Sok tonna fegyelem

K ö n y v e s h á z

Könyv készült Schmitt Pálról. Kő András írta, Gárdi Balázs fotózta, a Korona pedig, mert kiadó, kiadta. Ha rövid választ kéne adni a kérdésre, milyen, azt mondanám: jó. Ha hosszabb lehet a felelet, hozzátenném, hogy szép. Ám ha szólhatnék szabadon, mondanám azonnal: soha nem vállalnék ilyen könyvet. Miért? A kérdésre új kérdés a válasz: Bulgakov hányszor emelte fel a tollát, miközben Molière úr életét írta? Egyszer sem, lévén a halott elég csöndes emberfajta, és nem szól bele semmibe. Kő András viszont nagyon is élő valakit formált meg, s a „nagyon is” itt azt jelenti: közismert, népszerű, olyan, akinek súlya van. Ezért volt bennem félsz, mikor olvasni kezdtem. Ráadásul tudtam, hogy Kő és Schmitt jól ismerik egymást a sportvilágból, és az ilyen ismeretségek ártani szoktak az őszinteségnek. A szerző gyakran maszatol, mellébeszél, írása tárgyát a vállára emeli, hogy még kiemelkedőbbnek lássuk.
Ezt a fajta félelmet hamar eloszlatja a könyv. Kő már az elején „kibeszéli” Schmittet, aki, ha időről van szó, nem ismer tréfát, vagy ha mégis, a tréfát csak ő indíthatja, senki más. Ilyen kezdés azzal biztat, hogy itt nem akarják a kuncsaftot a függöny mögé dugni, ami megesik, ha a közélet ismertjeiről szólnak szivárványtollú szerzők. Az okos íróember cseppet félrehúzza a függönyt, s cinkosává teszi az olvasót, mert ha nem így tesz, ráfogják, hogy bértollnok. Kő Andrásról nem jut eszünkbe ilyen, ő bizony széttárja a függönyt, menjünk közelebb, itt az alkalom, hogy megtudjuk, ki is az a Schmitt Pál. Nem érdekli, hová, melyik táborhoz tartozik az olvasó, egy a fontos számára: a kép ne csak „hasonlítson”, valós is legyen.
Aki azt hiszi, ezzel letudtuk a rizikófaktorokat, téved. Az igazi kockázat ugyanis Schmitté. Pályája olyan sikertörténet, amely szinte töretlen, és bemutatása attól lesz plasztikus vagy egysíkú, mennyit akar mutatni magából. Férfira vall, hogy volt benne kurázsi, nem bújócskázott, ami ritka erény a politika háza táján.
Schmitt életútja arra bizonyíték, mire viheti, aki számára „az élet sok-sok tonna fegyelem, szorgalom”. Mint vívó, nem volt kiugró tehetség, a sok munka mégis meghozta gyümölcsét, a csapat sorsdöntő győzelmeit ő szerezte, így lett olimpiai és világbajnok, később a Népstadion igazgatója, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökjelöltje. A politika porondján sem unterman, két helyen is nagykövet. 2002-ben főpolgármester-jelöltként sem volt szégyellnivalója, az uniós választáson pedig győzelemre vitte a Fideszt mint listavezető.
Megtudjuk a könyvből, hogy szeret élni, imádja a jó borokat, motorozik, esetenként úri fiú, máskor öregedő kamasz, s bár vagány, mértéktartó és céltudatos polgár, ám mindenekelőtt jó családapa. Hogy a könyv szép, az Gárdi Balázs fotóit dicséri, némelyik briliáns, de hogy mondjak olyat is, ami nem tetszett: néha megterheli a sok irodalmi idézet, bár bevallom, hármat kiírtam közülük, nem ismertem őket. Ha volna egy kamasz fiam, elé tenném a könyvet: lásson olyan példát, amely követhető. Schmitt Pál oda küzdötte fel magát, ahová kellő becsvággyal el lehet jutni, s ha ilyen szorgalommal dolgozik, és ilyen derűvel él mindenki, nem kell félteni Magyarország jövőjét.
(Kő András – Gárdi Balázs: Schmitt Pál. Korona Kiadó, 2005. Ármegjelölés nélkül)