London zabolátlan ura

Sok érdekes idiómáját köszönheti az angol nyelv a hajózásnak. Ilyen kifejezés a „loose cannon” – magyarul „béklyójától szabadult ágyú”. Drake vagy Nelson idején az ágyúkat kötelék erősítette a fedélzethez, s ha valamelyik elszabadult kötelékétől, el lehet képzelni, mekkora felfordulást okozott egy ilyen szabadon jobbra-balra guruló, sokmázsás szörnyeteg.
Így nevezik manapság a túl temperamentumos politikust, aki meggondolatlanságával újra meg újra zavarba hozza szövetségeseit. Sokak szerint ilyen „elszabadult ágyú” Ken Livingstone, London polgármestere is. Csakhogy Livingstone, a legradikálisabb brit baloldal kedvence nagyon is jól tudja, hogy mit mond vagy csinál és miért.
Az idén hatvanéves Livingstone London egyik legszilárdabban munkáspárti negyede, a Temze déli partján elterülő Lambeth szülötte. Nyolc évig technikus volt egy rákkutató intézetben, majd tanítóképzőbe került, ahol 1973-ban diplomázott. A hatvanas-hetvenes években ezeknek a pedagógusképzőknek a jó része erősen baloldali, „politikailag korrekt” intézmény volt, ahol Livingstone otthon érezhette magát.
Alsóházi képviselő ügyes politikai manőverek után lett, 1987-ben, majd a Munkáspárt országos végrehajtó bizottságának is tagja. Amikor Tony Blair kormánya bevezette a nagy-londoni polgármesteri címet (ami nem tévesztendő össze A walesi bárdokból ismert Lord major, a londoni City, vagyis az üzleti negyed évről évre megválasztott polgármesterének tiszteletbeli hivatalával), nem engedték, hogy a párt bal szélén álló Livingstone legyen a munkáspárti jelölt. Erre ő függetlenként indult – és győzött. Sikere nagymértékben annak volt köszönhető, hogy a választóknak nem tetszett Blair diktatórikus intézkedése.
Ken Livingstone kiszámíthatatlanságával, csibészesen humoros gorombaságával akarva-akaratlanul a brit közélet a baloldal által sokat szidott tagja lett. Zabolátlansága sokszor bajba keveri – például amikor egy zsidó újságírót náci keretlegényekkel hasonlított össze, vagy a napokban az al-Kaidáról szólt elismerően –, de most már elfogadott figurája lett az ország politikai elitjének. Immár nem az a veszély fenyegeti, hogy zabolátlanságával rekeszti ki magát a politikából, hanem inkább az, hogy előbb-utóbb saját hívei is rájönnek: polgárpukkasztó, középosztály-utáló, autógyűlölő magatartása inkább az arrogáns arisztokrata, semmint a populista proletár öntelt önimádata.