilvánvaló utódjelölt volt, mindez azonban nem jelenti, hogy mások ne próbáltak volna elébe kerülni. Többek között ennek elkerülését szolgálta a villámgyorsan lezavart főtitkárválasztás is. Az azóta már megjelent visszaemlékezésekből is kiderül, hogy Gorbacsovhoz meglehetősen hűvösen viszonyult a Minisztertanács elnöke, Nyikolaj Tyihonov és az ukrajnai pártvezető, Vlagyimir Scserbickij is. Arról nem is beszélve, hogy Csernyenko köre a moszkvai városi párttitkárt, Viktor Grisint favorizálta, aki már saját politbüróját is összeállította, kihagyva ebből a későbbi főtitkárt. Mint a peresztrojka főideológusa, Alekszandr Jakovlev emlékezik, már készültek a beszédek és a politikai program Grisin számára. Gorbacsov potenciális vetélytársa volt a 61 éves leningrádi Grigorij Romanov is, aki szintén az ekkor már elhunyt erős ember, Jurij Andropov kiválasztottjának számított.
Az 1984-es év az utódlás miatt zajló kemény belharcok jegyében telt el. Ennek végeredményét kutatók szerint befolyásolták bizonyos emberi tényezők. Történetesen az, hogy a Politikai Bizottság többségében idős tagjainak szimpatikusabb volt a mosolygós, fogadott fiúra emlékeztető Gorbacsov, mint a kemény, sokszor durva stílusú Romanov. Ezenkívül döntő volt az is, hogy utóbbi politikai hátországát, a katonai-ipari komplexumot éppen a hajrában váratlan változások – Dmitrij Usztyinov honvédelmi miniszter halála és Nyikolaj Ogarkov vezérkari főnök leváltása – rendítették meg. Eldöntötte azonban a harc végkimenetelét, hogy a régi gárda külügyminiszterségbe belefáradt tekintélyes tagja, Gromiko az Elnöki Tanács elnöki pozíciójáért cserébe vállalta a királycsináló szerepét, és nyilvánosan Gorbacsov mellé állt.
Új korszak köszöntött az országra, s Gorbacsov ekkor aligha gondolta, hogy főtitkárságának 2367 napjával a Szovjetunió eltemetőjeként vonul majd be a történelembe. Ennek okai persze messze vezetnek. Gorbacsov érezhetően eleve véletlenül lett forradalmár, s tévedés volt az is, hogy az általa elindított gyökeres változásokat a szovjet apparátus segítségével ellenőrzés alatt tarthatja. A hibákat még sokáig lehetne sorolni, s Gorbacsov kétségkívül meggyorsította az összeomlást, amely azonban valójában már elkerülhetetlen volt.
origo.hu
A Pride-hatás
