Keresztény lépték

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Kaptam az Úrtól – mondta egy ismerősöm, aki valaha gyakorta hívott telefonon. Ma már nem hív. Elmaradt, úgymond. Lehet, hogy ma már nem kap az Úrtól naponta újabb és újabb táviratot. Az is lehet, hogy még nálamnál is türelmesebb hallgatóságra lelt. Bennem pedig marad a kérdés: én vajon mit kaptam az Úrtól? Szép válasz volna, hogy a természetet. Elképzelem, amint megtörténik.
Áll János a pusztában afféle kóbor Szent Ferenc-epigon gyanánt, és tenyerére száll egy vándorgalamb. A természet. Megkapja, lám, az Úrtól, hadd hordozza tenyerén, de nem így esett. Én nem az Úrtól kaptam meg a természetet. A természetszeretet, mely osztályrészemül jutott, s időtlen idők óta meghatároz, nem keresztény eredetű bennem. És nem csak én vagyok így ezzel. A kereszténység nem természetvallás és nem természetközeli vallás.
A mediterrán pásztornépek számára őstermészet nem létezik, számukra a természet: művelési ág. A nyáj és a föld hitbizomány, mely az embernek van adva. Népesítsd be és urald a földet, igaz, jó gazda módjára! Gazdálkodj okosan. Vigyázz a talentummal, el ne herdáld – Izmael könyvéből, Daniel Quinn Izmael című, Turner-díjas ökoevangéliumából azonban tudjuk, hogy az őstermészet vesztéért mindenekelőtt a mezőgazdaság felel, az ó- és újszövetségi pásztorszemlélet így aligha tekinthető a modern ökológiai felelősség előfutárának.
Ma némely teológusok azon munkálkodnak, hogy megalkossák az ökológiai felszabadítás teológiáját. Szeretnék, ha autentikus keresztény utak vezetnének a természethez. Noé bárkája, Jézus példabeszéde a mezők liliomáról vagy Szent Ferenc életpályája kínálkozik hivatkozási pont gyanánt, ám a jóhiszemű mesterkéltséggel egymás mellé szerkesztett természetközeli elemek ettől még nem állnak össze valódi rendszerré. Noé nem tipikus bibliai alak, Jézus és Szent Ferenc világában pedig a természet az igénytelenség metaforája. A természet őnekik egyfajta keresztény törökülés, keresztény jógagyakorlat, általa példásan kifejezhető a hívságokra való érzéketlenség s a teremtés egészéből való fokozott részesültség, ugyanakkor a karácsony sohase sírt a fenyőfákért. A lelkiségi célú természetközeliség jól megfér a karácsony címszó alatt végbemenő évenkénti betlehemi gyermekfenyőfa-gyilkossággal – egyébként gyermekkoromban én is imádtam a szobánkba hívatlan vendégként bekéredzkedő fenyőillatot –, s jól megfért évszázadokon, évezredeken keresztül az erdők pogány célú kiirtásának tudomásulvételével. Baj ez? Nem okvetlenül, merthogy a kereszténység – akár tetszik, akár nem – elsősorban nem a természetről, hanem az emberről szól. Az emberi élet értelméről és örökkévalóságáról. Hivatásrendileg, ha fogalmazhatok így, menthetetlenül emberközeli. Humanista. Emberszabású. Antropocentrikus. „És most jöhet a bánatima.” Most jöhet a kérdés ismét: mit kaptam az Úrtól? Ha nem a természetet, csak tán nem az embert? Mit? Kit? Bizony, bizony, az embert az Úrtól kaptam meg, egy világi profetikus kaland kockázata-, mellékhatása- és ajándékaként. A kaland: vendégségem a Big Brother-házban.
Eladdig viszonyomat az emberekhez a hétköznapi keresztényiség jellemezte. Az a fajta hétköznapi kereszténység, amely a Kis katekizmus gyermekded emlékezetéből ered, még nincs benne semmi saját. A nagy kalandig fogalmam sem volt, hogy miképp lehetnék eredetiségem léptékében és arányában keresztény. Lehet persze jótékonysági csekkekkel adózni a lelkiismeret bálványának, mely mindig adományra éhes, és nyilván jó megfelelni a szeretet morálteológiai normáinak, a megahippokratészi „ne árts” elvének, csakhogy ez még nem saját út. Ez még nem saját mód. Ez még nem az én eredeti módom. A saját utam és módom akkor tárult föl, amikor észrevettem, hogy embert kapok az Úrtól ajándékba. Csak a természetért élve az embereket célcsoportnak, a médiát eszköznek tekintettem, önmagamat pedig a veszélyeztetett természet prófétájának, médiumának. A Big Brother-házba is azért mentem be, hogy gondolataim, bár torzítva, de a lehető legnagyobb célcsoporthoz jussanak el. Igen ám, csakhogy a mintegy kétmilliónyi nagy célcsoport mellett a Big Brother-házban volt egy kisebb célcsoport is. Azok az emberek, akikkel összezárt a sors. Ott volt például Gáspár Győzike. Ott volt Kiszel Tünde. Sztárok. Hírességek. Emberek. Őket kaptam az Úrtól ajándékba. És erre ráébredve már sejtettem, melyik is az én saját módom, utam. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Könnyű irgalmasnak lenni a hajléktalanokkal, a csövesekkel, az evangélium archetípusaival. Sokkal nehezebb az üdvösségre méltó lelket meglátni olyan emberekben, akiknek emberi méltósága szabad préda. Könnyű tiltakozni az abortusz ellen, nehezebb nem beállni a sznob gúnyolók közé, akik Kiszel Tünde Donatella-naptárján nevetnek. Ő így anya. S az én saját keresztény utam az, hogy a gúny kupolája helyett őt a szeretet aurájába vonjam.
Jézus az írástudók és farizeusok ellenében az egyszerű emberekhez beszélt, közéjük ment, velük vegyült. Én írástudó vagyok, de nem farizeus. Nem attól leszek okosabb, értékesebb és kulturáltabb lény, ha ítélkezem Gáspár Győzike fölött. Avagy: ne ítélj, hogy ne ítéltess! Meglehet, az én saját kiskerék keresztény utam: nem megtagadni az embert, akit az Úrtól kaptam ajándékba. Vállalni a nyilvánosság előtt mint barátomat, és menni a show-ba, ha baráti gesztussal oda meghív, s közel engedni magamhoz a kisdedet ott – jöjjön csak a kis Virág, és mutassa meg, micsoda gyönyörű ruhái is vannak neki.
Mindez korántsem azt jelenti, hogy mostantól fogva a jelszó: Győzike-show-ba, de mindannyian! Teréz anya keresztény útja példaértékű és követhető. Az én kiskerék keresztény életutam nem példaértékű, nem követhető s nem is követendő, és nem jelenti a tömegkultúra felmentését a népbutítás vádja alól, jelenti viszont a tömegkultúra lelki szegényeinek – akár sztárok, akár fogyasztók – az általam való szeretetét.
Milliók ébrednek Blikkel a kezükben, s alszanak el Lagzi Lajcsival a szemükben. A legkeresztényibb tett részemről az, hogy nem törekszem a megtérítésükre. Nem vagyok se pap, se televíziós prédikátor, se kultúrattasé. Mindenki belefáradt abba, hogy akarnak tőle valamit, s nem lehet az, aki. Olykor a legnagyobb emberbarátság semmit sem akarni az emberektől, viszont együtt lenni velük. Akár egy műsor által is. Az együttlét, ha már tematizált, akkor nem misztérium.
Eme felismerések a Big Brother-házban eltöltött öt nap, illetve a rá következő, a könnyű műfajban eltöltött bő két év hozadékaként születtek bennem meg. Az akarat – latens erőszak. Amíg szokatlan körülmények közt az Úrtól nem kaptam meg az embert, addig engem is az akarat mozgatott, és nem értettem, miért mernek az emberek boldogok lenni ahelyett, hogy rám figyelnének. Nem értettem, honnét ered ökológiai vakságuk. Mindig akartam tőlük valamit. Mindig szándékkal közeledtem feléjük. Nem ismertem föl, hogy olykor a jó szándék is lehet alattomos. Hiába beszélget a doktor bácsi azért veled, hogy észre ne vedd, amikor megkapod az injekciót, ettől a szava még nem lesz igaz, másrészt hiába beszélget veled a testvéred minden hátsó szándék nélkül éjfélig, ha nem tud meggyógyítani.
Prófétaként változatlanul gyógyítani szeretnék, viszont mint emberközeli keresztény a mai kor lelki szegényeihez a médián keresztül eljutva arra törekszem, hogy a nekik általam adott szó hátsó szándék nélkül legyen igaz. Isten kegyelméből időnként úgy szeretnék együtt lenni az emberekkel, hogy ne rettegjenek, mikor kapják meg tőlem a világszép injekciót.