Futó évtizedek ide, futó évtizedek oda, gyerekkorom városának, Beregszásznak a szélrózsa minden irányába szétszóródott hajdani lakói között mind a mai napig láthatatlan fonalak feszülnek. Pontosan nem tudható, hogy ezek a verőfényes hangulatokból és karácsonyi szélzúgásokból szőtt szálak hogyan fonják át meg át a lelkeket. Félálmokból, gesztusokból és szavak ízeiből valók. Harangszóból meg hirtelen elnémulásokból, amelyeket nem érthet senki idegen. Téli farkasfalka borzongató vonításából. Kereplőszavú és mustillatú őszi hegyoldalakból. Gyerekkori mondókák ugrabugra rigmusaiból, amelyek a tengeren túlra, ismeretlen földre is elkísérik holta napjáig az emlékezőt. Rongyos madárijesztők pojácatáncából. Pocsolya tükrén bolyongó visszfényekből és rebbenésekből – mind kevesebb a kevésnél. Szó nehezen férhet a közelükbe, hiszen ami kimondható, már az elmúlás árnyékával viselős, míg a születésére váró sejtelem, amelynek mennyiségi vonatkozása nincsen – a semmi és az egy közötti végtelenség a birodalma –, az örökkévalóságból részesedik.
Nemrég F. Gabi fordult meg nálunk, akit több mint ötven esztendeje nem láttam. Izraelben, Karmiel városában él immár kilencvenhetedik esztendős, szellemiekben ma is eleven édesapjával, gyerekkori szemorvosommal. Móric bácsi hoszszabb útnak már nem vág neki. A hetvenes években fordítottak hátat Beregszásznak, de azóta sem felejtették el az ottani ízeket és hangulatokat. Gabi – aki Malawiban is megfordult az Egészségügyi Világszervezet orvosaként – mesél afrikai élményeiről. Hogyan kapott tiszteletdíjul egy-egy marék mogyorót meg tyúktojást a derék helybeliektől, akik sokszor 30–40 kilométert gyalogoltak, hogy gyógyulásukat apró ajándékaikkal megköszönjék. Azt is lelkesen említi, hányszor emlékezett vissza a Beregszász környéki erdei-mezei kirándulásokra, a nagy szedrezésekre – Izraelben ez a növény ismeretlen –, s végül a napokban édesanyja beregszászi sírján talált egy lila szemekkel teli bokrot, távoli, misztikus üdvözletképpen…
Hozott magával ajándékba egy könyvet is, amelyet a beregszászi zsidóság emlékére adtak ki a közelmúltban. Benne megsárgult fényképek. Családi tablók. Esküvői vigalmak. A cserkészélet dokumentumai – kirándulás a Beszkidekben és a Magas-Tátrában. Purimest műsora. Reinitzék fatelepe a vasútállomáson. Régi, szőlőhegyi hangulat. A korzó és a Kubovich-palota. Egy-egy kis üzlet a sikátorban – Klein Mór vendéglője, a Winkler-tejcsarnok. Roóz Lipót, a nagy kalapú órásmester. Az öreg fiákeres és a Rothmann-patika. Rosner Jenő bádogos. A zsinagóga kórusa ünnepi díszben. A Makkabi futballcsapat 1940-ben. A Kahán-kocsma és Kont Manó téglagyára. Mosolygó, még reménykedő munkaszolgálatosok. Végül túlélők hazalátogató csoportja a hatvanas évekből és a beregszászi zsidó temető…
Ha nagy ritkán egy-két napra hazautazom a Vérke-parti városba, mindig időbe telik, amíg a kopár utcákon és tereken sikerül újra otthon éreznem magam. El kell játszadoznom az évtizedekkel, viszszaidéznem a betlehemezők kántálását és ostorpattogását, a húsvéti harangok bongását (amit az oroszok „betiltottak” – 1949 és 1991 között nem kondulhattak meg a harangok!) és a szüreti zenebonát. Meg kell keresnem a templom falán a városka mitikus eredetét szimbolizáló, kőbe vésett bikafejet. Be kell kukkantanom egy-egy rozoga kapualjba – benn hordók kupaca, veres macska gunnyaszt a léckerítésen, a betűző napsugárnyalábban porszemek vibrálnak. Odébb cseréphalom kallódik. Abroncsát veszített boroshordó. Hosszú, billegő létra támaszkodik a padlás ajtajának. A létra neve amúgy rétolya, a padlásé pedig pad. Vörös felhő bolyong egy ablak tükrén. Megpróbálom magam elé képzelni a ruszinok Mária-napi menetét, ahogy énekelve, hímzett imazászlóikat lengetve vonulnak az ökrös szekerek rajzolta bakhátak közt. Felidézem a piactéri forgatagot meg a rorátéra ballagókat a karácsony éjszakai hófúvásban. Amikor pedig átsétálok a Vérke kőhídján, elnézek észak felé, ahol most kockaházak állnak a vízparton – rejtélyes okból Kiskassának mondták valaha ezt a városnegyedet –, nagyanyám leánykorában itt még nádas tóvá öblösödött a folyó, és a gyereksereg rákot, teknősbékát, dévért, cigányhalat és piros szárnyú keszeget fogott a habokból…
Az a város, amely a Gabi hozta könyvből néz vissza rám, számomra ismeretlen. Pedig a fényképek némelyike születésemkor készült. Ám mire eszmélkedve néztem körül a felbolydult világban, a történelem pokolbugyrai legalján, valamikor 1946 táján, nyoma sem volt már a szatócsüzleteknek és boldogtalan gazdáiknak, akik korábban az üzletek kapui előtt ácsorogtak, vagy ölfával és hordókkal megrakott stráfszekerükön pattogtatták az ostort. Esetleg a zsindely meg a bor árfolyamáról értekeztek a főtéren, vagy épp arról konzultáltak, mi újság a közeli Minkácson meg Sadaradaújhelyen – rejtélyes okból így emlegették Munkácsot és Sátoraljaújhelyt.
Eltűnődöm, hány rétege is van egy-egy Kárpát-medencei településnek. Az idő bugyraiban hányféle emlék és hagyomány rakódik egymás alá és fölé? Rétegek, melyekben a föld különféle színárnyalatú metszeteihez hasonlatosan elkeveredik hánytorgó kő meg üszkös csont. Korom és sárga agyag. Álom és dallam. A rétegek néha egymásba roskadnak, ami pedig bennük van, összekeveredik – régész legyen a talpán, aki rendet vág ebben a mágikus kuszaságban.
Néhány ódon fényképről és beregszászi vándorhistóriából lehet némi halvány elképzelésem a felidézhető múlt legkorábbi tartományáról, a XIX. század második feléről. Amikor Petőfi megszállt az Oroszlán fogadóban, elevenen élt még az utolsó tatárbetörés meg az utolsó tűzvész emléke, amelynek martalékává vált az öreg templom tornya.
Tavaszonként a város lakosságát meg-megtizedelte a kolerajárvány, amelynek seborvos ükapám is áldozatául esett. A később jól-rosszul kikövezett utcákat még sár és por lepte az évszakok szeszélye szerint. Aranyat és márgát bányásztak a beszédes nevű Aranylyukban és a gyerekkoromra lumpenteleppé züllött Kuklyán. Őszi bálra kicsinosított dédanyámat sártaposó csizmát húzott bátyjai vitték a megyeházára, majd a vigalom végeztével haza – egy mosóteknőben.
A Vérke nádas mocsarai még a mustillatú Sárokhegy lábáig – Ardóig meg a Csigazugnak mondott városnegyedig – érnek ekkoriban. A várostól keletre húzódó, csíkhalat termő Szernye-mocsár ugyan a végnapjait éli már – pákászai tébolyultan járják hajdani birodalmukat, amely vizét veszítve pusztul –, de a Macsola felőli városvégen, a Bábotka rétjén, ahová a csordát meg a ménest kihajtják, tavasszal még vadmadarak ezrei lábalják a tocsogót. A lápvilág büszkeségei, a darvak zavarodottan keringenek a tovatűnt nádrengeteg maradék szigetei felett, aztán végleg elmaradoznak, csak átvonulóban pillantanak alá bánatosan krúgatva a magasból. Nagyapámék, a négy vásott Benda fiú – nyakas kálvinisták – a híres-neves és nem is túl távoli sárospataki kollégium diákjai, hisz Beregszásznak gimnáziuma majd csak valamikor a századforduló táján lesz…
Időről időre a városkába kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a galíciai pogromok elől menekülő zsidók. Ki gyalog, ki társzekéren. Elkoszlott batyukkal, szemükben rémülettel. Nyomorúságuknál csak zárkózottságuk volt nagyobb. Hozták kegytárgyaikat és elfeketült könyveiket. Mosókonyhákban, leromlott viskókban húzódtak meg. Riadtan a falhoz simulva – meg-megállva, előre-hátra sandítva – rótták a sikátorokat, mintha üldözőik örökké a nyomukban lettek volna. Némelyikük, főképp az asszonyok, hetekig ki sem mozdultak újonnan szerzett vityillójukból.
Mindenki meghökkenten figyelte a rongyos és riadt ősvilági kompániát, nem titkolt lenézéssel, leginkább tán az asszimiláns zsidók – egyikük-másikuk dúsgazdag fakereskedő, gyártulajdonos és reményteli nagyságos úr…
Gyerek voltam még, öt-hat éves, amikor egyszer estefelé vendégségből ballagtunk haza a Vérke hídján át. Anyám elmesélte, hogy gyermekkorában, amikor egyszer ugyanígy este tértek haza a kis kőhídon, meglepő látvány fogadta. Fehér ruhás szellemalakok álltak sorban a Vérke partján, és hajlongva, dunnyodva recitáltak valami ismeretlen szöveget. Mint kiderült, a zsidók „sátoros ünnepének” ceremóniája volt az éjszakai ima – ki-ki a maga kertje előtt állt a folyócska partján a szertartás megkövetelte hófehér öltözékben. A kertben lombsátrak álltak, amelyekbe avatatlan nem kukkanthatott be – anyámnak egyszer mégis sikerült: karácsonyfadíszekhez hasonló csillagok, arany és ezüst hajfonatok meg gyümölcsök függtek alá a tetőt alkotó gallyakról.
Legendáriuma van családunkban anyám egykori iskolatársának, Herskovics Mackónak. Nyomorúságos zsidó suszter sokadik gyereke volt az istenadta. Éhenkórász kis legény, aki – mivel már nem fért el számolatlan testvére mellett a kis házikóban – télen-nyáron a fáskamrában húzta meg magát. Ahogy kamaszodni kezdett, szünidőre elszegődött csikósbojtárnak a Hortobágyra. Igencsak beletanult a pusztai nomád mesterségbe, és hozott magával egy cifra karikás ostort, amelytől sosem vált meg. Ezzel aztán valódi cirkuszi produkciókat rendezett a Vérke holdsarló ívű kőhídján. Öt méterről – fogadás után, amelynek tárgya egy-egy üveggolyó vagy tán fapörgettyű lehetett – a felpöckölt gyufaszálat is elcsapta vele.
Az F. Gabi hozta albumban nem kis meglepetéssel fedezem fel Herskovics Mackó arcképét. Ott is így szerepel: Mackó – a tisztességes nevére tán nem is emlékszik senki. Ifjú férfiember néz rám a fotográfiáról. Orrán rövidlátó szemüveg, ajka felett sörtebajusz. Két társa között áll és mosolyog…
Az én gyerekkoromra nyomtalanul tovatűntek Beregszász hajdani hangulatai és lakói. A háború végeztével orosz harckocsik, ökrös szekerek, koldusok és éhenkórász vándorlegények járták az utakat. Ágrólszakadtak, akiknek népmesei nyomorúságánál csak a betyárleleményességük volt nagyobb. Száraz kenyérért kopogtattak a házak kapuin, és kérésük nem jelképes volt, valóban száraz kenyérre ácsingóztak szegények. Bumbák például, a félszemű öreg cigány, akinek gyilkos híre volt. Azt pusmogták a háta megett: görbe kést hord szakadt zubbonya alatt. Sosem mertem a baljósan megcsillanó fekete fél szemébe belenézni. Vagy azok a névtelen cigány lányok, akik télen is mezítláb rótták a várost, kukoricafejnyi csecsemőjüket zsákvászon rongyokba bugyolálva vitték – némelyiküknek szava sem volt már.
Ahányszor csak átballagok a Vérke hídján, Goethe verse jut eszembe, a Szellemek éneke a vizek felett. A látható meg a láthatatlan határán, örök átváltozásban bolyonganak a költő éteri lényei. Légnemű arcok és rusztikus sugallatok, amelyek időről időre testet öltenek, hogy aztán újra belemosódjanak a légies elem sugárzásába. És ahogy a tücskök cirpelését hallom meg a szélzúgást – az éjszaka énekét, amelyben összekeveredik a levegőbe fonva ezüstfényű cirip és suhogás, csápok és szárnyak zenéje meg a lombok muzsikája –, mintha a hajdanvolt város tovatűnt szellemei dunnyognának. Talán nem panaszosan, ez a szó ide nagyon szegényes volna. A zokszó, a hisztérikus felháborodás szimpla, mert túl színpadias ehhez a hangszövevényhez. Itt a szellemének halk, de emlékekig hatoló. A csend és a születő hangzás határán borzongató. Elemezni nem lehet. Felfejteni, különválasztani a benne feloldott suttogásokat és félálomi szavakat. A sikolyt, melyet nem hallani, hiszen az ajkakról meg az összeszorított fogakról visszaverődik, befelé árad, a léleknek azokba a tartományaiba, amelyekről a hinduk úgy tudják, tágasabb, mint a látható világ…
A zsidó liturgiában a hívek „nagy vizek partján” mondják el fohászukat. Mindezt alighanem kényszer szülte jelképként érthették, mert nagy vizet ide csak a képzelet varázsolhatott. Előbb rakoncátlan, majd szabályozása után jelentéktelen vízfolyás volt a Vérke, nem is folyó – csak a nekibuzdult lokálpatrióták mondták annak –, csupán a hajdani szövevényes Tisza mente egyik iszaposodó, vadmadarak lepte holtága, amelyet zsilipekkel próbált megregulázni a mérnöki lelemény. Így aztán a vize hol délnek, hol északnak folyt a zsilipkezelő szeszélye szerint és persze a csúfondáros környékbeliek – ardaiak és macsolaiak – örömére, akik kedvükre köszörülték nyelvüket a beregszásziak „folyójának” asszonyi kiszámíthatatlanságán.
origo.hu
Videón a brutális vihar, amely megrázta az országot – és még nincs vége!
