Gyémántsisakos kevély harcosok, szende várszüzek, akiknek kegyeiért kiváltságos élvezet elvérezni, szent Grál, csillapíthatatlan küzdőszenvedély, kimondhatatlan nevű hősök, hepiend – Wolfram von Eschenbach középkori lovagregényében minden megtalálható, amit a műfajtól elvár a szentimentális hajlamú olvasó. S az sem fog csalódni, aki a korabeli haditechnikának, a lovagi mentalitásnak, a javakban-időben dúskáló nemesség életformájának dokumentumaként lapozgatja a jó nyolcszáz oldalon át hömpölygő, páros rímekbe szedett eposzt. (Ha akadna ilyen.) Ám a rejtélyes életű Wolfram, ez a XII. század végén, XIII. század első felében alkotó, lírai kedvű kóbor lovag kilóg a nincstelen minnesängerek sorából. Bár kortársaihoz hasonlóan vész bele a csapongó kelta fantázia remekművébe – a breton mondakör Artúr-hagyományába, s hasonlóképp állít emlékművet a kereszténység alatti harcias pogány törzsi világképnek –, műve, a Parzival egyszersmind meghökkentően modern műalkotás. Valóságos egzisztencialista regény misztikus környezetben, de töredezett, ellentmondásos életbölcselettel; elvont vallási misztériumokkal, de személyre szabott válsággal – és feloldozással.
A Parzival persze elsősorban a lovagi gondolat tükre: a helytállás, a mértékletesség, a hűség és az alázat szolgálati szabályzata. Ám a Grál keresésének közismert története a bumfordi gyerek lovag kalandjain át az önmegértés, önfeltárás zegzugos fejlődésregényévé válik. Ez a hős az Artúr-mondakör talán legzavarbaejtőbb, leghalandóbban halhatatlan figurája, aki még arra is képes, hogy sasfészkekben trónoló, elérhetetlen szépségek helyett saját feleségébe legyen eszelősen szerelmes. Baklövést baklövésre halmoz: csaknem megerőszakol egy nemesasszonyt, viadalban megöli saját rokonát, elmulasztja a megváltó kérdést a Grál palotájában, mellyel pontot tehetne a szenvedések végére – míg végül révbe érhet.
Wolfram von Eschenbach kritikus költőtársa, Gottfried von Strassburg a Parzival nyakatekert, olykor zavaros stílusát a menekülő nyúl futásához hasonlította. Nos, Tandori Dezsőnek sikerült utolérnie ezt a nyulat. Akár valami La Mancha-béli lovag, csak faljuk ezt a nagy ívű eposzt, az első magyar Parzivalt az ő fordításában, s nem tudunk megszabadulni e két komor kiállítású kötettől.
(Wolfram von Eschenbach: Parzival, I–II. Ford.: Tandori Dezső. Kláris Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
