Kinek lesz még hitele?

Paul Wolfowitz amerikai védelmi miniszterhelyettes júniustól – ha tetszik Európának, ha nem – a Világbank (WB) élére áll. Nekünk, magyaroknak pláne nem lesz beleszólásunk a bank új elnökének kiválasztásába és stratégiájába, de talán érdemes felkészülni azokra a változásokra, amelyeket az új elnök személye vetít előre.
Wolfowitz, akit egész egyszerűen az iraki háború „építőmestereként” szokás emlegetni, a héten várhatóan látogatást tesz Brüsszelben, ahol a WB európai kormányzóival találkozik. Ők, európai szokás szerint, egyben nemzeti kormányaik pénzügyminiszterei, az azonban egyelőre biztosnak látszik, hogy Draskovics Tibor nem lesz a vendéglátók között (legalábbis a miniszter úr titkárságán kérdésemre tegnap azt közölték: nincs tervbe véve a magyar részvétel, ami Magyarország nemzetközi súlyát és a Pénzügyminisztérium teljesítményét tekintve sem meglepő).
A Világbank az elmúlt tíz esztendő alatt, James Wolfensohn elnökletével bizonyos változásokon ment keresztül, de ezekről a reformokról amerikai konzervatív és liberális körökben is egyre több kritika hangzik el. Miközben a Wolfensohn vezette bankot még egy-két évvel ezelőtt is szokás volt példaként állítani más nemzetközi intézmények elé, mára világos, hogy az intézménynél igen nagy problémák vannak.
„…ha mást nem, annyit tudunk, hogy Bush embereként [Wolfowitznak] komolyan kell majd vennie az intézmény megreformálására irányuló konzervatív javaslatokat. És ez a liberálisok számára is jól sülhet el” – érvel a baloldali New Republic múlt heti írásában, azt bizonygatva, hogy a neokonzervatív Wolfowitz kinevezése a baloldal számára is jó hír, annyira nagy a zűr a Világbanknál. A Foreign Policy magazin, amely szintúgy nem a konzervatív körök szócsöve Washingtonban, márciusi számában frontális támadást indított a leköszönő Wolfensohn ellen, mondván: „Sokan, akik közel állnak a bankhoz, úgy látják, James D. Wolfensohn 1995 óta tartó elnöksége a világ első számú fejlesztési intézetének tragikus romlását fémjelzi, az intézményt pedig úgy írják le, mint amely sodródó és híjával van a stratégiai elképzeléseknek.”
Balról és jobbról is megjegyzik, hogy bár a WB első számú feladata lenne a szegény országok fejlődésének támogatása, azok az országok, amelyeknek a Világbank „segített”, az elmúlt évtizedekben nem sok fejlődést láttak. Egészen pontosan William Easterly, akit a Foreign Policy magazin a bank egyik legnagyobb becsben tartott közgazdászának nevez, úgy fogalmaz, hogy az a harminchat ország, amelynek a bank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tíz vagy annál több kölcsönt folyósított az elmúlt tíz esztendőben, és ezekhez feltételeit is kikötötte, semmiféle növekedést nem mutatott fel ez idő alatt az egy főre jutó jövedelmekben. Ami azt jelenti, hogy azokkal a feltételekkel, amelyeket a WB és az IMF szabott, igencsak nagy baj van…
Egyébként e kritikai észrevételek az utóbbi tíz évben folyamatosan felbukkantak. Elég, ha a később közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Joseph Stiglitz 2000-es, A bennfentes című cikkére gondolunk, amelyben a bank volt vezető közgazdászaként fogalmazott meg igen lesújtó kritikát a Világbank ténykedéséről az 1997–98-as ázsiai válság idején. A kettős hitelezési gyakorlat bírálata állt a kongresszus egy tanácsadó testülete 2000. évi jelentésének középpontjában is, amelyet Allen Meltzer professzor neve fémjelzett, és amely már akkor kifogásolta, hogy a Világbanknál azok az országok is hitelt kaphatnak, amelyek a tőkepiacokról is képesek lennének forrásokhoz jutni. Meltzer nem egész két hete a konzervatív pénzügyi körök lapjában, a Wall Street Journalban is közzétett egy értekezést, amely akár a Világbank küszöbönálló reformjának főbb programpontjaiként is értelmezhető. Az már szinte közmegegyezés tárgya, hogy a Világbank korábbi gyakorlata, amellyel diktatúrák – köztük Magyarország – számára biztosított forrásokat, amelyeket aztán ezek az országok rosszul használtak fel, bűnös gyakorlat volt. A korrupció és a pénzek kihelyezésének módja azonban ma is éppen olyan aktuális téma, mint két évtizeddel ezelőtt: legfőképp azt a gyakorlatot bírálják, amely szerint a Világbank tisztviselőinek érdekében áll minél több hitelszerződést nyélbe ütni, mert a szisztéma szerint ezzel saját előmenetelüket egyengetik. Eközben a harmadik világ országai súlyosan eladósodtak.
Ugyanakkor – vélik a kritikusok – felesleges hiteleket folyósítani a szegény országoknak, ha tudni lehet, azokat úgysem fizetik vissza, ráadásul a pénzeket sokszor nem is megszabott célokra fordítják, így a hitelek csupán további terheket jelentenek a jövő generációinak. Sokan amellett érvelnek, hogy a szegényebb országoknak inkább vissza nem térítendő támogatásokat kellene adni, miközben a nem olyan szegény országoknak szánt segítséget fokozatosan meg kell szüntetni, mert ők máshonnan is elő tudják teremteni a szükséges forrásokat. Más kérdés, hogy e segélyek kedvezményezettjeit, a legszegényebb országokat valószínűleg az eddigieknél is erősebben az amerikai politikai érdekeknek megfelelően választják ki, és ez nem tetszik Európának, legfőképpen a párizsi politikacsinálóknak. Bár kritikusai előszeretettel megjegyzik, hogy Wolfowitz szinte rögeszmésen hisz a demokrácia terjesztésében, és hogy félő, a Világbank munkáját is Bush elnök e küldetésének, a „szabadság lángja” tovahordozásának rendelik alá, nem árt leszögezni két tényt. Először is, maga Wolfowitz egy minapi interjújában már kijelentette, hogy nem ezt, hanem a szegénység elleni küzdelmet tekinti fő céljának, amely a Meltzer-féle program megvalósításának szándékát tükrözi. Másodszor, a Világbank 1944-es megalapításától kezdve politikai intézményként működött: elsősorban amerikai érdekeket szem előtt tartva hozott döntéseket. Elnökei, az első vezetőtől, MacNamarától kezdve Wolfensohnig (aki jelentékeny összeggel segítette Clinton választási kampányát), politikai kinevezettek. Ebből a szempontból Wolfowitz aligha jelent majd változást…
A változás valószínűleg tényleg a bank hitelezési gyakorlatában következik majd be. És míg egyfelől üdvözlendő, hogy a Világbank bizonyos területeken felhagy eddigi, rendkívül kártékony gyakorlatával, az is igaz, hogy pont a WB legnagyobb és jól fizető adósai – például a mindig kényszeresen jól teljesítő Magyarország – találhatják magukat rosszabb pozícióban. Persze Magyarország egyre kevésbé hagyatkozik a klasszikus értelemben vett világbanki hitelekre, de a konzervatív program szerint sorvadás várhat azokra a „globális” kezdeményezésekre is, amelyek olyan politikailag korrekt ügyeket hivatottak volt finanszírozni, mint a nők helyzetének javítása, a tiszta ivóvíz vagy éppen egy Magyarország számára fontos ügy, a romák felzárkóztatása.
Eközben ma már a Világbank is legfőképp a nemzetközi pénzpiacokon, kötvények kibocsátásával jut ahhoz a pénzmennyiséghez, amelyet aztán hitelezésre és más segítségnyújtásra fordíthat. E kötvények kamatait végső soron a bank jó adósai fizetik, közülük sokan a bank korábbi, ma már kártékonynak tartott politikája következtében találták magukat adósságcsapdában.
Ilyen formában, ha a „közepes” jövedelmű országoknak szánt célzott támogatásokat a Világbank leépíti – bár eddig is azok voltunk –, még inkább nettó befizetők leszünk, és úgy fizetjük továbbra is súlyos adósságterhünket, hogy a pontos törlesztés sokat hangoztatott előnyei már nem lesznek annyira kézzelfoghatók.