Kit tisztelhetünk őfelségében?

Olvasom az újságban, hallom a rádió- és tévéhíradásokban, hogy rendőreink ébersége és operációs készsége nagy bajtól mentette meg néhány derék honfitársunkat. Az utóbbi hetekben különböző helyeken felbukkant és a hatóság által lefülelt, illegális úton Magyarországra került fegyverekről ugyanis kiderült, hogy egyesek kisebbfajta csetepatéra készletezték azokat. Magyarul: egyesek a becsempészett lőfegyverekkel – automata pisztolyokkal, géppisztolyokkal, karabélyokkal stb. – akarták tisztázni a kettesekkel fennálló nézeteltérésüket, amely nyilván üzleti vagy más ügyben merült fel közöttük. A rendőri vezetők és a sajtó egy szerencsére még idejében megelőzött bandaháborúról beszél, ami, valljuk be, nem hétköznapi dolog, akár a békében eltöltött hosszú évtizedek felől, akár a civilizált jogállamiság nézőpontjából tekintjük a problémát. A hírek között szerepelt továbbá egy fölöttébb érdekes információ is, amely szerint a fegyverkező egyesek fő célpontja – szó szerint idézve – „a Balaton-felvidék királya” volt, aki ezek szerint most a bűnüldöző szerveink éberségének és beavatkozásának köszönheti, hogy élve megúszta az összecsapást.
Megvallom, ennek a Balaton-felvidéki királynak a puszta létezéséről szóló hír is felizgatott. Miként lehet, hogy eddig halovány tudomásom sem volt arról, hogy Veszprém megyében él egy király, nyilván uralkodik is, ami – hazánk köztársaság lévén – közjogi szempontból sem érdektelen. Eddig úgy tudtam, az utolsó koronás személy, aki a megye területére betette a lábát, IV. Károly volt, akit az 1921. évi sikertelen puccsa után pár napig Tihanyban tartóztattak, erre most kiderül, hogy több mint nyolc évtized után újabb valaki regnál a kies Pannóniában. Néhány éve magam is a szóban forgó vidék egyik falvának rezidense vagyok, gyakran időzök a Balaton-felvidéken lévő birtokomon, tehát jó okom van tudni, kit tisztelhetek őfelségében. Olvasmányaim szerint a trónon ülő személyt soha nem ártott jól ismerni az alattvalónak, ha nem akart úgy járni, mint a kolozsvári bíró, vagy – közelebbi példát mondva – az ifjúkorában vázsonyi molnárlegényként dolgozó Kinizsi Pál, akik nem ismerték fel az inkognitóban lévő Mátyás királyt. (Előbbinek kellemetlensége is támadt belőle.)
Az egyszeri halandó, aki még helyi iparűzési adót is fizet a kis bakonyi faluban, jó, ha tudja, mikor tiszteleghet őfelségének, hisz nincs annál rosszabb, ha nem veszi észre, amidőn történetesen szembejön, és nem süvegeli meg meg kellő alázattal. Királya okkal nevezhetné parasztnak.
Van még számos amellett szóló érv, hogy megtudhassuk, kit takar a rejtélyes „Balaton-felvidék királya” titulus. Ki tudja, milyen régi szokásokhoz ragaszkodik az illető, miféle adókat, ajándékokat vár el alattvalóitól? Nem állította-e vissza a dézsmát, a gyalogrobotot és más jobbágyterheket? Nem veretett-e új pénzt, amíg mi itt naivan az euró bevezetését lessük? Vannak-e saját pandúrjai, nem szed-e vámot, útadót a megye egyik részén, akceptálja-e a köztársaság útlevelét, járművezetői engedélyét? Nem fogdostat-e katonákat? Szabad-e fát gyűjteni, gombát szedni – egyáltalán belépni a Bakony erdeibe –, avagy visszatért az ősi tilalom a királyi kanászok földjén?
Könnyen belátható tehát, az ember fiát okkal érdekli, ki lehet a Balaton-felvidék királya, akiről ráadásul nem akárhol hallott harangozni. Nem az apáti vagy a dörögdi kocsmában mondta valaki, csak úgy tréfából, komoly újságok, közszolgálati médiák adtak hírt róla. Vezető beosztású rendőröktől, ügyészektől és egyéb hivatásos bűnüldözőktől hallottunk a létezéséről. Grácia fejemnek, legjobb lenne, ha ők árulnák el, kicsoda az a koronás fő.