Köznapló

Március 11., péntek
Rég jártam a Kodály-múzeumban, bár abban, hogy elmentem, volt némi önzés. Az embert néha megrohanja a vágy, s szeretne találkozni azzal, aki tegnap volt. Hogy ez hiúság vagy gyöngeség, nem tudom, de azt igen, hogy rám gyakran volt hatással Kodály. Gyerekként a hegedűórák mellett szolfézsre is kellett járnom, ilyenkor mindig vittem a 333 olvasógyakorlatot. Olyan szerepe volt, mint Illyés Hetvenhét magyar népmeséjének, ebből kottát, abból betűt tanult olvasni az aprónép. Majd főiskolásként tagja lettem Fehérváron a bazilika kórusának, s egyszer hangversenyt adtunk Kodály műveiből. Eljött, a koncert után biztatásként megérintette az ifjú tenor karját, de találkoztam vele Németország keleti felében is, ott voltam geodétagyakornok, a berlini Komische Oper előtt kértem tőle autogramot. Összeköt vele némiképp a múlt is: távoli ősöm, Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításából írta a Psalmus Hungaricust. S hogy derűs hatása is lehet Kodálynak, bizonyítja a Cinka Panna: a dalmű címszereplőjéről neveztük el a macskánkat, s mikor a köröndnél beléptem Kodály régi otthonába, szent elhatározásom volt, hogy megveszem a daljáték felvételét. Nyilván árulják, ahogy Weimarban és Budán Liszt meg Bartók lemezeit, Salzburgban Mozartét, Bécsben Haydnét. A nagy óhajtásból nem lett semmi. Az hagyján, hogy a kasszánál gyönge a lemezválaszték, ennél sokkal megdöbbentőbb a csend, szinte beleütközik a látogató. Nem szól zene. Jártam néhány komponista emlékházában, mindenütt muzsika fogadott. Itt némaság. De az is furcsa, hogy Kodály otthonából az özvegy létesített múzeumot, nem a magyar állam. És elgondolkoztat, hogy a Kodály-módszer, amely a zeneoktatás alapja szerte a világon, nálunk mára eltűnt, nincs, vége. Sebestyén Márta mondta egy interjúban nemrég: „Kevés dolgot sikerült úgy elsilányítani, mint az ének- és zeneoktatást, amiről pedig híresek voltunk. Ma már mehetünk Japánba, hogy visszatanuljuk mindezt. Kultúrát nem elég csak örökölni, minden nemzedéknek újra meg kell ismerni, tanulni és hozzátenni a maga tudását.” Áll a bejáratnál két kedves asszony, fogadják a látogatókat, s csak annyit tudnak mondani, hogy mások is panaszkodtak, amiért nincs zene, nincs a képek és a tárgyak mellett semmi magyarázat. Mikor a Smetana-múzeumban jártam Prágában, húsz nyelvre fordított ismertető fogadott. Minden vendég kiválasztotta a magáét, és az írott kalauz körbevezette. Elmondta, melyik képen kit látni, miféle tárgyak vannak az üveg alatt. Nálunk miért nincs hasonló? A csehek miért okosabbak nálunk? Nem okosabbak, csak több szeretettel őrzik értékeiket. Aki nem hiszi, olvassa el, mit ír Kundera Janácekről Az elárvult testamentumokban: „Utolsó éveinek művei: alkotóerejének ez a kirobbanása; soha nem volt olyan szabad, mint hetvenéves korában, túláradt benne a humor és az invenció: az Ószláv mise egyetlen más miséhez sem hasonlít, inkább orgia, mint mise; lenyűgöző.” Egy másik kedves idézet: „Bajuszos, sűrű, ősz hajú kis ember sétál, kezében nyitott notesz, amelybe hangjegyekkel följegyzi az utcán hallott szavakat. Ez volt a szenvedélye: az élőszót zenei átírásban rögzíteni…” Ugyan melyik magyar író próbálta hasonló módon megteremteni a Kodály-életmű mítoszát? De nem kell okvetlenül hozzá ragaszkodni: próbálta-e valaki Lisztét? Bartókét? Csak a költők: Vörösmarty, Kassák, Illyés… A többi írás szakdolgozat vagy magamutogatás. Olvasom, hogy demokrácia-központ lesz hamarosan Pesten. Bravó! Ez kell nekünk! Ám hogy eközben Kodály zenéje nem szól, ahol szólnia kell, az nem csak pénz és technika kérdése. Egy betegségé is. Mert csúnya kór pusztít egy ideje nálunk, ragályos, és a fület támadja meg, de valójában a szívből indul ki. Süketek lettünk, és ez megesik máshol is, a rókától tudjuk, mikor a kis herceggel beszél. Vagyis jól csak a szívével lát-hall az ember. Nem a zenei neveléssel van baj, hanem a szívbélivel?

Március 12., szombat
Kaszparov befejezte, azt mondja, elég volt, nincs tovább. Üzenhetnénk neki, hogy ne tegye, még csak negyvenkét éves, de egy sakkvilágbajnok nem magyar popzenekar, amely képtelen elköszönni, és mindig visszatáncol a reflektorfénybe. Persze van még valami, amire kevesen gondolnak: egy sakkozó abban különbözik egy úszó- vagy bokszvilágbajnoktól, hogy minden idők legszebb vezéráldozatának pillanatában sem ujjonghatnak a nézők. Nem tapsolhatnak, nem kiálthatják ütemesen: „Kaszparov, Kaszparov!” Mikor a tábla mellett ül, a sakkozót csend veszi körül, és ez a csend a lélek mélyén egy idő után, meglehet, üvöltéssé változik. Elfogy az évtizedes fegyelem, már nem fontosak a versenydíjak, pokolba kívánja a sajtót, közömbös lesz a sportág képviselete, csak az fontos, hogy a zaj végre elcsendesedjen odabenn, és ne kelljen arra gondolnia, hogy neki mindig győznie kell, hogy számára a második hely is kudarc. Sajnálom ezt a komoly, korrekt bajnokot, már csak azért is, mert ott voltam, mikor a moszkvai Csajkovszkij-teremben legyőzte Karpovot. Ünnep volt az a győzelem, hiszen olyan valaki fölött diadalmaskodott, aki ingyen jutott a világbajnoki címhez. A nemzetközi szövetség elvette Fischertől, aki utána földönfutó lett, mániákus, szánandó, néha agresszív bolond, Kaszparov számára folytonos elrettentő példa. Minden jót, Garri, és köszönjük a csodálatos partikat! Hosszú téli estéken majd lejátszunk közülük párat, de most tavasz van, és mi Lékóra s vele a mindig újakra gondolunk.

Március 14., hétfő
Tavasz kezdetén értjük meg igazán, hogy világunkban egyetlen zseni jár-kel: a Nap. Nélküle semmik vagyunk, sötétségben, örök télben élünk; ezért gondolok gyakran arra: okosak voltak hajdan az egyiptomiak, akik Rét, a Napot tartották legfőbb istenüknek… Nem állítom, hogy ezért indultunk sétálni, de azt igen, hogy a szikrázó nap hatalmába vett minket, behozott Pestre, felvitt a Gellért-hegyre, ahol sokadszor sétáltuk körbe a Filozófusok kertjét, majd le a városba, néztük a Király utcában egy keleti bútorbolt kínálatát, üvegen át is csodálva a kézművesek tudását, Ázsia nyugalmát, a sosem tévedő ízlést – s ekkor valaki megszólalt a hátunk mögött: „Bocsánat, elnézést, én most biztos zavarok, de csak rövid ideig, és előbb bemutatkoznék, lepukkant költő és szélhámos vagyok, igen, szélhámos, momentán kicsit részeg, és hogy is mondjam, szóval, kérni szeretnék negyvenkét forintot…” Negyvenkettőt? Miért csak annyit? Miért nem ötvenet? Vagy százat… Ó, a száz nem jó; a negyvenkettő viszont be van lőve lélektanilag, mert, ugye, sokat nem szabad kérni, az elriasztja az embereket, de keveset se, mert akkor meg sajnálják, jobban mondva lenézik… Harmincöt sem volt, csak szeme kékje ragyogott, amúgy fáradt és halvány mindene. Feleségem kétszáz forintot tett a kezébe, a költő arcán hirtelen átúszott egy megfejthetetlen mosoly, talán az utcát járóké vagy azoké, akik egyszerűen nem találnak meg semmit: sem az otthont, sem a munkát, sem az asszonyt. Nyitott tenyerét és benne a pénzt a fény felé tartotta: ó, ez a kétszáz nem messze innen egy korsó sör ára, mondta, majd fölemelte a mutatóujját, kérte, ne menjünk még. Hallgassunk meg valamit a Learből, ami, talán tudjuk, Shakespeare darabja, ő az a király, aki szétosztotta lányainak mindenét, s azt mondta egyszer Yoricknak, a bolondnak… Félbeszakítottam. Az a helyzet, hogy mi épp színházba megyünk, amúgy meg, ha jól emlékszem, Yorickot Shakespeare a Hamletben szerepelteti. De ott sem igen szól, mert rég halott, s csak a koponyája jelenik meg a színen, úgyhogy elköszönünk… Kezet nyújtottam, s folytattuk az utat a Madách tér felé, ám ekkor egy kiáltás tágította szét a szűk Király utcát. Hahó, Yorick tényleg nem a Learben szerepel… Koponyájának mondja Hamlet, hogy „itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt sem tudom, hányszor…” Hamlet és Yorick, de jó, nagyon köszönöm, harsogott, és nyűtt télikabátjában futni kezdett a Zeneakadémia felé. Néztem, ahogy szökdécselve távolodik, arra gondoltam, lehet, hogy királyfi ő is vagy olyan király, aki jó előre szétosztotta mindenét…

Március 15., kedd
A nemzeti ünnepen kifütyülték a miniszterelnököt a múzeumkertben. Nem öröm ez, miként az sem, hogy lassan külön március tizenötödikéjük lesz a pártoknak, külön Vásárhelynek és Pécsnek, külön a felvidéki és a clevelandi magyaroknak. Ám a mély szomorúságot nem ez okozta, hanem ami Debrecenben történt az idén. Magamat kérdezem: elképzelhető-e, hogy horogkeresztet fessenek Goethe szobrára Németországban? Puskinéra Oroszországban? Botevére Bulgáriában? Yeatsére Írországban? Mickiewiczére Lengyelországban? Van-e oly bátor fantázia, amely valósnak hiszi, hogy festékkel leönti valaki Washington szobrát Amerika nemzeti ünnepén? Nem, nem és nem. Nálunk megtörtént, ami elképzelhetetlen: horogkeresztet mázoltak Petőfi szobrának talapzatára, és piros festékkel mocskolták be az aradi mártír, Nagysándor József domborművét. Mindegy, ki volt. Égjen ki a szeme, és száradjon le a keze, amellyel odafestette. Ne süssön rá többé a nap, és dideregjen akkor is, amikor forró nyár van. Éljen úgy köztünk, mint száműzött, ne legyen nyugta soha, és büntesse Isten hosszú élettel, hogy ez a gyalázat égesse még sokáig, és megriadjon magától mindig, ha tükörbe néz. Így legyen!