Ördöglakat

Amerikai barátaim egyszer megkérdezték – még jó mélyen benne voltunk a reménytelen Brezsnyev-korszakban –, milyen érzés állandó megfigyelés alatt állni. Hogyan lehetséges élni ezzel a tudattal? „Olyan ez, mint a halál”, válaszoltam. Nem is én mondtam ezt, egy hang szólalt meg bennem legbelülről váratlanul. „Mint a halál tudata”, folytattam. „Tudjuk, hogy elkerülhetetlen, de lehet, tudunk vele élni. Nem gondolunk reá folyton, még akkor sem, amikor elhárító, védekező technikákkal élünk ellene. Túl lehet rajta lépni – nem hagyhatjuk, hogy a félelem vezérelje életünket, a kiszolgáltatottság érzése.”
Eszembe jutott ez az elfeledett, régi beszélgetés, amely aztán gyakran ismétlődött meg akkoriban. Sosem írtam le ezt a gondolatot, 1990 óta sem – de úgy látszik, most eljött az ideje.
Az ügynöklisták körüli vihar hívja elő ezt az ágas-bogas kérdést. Mint amikor régi gallyhalomban kotorászunk rőzse után: megfogunk egy ágat, s öt másikat húzunk ki vele együtt. S ha rángatjuk, még többet, akaratlanul. Gallyak, rőzse? Inkább rozsdás szögesdróthalom, amelyet megkönnyebbülten hagytunk hátunk mögött másfél évtizede. Életünknek annyi évtizeden át tartozott éghajlatához a titkosrendőrség. Beszervezett barátaink, kollégáink és szomszédaink, lehallgatás, postai cenzúra. Miért nem írta meg nemzedékünk a maga regényeit a Kádár-korszakról 1990 után? Jószerével ez a mi egyetlen kincsünk, a mi legnagyobb esélyünk: ez a tapasztalat az, amit át tudunk adni a jövőnek, a nemzeti emlékezetnek. Ennél a drótdarabnál fogva hozhatjuk napvilágra életünk egész gazdag sűrűjét, a szépet is. A szögesdrót kerítéseket s bennük, köztük a kertet, vadont.
A közelmúlt több kutatója azt állítja, hogy a magyar köztudat „démonizálja” az ügynökkérdést 1990 óta. Nos, aki úgy gondolja, hogy az ügynöki, titkosszolgálati viszonylatoknak nem merikai barátaim egyszer megkérdezték – még jó mélyen benne voltunk a reménytelen Brezsnyev-korszakban –, milyen érzés állandó megfigyelés alatt állni. Hogyan lehetséges élni ezzel a tudattal? „Olyan ez, mint a halál”, válaszoltam. Nem is én mondtam ezt, egy hang szólalt meg bennem legbelülről váratlanul. „Mint a halál tudata”, folytattam. „Tudjuk, hogy elkerülhetetlen, de lehet, tudunk vele élni. Nem gondolunk reá folyton, még akkor sem, amikor elhárító, védekező technikákkal élünk ellene. Túl lehet rajta lépni – nem hagyhatjuk, hogy a félelem vezérelje életünket, a kiszolgáltatottság érzése.”
Eszembe jutott ez az elfeledett, régi beszélgetés, amely aztán gyakran ismétlődött meg akkoriban. Sosem írtam le ezt a gondolatot, 1990 óta sem – de úgy látszik, most eljött az ideje.
Az ügynöklisták körüli vihar hívja elő ezt az ágas-bogas kérdést. Mint amikor régi gallyhalomban kotorászunk rőzse után: megfogunk egy ágat, s öt másikat húzunk ki vele együtt. S ha rángatjuk, még többet, akaratlanul. Gallyak, rőzse? Inkább rozsdás szögesdróthalom, amelyet megkönnyebbülten hagytunk hátunk mögött másfél évtizede. Életünknek annyi évtizeden át tartozott éghajlatához a titkosrendőrség. Beszervezett barátaink, kollégáink és szomszédaink, lehallgatás, postai cenzúra. Miért nem írta meg nemzedékünk a maga regényeit a Kádár-korszakról 1990 után? Jószerével ez a mi egyetlen kincsünk, a mi legnagyobb esélyünk: ez a tapasztalat az, amit át tudunk adni a jövőnek, a nemzeti emlékezetnek. Ennél a drótdarabnál fogva hozhatjuk napvilágra életünk egész gazdag sűrűjét, a szépet is. A szögesdrót kerítéseket s bennük, köztük a kertet, vadont.
A közelmúlt több kutatója azt állítja, hogy a magyar köztudat „démonizálja” az ügynökkérdést 1990 óta. Nos, aki úgy gondolja, hogy az ügynöki, titkosszolgálati viszonylatoknak nem volt démonikus a természetük, annak vagy a képzelő- és beleélő ereje gyenge, vagy a felelősség kérdését akarja tompítani. Vagy egyszerűen nem hisz a rossz létezésében – ami a modernség egyik jellegzetes betegsége.
Holott működött a rossz a kádári idők titkosszolgálatában. Ez a rendszer démoni volt, ami nem jelenti azt, hogy a tagjai is mind azok voltak. Nem volt véletlen, hogy az a hang azt mondta bennem: „Olyan, mint a halál.” Mert az igazi halál az életben működő halál. S ez azóta is mérgezőleg hat életünkre, az egész magyar köztudatra.
Természetesen maga az ügynöklét, a tartótiszti lét, megfigyelt és megfigyelő viszonya olyan bonyolult volt, mint maga az élet, mint az ember egész világa. Fények is átjárták – humor, groteszk pillanatok, abszurditás. Sőt a bátorság pillanatai, a tisztítótüzek fénye és a szellemi fölény. Baráti köreinkben a téma mindig is így jött elő annak idején: mint a mi abszurdunk. Amiben benne foglaltatott az önirónia is, a saját esendőségünk tudata. És annak tudata, hogy amíg erről diskurálunk, köztünk ülnek esetleg a jelentők.

A Soho veszélyei
A titkosszolgálatokkal szemtől szembe, közelről 1966-ban találkoztam, egy két hónapos nyugati út kapcsán. Utam félhivatalos tanulmányút volt: a Corvina Kiadó, ahol angolszerkesztőként dolgoztam, megbízott azzal, hogy keressem fel Londonban kiadó partnereinket. Mindez azonban csak része volt egy kulturális tanulmányútnak – amelyet nagyrészt magam fizettem –, első látogatásomnak az angolszász világban. A bölcsészkaron elvégeztem az angol szakot, szakdolgozatomat angolul Szabó Lőrinc modern fordításairól írtam, és angol nyelvi stílusszerkesztő lettem egy kiadóban – de egyetemi társaimhoz hasonlóan huszonnégy évesen még nem járhattam abban a világban, amelynek kultúrájával eljegyeztem magamat. El voltunk zárva – ami az utazást illeti. Csak akkoriban, a Kádár-rendszer enyhülésével kezdtek lassan kinyílni a határok csikorgó kapui.
Utazásom előtt magához hívatott Tömpe András, a Corvina igazgatója, és barátian és civilizáltan figyelmeztetett, nehogy Londonban olyan helyzetbe kerüljek, amitől zsarolhatóvá válhatok. Naiv meglepetésemben megkérdeztem, hogyan válhatnék zsarolhatóvá. „Hát például úgy, hogy infravörös fényképet készítenek egy prostituálttal való együttlétedről”, mondta Tömpe. Ezt a figyelmeztetést olyan groteszknek tartottam, hogy még elmosolyodni sem tudtam rajta.
Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy miről is tudnám tájékoztatni a nyugati titkosszolgálatokat. Talán a Corvina Kiadóról? Való igaz, az nagyon érdekes tenyészet volt: a kommunista rendszer politikai fájdalomdíjasainak szanatóriuma. Nem azért, mert nem kellett volna dolgozni. Hanem, amint a folyosói pletykákból, elejtett bizalmas megjegyzésekből lassan kibontakozott, a vezetők, a rangidős szerkesztők múltja miatt. A börtönből kiengedett vagy rehabilitált, nyugati műveltségű baloldali értelmiségiek, társutasok vagy kommunisták kaptak itt státust 1955-től fogva. A vibráló szellemű franciás, Pődör László Miskolcról, aki – vesztére – őszinte baloldali volt, mígnem Rákosi börtönébe került mindjárt a fordulat éve után. A begubózó Justus Pál volt szociáldemokrata vezető, Shakespeare szonettjeinek fordítója. A túlfűtött, megkínzott vonású Tarisznyás Györgyi, a Rajk-per előkelő besorolású vádlottja. A poliglott, piknikus Balabán Péter, aki lefogásáig sajtótudósító nyugaton. Veressné Deák Éva, az 1944-es mártír Stollár Béla egykori menyasszonya, aki pedagógiai háborút folytatott velem örökös késéseim és hosszú ebédszüneteim miatt. Havas Lujza, az 1956-ban emigrált Háy Gyula drámaíró felesége. Szobatársam, a hallgatag Boros László, az Associated Press egykori budapesti tudósítója. Olykor feltűnt a New Hungarian Quarterlyből a galambősz, hajlott-magas és elegáns Noel Field is, a prágai Slánsky-per egyik fővádlottja, korábban Komintern-ügynök az USA-ban. Áttűnt a színen szótlanul, szép ősz felesége társaságában – titok és magány lengte körül alakjukat.

Csörték Nógrádi századossal

A legrejtélyesebb figura pedig maga az igazgató volt, a kulturált és jó erőben lévő világfi, Tömpe András, akit rendőr tábornokként 1962-ben nyugdíjazott Kádár János, miután a fáma szerint úgy döntött, hogy a volt ÁVH-sok felelősségre vonását (Tömpe feladatát) be kell fejezni. Ilyen emberek közt lettem én, gyanútlanul, egy pályázat megnyerésével gyakornok, majd szerkesztő, de politikai jelentőséget e különös helynek nem tulajdonítottam, és el sem tudtam képzelni, hogy e tenyészetből valaki – beleértve Tömpét is – érdekelheti a nyugati titkosszolgálatokat. Annál inkább az írót, a történészt. Hozzá kell tennem: börtönélményeiről, kiábrándulásáról Pődörön kívül nekem egyikük sem beszélt. Ilyen volt az enyhülő Kádár-rendszer atmoszférája.
Néhány nappal Tömpe András jó tanácsai után értesítettek, hogy hivatalos útlevelemet a BM útlevélosztálya Rudas László (Podmaniczky) utcai épületében vehetem át. Az épület csendes volt a megadott délelőtti időben. A súlyos kapun belépve rendőr igazoltatott, majd felküldött a harmadik emeletre egy ezredes irodájába. A Nyugati pályaudvarra tekintő szobában két magas rangú tiszt fogadott, mindkettő civilben, ha jól emlékszem. Udvariasak és hűvösen szívélyesek voltak. Átadták útlevelemet, és megkértek, hogy ha utam során valami különöset tapasztalok, jelentsem a magyar hatóságoknak. Bólogattam, abban a biztos tudatban, hogy ilyen nem fog történni velem. Ezenkívül felhívták a figyelmemet: óvakodjak attól, hogy megzsarolhatóvá legyek. Például azáltal, hogy egy prostituálttal való együttlétemről infravörös fénykép készül. Különösen vigyázzak a londoni Sohóban.
Londoni és párizsi utam remekül zajlott. Londonban Ika várt, a feleségem, aki Cs. Szabó Lászlóéknál lakott. Cs. Szabó „fogadott keresztlányának” tekintette őt Illyésék 1962-es látogatása óta. Ketten már másutt kaptunk baráti szállást Cs. Szabóék révén. Megismerkedtem Szabó Zoltánnal, Szász Bélával, Határ Győzővel s a fiatalabb emigráns írókkal – Siklós Istvánnal, Sárközi Mátyással, Czigány Lóránttal. Elmentünk a Lengyel Házba Weöres Sándor estjére, s a kiadók révén angol szerkesztőkkel, értelmiségiekkel kötöttem életre szóló barátságot. Jártam Eliot egykori igazgatói szobájában, a Faber Kiadónál. Megnéztem Lord Byron személyes tárgyait a John Murray kiadó épületében, s a kandallót, amelyben barátja, Thomas Moore elégette a nagy lázadó veszélyes iratait. Párizsban két-három héten át hasonló körökben forogtunk, s egy halom könyvvel és Ika bőröndjeivel tértünk haza a nyár végén.
Mondani sem kell, semmi különöset nem tapasztaltam, amit a magyar hatóságoknak jelentenem kellett volna. Sem Cs. Szabó Lászlóban, sem Szabó Zoltánban, sem Csernus Tiborban, sem az angol barátaimban. Ugyanúgy utálták a kommunizmust, mint mi. A Corvina Kiadóról senki sem tett föl egy árva kérdést sem nekem, kivéve a kiadói partnereket. Egy kis s nem akármilyen minőségű szellemi Magyarországot találtunk Londonban s hasonlót Párizsban. Ugyanazt a nyelvet beszélték, mint mi. A londoniak törzshelyei a Soho olasz vendéglői voltak – ezek lehettek a Soho valódi veszélyei a kádári Magyarország titkosrendőrsége szemében. Beszélgetéseink nem csak a politika körül forogtak. Cs. Szabó ragyogó kiselőadást tartott az ebédnél az angol lakások belmagasságáról meg Michelangelóról. Szabó Zoltán egy Temze-parti kocsma lócáján, Windsor közelében hirtelen azt kérdezte tőlünk: „Miért házasodtatok öszsze?” És átható sólyomtekintettel leste zavarunkat – mit felelhettünk volna erre a francia ráción nevelkedett morálfilozófiai kérdésre?
Szeptemberben, néhány héttel hazajövetelünk után, levelet vagy telefont kaptam: hívjam föl Nógrádi századost valamelyik belügyi hivatalban. A név ismeretlen volt, de rögtön sejtettem, hogy a hívás a Rudas László utcai rövid beszélgetés folytatása. Azt gondoltam, formális aktusról lesz szó. Hivatalos kiküldöttként nem tehettem meg, hogy nem hívom fel a tisztet – a kor légkörében elképzelhetetlen lett volna, hogy rendőrhatósági hívásra, idézésre nem válaszolunk. Nógrádi azt mondta, csupán rövid, kötetlen beszélgetésen szeretné hallani tapasztalataimat, s a Malomtó eszpresszóba hívott, szembe a Lukács uszodával, ötpercnyire a Gül Baba lépcső tetejétől, ahol laktunk. Nemigen tetszett ez a bizalmaskodó meghívás, de a fenti okok miatt nem tehettem meg, hogy nem megyek el.
Egy kora délutánon Nógrádi ott várt már a Malomtóban, és felém lépve üdvözölt. Én most láttam először. Neve valami más volt, de ez mindegy. Különösen azért, mert az volt az érzésem, hogy nem a valódi nevén mutatkozik be. Első pillanatra megéreztem benne a hálózati tisztet. Olyan ez, mint amikor hirtelen baleset részesei leszünk: hallottunk már róla sokat, el is képzeltük sokszor, de arra nem gondoltunk, hogy velünk is megtörténhet. Rádöbbenünk, hogy íme, ez az, ilyen ez a találkozás az elhárítóval. Most belülről éljük át, de valahogy távolból is, mintha egy lassított filmet néznénk. Nógrádi atletikus, szikár férfi volt, korai harmincas éveiben. Sötétbarna szöghaját hátrafésülte, jól szabott világosszürke öltönyt viselt. Értelmes, szabályos arca érzelmet nem árult el, s mintha arcbőre is szürkésbarna lett volna.
Emlékeztetett rá, hogy ígértem, utamról beszámolok. Igen, válaszoltam: de nem történt velem semmi olyasmi, ami a Magyar Népköztársaság hatóságait érdekelné. Nógrádi igyekezett könnyedebb hangot megütni – hogyan éreztem magamat Angliában? Remekül, válaszoltam, és mindjárt mesélni kezdtem neki néhány felemelő élményről – talán a St. Albans-i katedrálisról vagy a southwarkiról a Temze déli partján, ahová Benjamin Britten egy oratóriumának bemutatójára vittek el barátaim. Valahogy így folyt a beszélgetés, amelynek csak döntő fordulatai maradtak meg bennem élesen csaknem negyven év távlatából.
Egy idő után Nógrádi félbeszakított: „No és a Soho milyen volt?” „A Soho valóban fantasztikus – feleltem. – Maga is járt ott?” „Hogyne”, felelte Nógrádi, és bizonyos voltam benne, hogy nem mondott igazat. Arra gondoltam, talán sosem engedték még őt ki nyugatra. „A mozik a Sohóban!”, sóhajtott elismerően, és elmosolyodott. „Hát igen, a mozik. Az már igen!”, feleltem. „No és a sztriptízbárok!”, folytatta Nógrádi. „Azokban nem jártam”, vallottam be.
„A maga édesapja is kint járt Londonban nemrég, ugye?”, kérdezte tőlem hirtelen. „Hogyne, talán a tavasszal”, erősítettem meg. Apám, a híradás-technikai mérnök akkor, azt hiszem, a magyar légi irányítási rendszer korszerűsítése ügyében járt kint a világhírű Marconi cégnél. „És azt is tudja, ugye, hogy interjút adott a BBC magyar programjának”, folytatta Nógrádi. „Persze – mondtam –, a nagybátyámról, Kodolányi Jánosról kérdezte őt Sárközi Mátyás.” „No persze, persze, nem is az a baj. Hanem az, hogy a BBC magyar osztálya hírszerzéssel is foglalkozik a nyugati titkosszolgálatok számára”, jött elő