Lehetetlen vidék ez a táj

Dél-Amerikában, a piszkos, lassú, nagy folyók mentén és az esőerdők örökké párás, zöld poklában minden máshogyan van. Nem fehéreknek való világ az, a spanyolok – mert hát a perui nép sok nép – élve rohadnak el az örökös esőben (észre sem veszik, részegek), csak a mezítlábas, festett testű vadak, az aruaruna és a huambisa indiánok ismerik a folyó két partját, meg a csempészek és a katonák némelyike. A katonák tartják fenn a rendet – mármint a civilizáció rendjét – a vidéken, meg az apácák, akik a katonák segítségével erőszakkal hurcolják el a pogányok lányait, hogy kolostorukban keresztény hitre és nyelvre oktassák őket a perui állam nagyobb dicsőségére. A lányokból aztán persze vagy cselédek, vagy prostituáltak lesznek (és a törvény szövete fel sem feslik sehol, mert törvény itt nincs a vadaknak, ahogy ők nevezik az indiánokat, ezeken a posztokon volt kihagyva a hely), amiről persze nem a nővérek tehetnek.
Zajlik az élet a Santiago-folyón, Santa Maria de Nievában és a Piura város Mangacheria negyedében: a folyón a csempészek, egyéb válogatott gazemberek, kereskedők és katonaszökevények csorognak lefelé kenujaikkal, indián üzletfeleikkel és asszonyaikkal, őket a semmivel sem tisztességesebb – viszont az állam nevében állat – katonák és csendőrök üldözik, kevés sikerrel, az őserdőben ugyanis csak azt lehet megtalálni, aki hagyja magát. Közben az apácák indián neveltjei is megszöknek Santa Maria de Nievából, mert hiába a másik nyelv, a másik hit, a ruha és a civilizáció, ha az esti ima alatt az esőerdő szagát hozza be a kápolnába a folyó felől a szél – ilyenkor a vadak hazamennek ebből az új Peruból a régibe. Bonifacia engedi ki őket, az indián novícia, akiben a két újonnan elfogott növendék látványa egy pillanat alatt rombolja le a hálát és az új hitet, Bonifacia, akinek apját évekkel azelőtt kikötötték a főtéren a törvény nevében, mert szólt a törvénytelenség ellen.
Közben Piurában furcsa dolgok történnek. Egy délelőtt különös ismeretlen kocog be szamárháton a városba – Mario Vargas Llosa sem megy a szomszédba szemtelenségért, ha toposzokat keres –, aki bordélyházat építtet a kihalt, poros Piura szélén, és a várost, amit addig legfeljebb a szieszta idején zizegő legyek álmos, buta dongása töltött be, hamarosan felveri a zene, hiába őrjöng Padre García és átkozza ki a szószékről a „Zöld palota” tulajdonosát, don Anselmót és hiába dacoskodik az estéről estére férj nélkül maradó asszonyok serege, a nyilvánosház: élet.
Aztán mégis felgyújtják. Nem más, mint a Padre és az asszonyok, hogy megégessék a sátánt. A sátán viszont kevésbé éghető anyagból készülhetett, don Anselmo lánya ugyanis, ahogy megteheti, újraépíti a palotát. Itt köt ki végül Bonifacia, aki novíciából őrmesterfeleség, őrmesterfeleségből fehér ember szeretője, abból prostituált lett – mert nem tudott mást, mint szeretni.
Közben szövődik a regény az egymásba csúsztatott tér- és idősíkokból, összekeveredő párbeszédekből, mint egy indián szőnyeg vagy az őserdő maga, és születnek a gyerekek sorra és meghal, akin a sor van, a csempész élve elrohad az őserdő méregzöldjében egy rovarcsípés miatt, míg az asszonya odébb áll mással, de a barátja viszszajön érte, mert ha más nem, hát betyárbecsület, az van, folyamatosan lecsuknak valakit, aztán szabadon engedik, és végül, legvégül, amikor don Anselmón, a Zöld Palota tulajdonosán van a sor, a Padre fogja le a szemét, mert bűn nélkül hogy is lenne megbocsátás. Tényleg lehetetlen vidék ez, de az életet – talán mert olyan gyorsan fogy arrafelé – százszázalékosan élik és írják.
(Mario Vargas Llosa: A zöld palota. Fordította: Benczik Vilmos. Európa Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 2500 Ft.)