Modern karnevál

K ö n y v e s h á z

A modern ember szerintem módszeresen elkerüli a maga sorsát. Talán azért, mert túl erőszakosan próbál a dolgok elébe menni. És az is idevág, hogy a mai ember nem tartja fontosnak az önismeretet. Mindenki tanítani akarja a többit, kinyilatkoztatni erről-arról, holott már az alkimisták is tudták, hogy amit magadban nem találsz meg, azt a kinti világban hiába is keresed – mondja Szepesi Attila a Vidám busók című verseskötetét záró interjúban Elek Tibornak. Adódik a kérdés: mi lehet a költő helye és szerepe abban a világban, ahol „folyik az iparszerű fecsegés, a handabandázás”, a szavak talán sosem látott ütemű devalválódása közepette, amelyben nemcsak önmagunk, de a világ megismerésének és megértésének igénye is elveszni látszik, mintha legalábbis a mélyben húzódó összefüggések felfejtése, a csöndben maradás és töprengés unalmas időfecsérlés lenne? Szepesi Attila válasza egyértelmű: ki kell mondani az igazságot, őrizni a fakulni látszó hagyományokat, a szakralitást, számon tartani, megmutatni a modern ember lineáris időszemléletével szemben a valaha körként megélt, vissza-visszatérő, szokásokkal, ünnepekkel ékes napok sorát, tovább írni a történelem felszíni eseményei alatt meghúzódó, soha véget nem érő „szent históriát”.
A Vidám busók versei elsőre mintha egy középkori nagy karnevál tarkabarka vonulását rajzolnák meg, a szereplők javasasszonyok, boszorkák, kurvák, koldusok, garabonciások, regösök, akasztott emberek, hóhérok, mágusok, alkimisták. Víziók, látomások ezek, melyeket Bosch, Goya, Dürer meg Gulácsy, Buday György képei vagy éppen egy üveggolyó ihlet (Koldusdal, Goya-capriccio, Csapszék Naconxipánban, Boszorkányszombat). Mondhatnánk e költemények olvastán, melyek legtöbbje katalógusvers, múlt alakok panoptikuma, hogy alkalmak azok a költőnek visszamenni az időben olyan korig, ahol még a mindennapi élet és a természetfölötti tudása és hiedelem nem egymás ellenpontjaként, hanem szerves egészként létezett. Ám nem szükséges hozzá különösebb vájtfülűség, hogy a változatos – antik időmértékes, jambikus, ütemhangsúlyos, rímes vagy rímtelen – formákban megírt, gondosan megmunkált versekben napjainkra, jelenkori világunkra ismerjünk. Mintha nem sok minden változott volna az eltelt idő alatt, gondolhatja az ember, nagyjából hasonlóak a szereplők és a szerepek, mindenki megfelelőjét megtaláljuk magunk körül ma is, csak máshogy hívjuk őket, ahogy ugyanaz a vége nincs haláltánc is. S miért lehet ez? Mert Szepesi Attila verseiben mesteri formákba zárva az az esszencia van, amely e figurákban, e szerepekben, gondolkodás- és viselkedésmódokban, egyáltalán a létezésben állandó, időtlen.
De a költő ennél tovább megy, nem marad meg a finom áthallásoknál, egymásra montírozásoknál. Itt-ott feltűnnek a bármelyikünknek ismerős környezet és emberek. Mint a Kőbányai bolhapiac című hexameterben írott versben, ahol sok-sok nációjú ember kínálja a portékáját bábeli hangzavarban: „De vehetsz kutyabőrt is, / melyre sosemvolt címeredet pingálja a mester: / kardot, aranykoronát. A trikón maga Sztálin, a bajszos / hóhér bámul rád hunyorítva, odébb meg a muszlim / Bin Láden s csücsörítve Samantha, az álomi delnő”, vagy az Egy csavargóra címűben, ahol az emlékek nélkül tengődő hajléktalan a távolból fékcsikorgást hall, vagy az Égi lovas című opusban, ahol a költő azon mereng, szavai elérnek-e az interneten mind tovább kaptatókhoz. Ám a Levélféle Wimbledonban című, Határ Győzőnek ajánlott költemény talán a legékesebb bizonysága annak, hogy a költő itt jár-kel közöttünk, itt lát élesen, és az értékzavaros jelenkort fogalmazza meg kivételes érzékenységgel: „Bolondország: ott bősz a bölcs / ordas a pap, csélcsap az őrző. / A jós kancsal, a piktor színvak / és botfülű a zeneszerző. // Ott vert diófa minden évszak, / iszap a múlt, posvány a mélység, / s a vereség arra való, / hogy diadalként kőbe véssék. // Senkiföldje vagy Átokfölde? / A kósza lelkek sorsa-vesztők, / a hősök kontár kardnyelők, / a próféták madárijesztők. // Ott nincsen mit megérteni, / tér és idő összekuszálva. / Szerda virrad csütörtökre / és tegnap jön holnaputánra.”
Szepesi Attila szerint „a vers lüktetésből, pulzálásból, visszfényekből, titkos impulzusokból, forgásokból indul valami ismeretlen és nagyon távoli tartományban. Ezekből az impulzusokból való a szelleme. A hang, a szó csak a ruhája.” Mit mondhat még ezen túl a recenzens? Hogy a Vidám busókban szereplő verseknek a szellemükön túl a ruhájuk mesteri. És persze tisztelettel meghajtjuk a fejünket.
(Szepesi Attila: Vidám busók. Littera Nova Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 1790 forint)