Schröder kancellár nyaklevese

Amikor az MSZP prominens politikusai a kedvezménytörvény elleni politikai hajszájukban 23 millió román beözönlését vizionálták, s románozták le ezzel az erdélyi magyarokat, Wim van Welzen, az Európai Néppárt elnöke kijelentette: idegenellenes retorikájukkal a szocialisták a tűzzel játszanak. Kovács László azzal intézte el Wim van Welzen figyelmeztetését, hogy ne avatkozzon bele a magyar pártok ügyeibe. Lassan feledésbe megy, hogy a külföldiek beözönlésének kommunikálása kiváltotta az SZDSZ elhatárolódását is, ami azonban volt annyira bágyadt, hogy az MSZP-ből nem váltott ki elutasító reakciókat, és a magyar közéletet sem rázta meg az akkori vezető ellenzéki párt idegenellenes és tartalmában egyúttal magyarellenes retorikája. Az ügy egyáltalán nem mellékes tanulsága volt, hogy a szocialisták soha nem határolták el magukat, nem tanúsítottak megbánást, és egy parlamenti vitában cinikusan azzal védekeztek, hogy csak számítási hibát követtek el.
A december 5-i népszavazás során a „beözönlés” témáját kifinomultabban tálalták: a szót nem használták, csak számításaikból eredő statisztikai adatokkal utaltak beözönlésre, és a „felelős hazafiság” leple alatt olyan következményeket sugalltak, amelyek logikájukban kísértetiesen hasonlatosak voltak ahhoz, ahogy az antiszemita irodalomban a zsidók nemzetvesztő térfoglalását tárgyalják. (Lásd Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el című munkáját.) Ebből a szempontból őszinte tiszteletem Tamás Gáspár Miklósnak, aki a baloldalon egyedül volt bátor őszintén kimondani a köztévében, hogy a szocialisták xenofób kampányt folytattak. Tamást azonban, aki Orbán-ellenes pamfletje miatt az utóbbi időben megint felkapott filosz lett, mély hallgatás vette körül. Nem szálltak vele vitába, de általában elmondható volt, hogy a kormánykampány idegenellenes érzületet célzó elemei nem érték el az idegenellenességre hagyományosan igen érzékeny baloldaliak ingerküszöbét: erdélyieket politikailag korrekt lett lerománozni, és határon túli magyarokkal szemben xenofób politikai technikákat alkalmazni. És mindezt úgy, hogy közben a kormányoldal nagyüzemszerűen kommunikálja a nemzeti összefogást, a nemzet egyesítését és a kiegyezést.
Saját politikai cinizmusába bukott bele Kolozsvárott Eörsi Mátyás. Nem volt stúdió, ahol szinte már könnybe lábadt szemekkel ne mondta volna, hogy ő demokrata embereknek szeretne beszélni, akik – bár lehet, hogy nem értenek vele egyet – kíváncsiak a véleményére. De nem akadt egyetlen sajtómunkás sem, aki a nyilvánosság előtt szembesítette volna korábbi kirekesztő és lekezelő megnyilvánulásával: „Adnánk mi autonómiát az itt élő kínai textilkereskedőknek?” Ezért történhetett meg, hogy a kínai analógia alapján Romániába bevándoroltnak tetsző erdélyi magyarok (bozgorok?) jogos dühkitörésének nyilvánvaló oka ködbe veszett, és Eörsi eljátszhatta a szélsőséges megnyilvánulások áldozatának szerepét. Nem csodálkoztam volna azon, ha Eörsi fején tojás landolt volna egy magyarul beszélő, Romániába beözönölt transzszilván kínai bozgor keze jóvoltából.
Gyurcsány Ferenc rendszeres kifütyülését a kormányoldalon a szokásosnak mondható taktikával próbálják semlegesíteni. Elhallgatják, hogy a felháborodások mögött igazából a 23 millió román vagy a kettős állampolgárságot szerzők beözönlése és térfoglalása, valamint a magyarokat is diszkrimináló fasiszta Benes-dekrétumok maximális tolerálása áll. Amihez ha hozzávesszük, hogy a posztkommunista Adrian Nastasét a román beözönlés valamilyen oknál fogva fikarcnyit sem zavarta, viszont a posztkommunista románozás első számú haszonélvezője, a posztkommunista Medgyessy Péter átszellemülten koccintott a román miniszterelnökkel Erdély soviniszta alapon történt Romániához csatolására, a „nemzetáruló politika” kifejezése nem is olyan alaptalan. A magyar baloldal politikai, kulturális és morális csődjéről az is árulkodik, hogy a választási kampány során az Info Rádióban az is elhangzott, milyen lesz a makói hagyma íze, ha román kezek szedik, majd a választások után ennek ellenére a házelnök asszonyt szívélyesen fogadták Makón. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem: nem csodálkoztam volna azon, ha a jelenleg első számú államfőjelöltet kifütyülik Makón a helyi kisebbségi románok és baloldaliak, és őt tojásdobálással tisztelik meg européer és nemzetegyesítő kijelentéséért.
A magyarországi politikai kultúra azonban olyan, hogy a kezek etnikai hovatartozása és a növények állaga közötti biorasszizmus teljes megértésre, de legalábbis süket fülekre talál. A kormányoldal szokásos taktikai repertoárjába tartozik saját kultúrfölényének sulykolása is: a másik oldal minden elképzelhető emberi és européer normát megsért, és nem üti meg az alapvető mércéket. Csak a baloldali sajtó asszisztálásával történhet meg, hogy olyan képet festenek – az ellenzéken számon kért – nyugati, européer politikai kultúráról, amely sok esetben nem fedi a valóságot.
Németországban, a nyugati szociáldemokrácia fellegvárában a baloldali kifütyülés és tojásdobálás célpontjává vált Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár. 2003. május elsején a szervezett dolgozók központi ünnepségén a kancellárnak – idézem a sajtótudósításokat – szinte folyamatos sípszó közepette kellett beszélnie a megszorító intézkedések miatt. Schröder ugyan azt mondta, hogy aki a párbeszéd helyett sípol, annak tele van a pofája, de kevés van a fejében, ám a közéletet nem itatta át, hogy a tiltakozókat a jobboldali ellenzék uszítaná, vagy hogy parlamentáris demokráciához nem illő a tiltakozásnak ilyen formában kifejezést adni. A német politikai kultúra egyébként a civil kurázsiról, a polgári kezdeményezésekről (bürger initiativen), a protesztpotenciálról és a tiltakozás nonkonform formáiról híres. A német külügyminiszter, Joschka Fischer imázsához és múltjához hozzátartozik, hogy egykoron a zöldek zsíros hajjal, szakadt pulóverben és tornacipőben jelentek meg a Bundestagban, és megesett, hogy gázálarcban fröcskölték le emberi vérrel teli injekciós tűvel a kereszténydemokrata képviselőket.
Nem úszta meg a kifütyülést Schröder a 2003. októberi szakszervezeti kongresszuson sem, ahol az általa kedves elvtársakként és elvtársnőkként megszólított hallgatóság kiabált is vele, és a fejéhez vágta: „Mondj le!” Kifütyülték és tojással dobálták meg a dühös tüntetők Schrödert 2004 szeptemberében a volt keletnémet tartományokban tett fellépésein is. A tiltakozók azt kiáltozták, hogy „Munkát akarunk!” és „Mi vagyunk a nép!”. 2004 májusában a szociáldemokrata párt mannheimi rendezvényén egy szocdem elvtárs, egy 52 éves munkanélküli tanár, a párt önkormányzati képviselőjelöltje lekent egy pofont a kancellárnak. A tortúra, amit Schröder kénytelen volt állni, persze annak köszönhető, ami számunkra is tanulságos: a hangzatos és nagy ívű választási ígéretekből nem lett semmi, a szocdemek nem igazolták a kormányzási képességükről hangoztatott propagandát, általános lett (a saját táboron belül is) a kiábrándultság, és mélypontot ért el a kormánypárt népszerűsége.
Schröderék nem mondják, de nem is merik mondani a fütyülő és dobálózó tiltakozókról, mint azt teszik magyar elvtársaik, hogy rohamosztagosok meg terroristák. Nem utolsósorban azért, mert a németeknek reális tapasztalataik vannak a fekete álarcos, vandál szélsőbaloldali polithuligánok osztagairól, akik előszeretettel randalíroznak május elsején is: autókat gyújtanak fel, üzleteket fosztogatnak, fegyverrel és rakétákkal támadnak a rendőrökre.

A szerző politológus