Végre elhordta az irháját a tél: a nemzeti ünnepen a Kossuth téren a közjogi méltóságok ragyogó napsütésben tűzhették a nemzeti ünnephez méltóan pártfüggetlen szegfűiket a nemzet egységét megtestesítő óriás kokárdába. A polgárok már két napja tanúbizonyságot tehettek e módon a köztársaság melletti elkötelezettségükről. A Múzeumkertbe való ünnepélyes vonulást megelőző percekben mégis olyan érzése volt a szemlélődőnek, hogy a „nemzet kokárdáján” jóval több üres hely maradt, mint ahány notabilitás áll sorban. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök újított: megtréfálva a biztonságiakat, híveit és ellenségeit, nem az előre meghatározott útvonalon ment a központi ünnepségre, hanem a kötélkordon alatt ügyesen átbújva indult el. Már a Kossuth téren elvonultában felhangzott a füttyszó – akkor még jobbára magányosan –, s egy-egy bekiabálás: „Hazaáruló!” És akadt egy szemfüles hajléktalan is, aki kihasználva a meglepetés erejét, dedikáltatta a miniszterelnökkel a Fedél nélkül legújabb számát. „Én szeretem a miniszterelnök urat!” – kiáltozta. Mindazonáltal a kormányfő mögött egyre gyűlt a tömeg, a Deák térre érve már legalább ötezren kapcsolódtak a menethez, amelyet huszárok vezettek, és pattogós, hangulatos katonazene kísért. Egy idő múlva mindenki egyszerre lépett. Egy fiatal házaspár, Varga Katalin és férje kérdésemre annyit mondott: ezen a „szent, szép” nemzeti ünnepen öröm együtt vonulni, megélni az együvé tartozást. Novák János, javakorabeli úr, fején papír katonacsákóval lelkesen dicséri a katonazenekart és a csodaszép huszárokat. – Ezért jöttünk, nem a miniszterelnök miatt – mondja. Két fiatal lány Dunaújvárosból érkezett, hogy megnézze, milyen is a március 15. Pesten. Még sohasem voltak itt az ünnepen.
– Az mindenesetre furcsa volt, hogy a miniszterelnök simán letegezett egy nyolcvanéves nénit… Hallottuk. Nem igazán tetszett az sem, ahogy a gazdákkal viselkedett. De reméljük, a műsor azért jó lesz, jó idő van, a huszárok is szépek… – mondják, de nevüket nem árulják el.
A Múzeumkert bejáratával szemben, a túloldalon gazdakörösök állnak.
– Mi betartottuk, amit vállaltunk: mivel a kormány aláírta a megállapodást, hazavittük a gépeket. De azóta sajnos Gyurcsány úr olyanokat beszél, hogy mi meghátráltunk… Fel vagyunk háborodva, hogy ilyeneket mond egy ország miniszterelnöke. Mi azt vártuk, hogy korrekt lesz, nem pedig azt, hogy hazudozik öszszevissza – mondja Fodor István, aki Jászjákóhalmáról jött. – Mi megadtuk a tiszteletet a nemzeti ünnepnek a Kossuth téren. Ő viszont már nem méltó arra, hogy megszólaljon egy ilyen alkalomkor – vélekedett.
Egy háromgyermekes fiatal családfő alig tudja összeterelgetni szétszaladozó csemetéit. Kérdésemre annyit mond: „Feljöttünk a gyerekekkel, mert ilyet még úgy sem láttak.” Szavaiból kiderül, hogy ők is dunaújvárosiak. „Ez az ország nem adott nekünk semmit, csak elvesz, ez a helyzet” – mondja. Szerinte lehet némi igazság abban, hogy a gazdák megfutamodtak. „Nem akartak igazi nagy balhét” – osztja meg gondolatát némi malíciával a hangjában. Az odébb álldogáló kunszentmiklósi gazdák viszont vérlázítónak tartják a megfutamodás feltételezését is. Mint mondják, három hétig voltak kénytelenek fagyban, hóban tüntetni, hogy megkapják, ami jár. Örömmel mentek haza – megígérték ugyan, hogy visszajönnek az ünnepre –, de most keserű szájízzel vannak itt. Mert alig hogy megszáradt a „pecsét” a megállapodáson, már nem akarják teljesíteni.
– Nem a gazdák visszakoztak, hanem Gyurcsány Ferenc. Engem olyan rosszul érintett ez az egész lelkileg, hogy az éjjel nem aludtam. Hát milyen miniszterelnök az, akinek egy napig tart a szava? – kérdezi Hunti Sándor, aki Kunszentlászlón 150 hektárt művel. Arra a kérdésre, hogy mennyi járandósággal tartozik neki az állam, csak legyint. Fiatal gazdatársa, Szőke László szintén hét számjegyű összeget vár – eleddig hiába. „Csak annyit mondhatok, csúnya munkát csináltak.”
Pedig vasárnap délután, amikor kiderült, hogy mégis megszületett a megállapodás, egészen más hangulatban voltak a gazdák a Felvonulási téren. Ugyan jó néhányan mondták: akkor hiszünk a minisztériumnak, ha ott lesz a pénz a számlán, azért nagy örömmel csomagoltak öszsze és indultak haza a hosszú, kéretlen fővárosi „üdülés” után.
– Ez a tér ezután a magyar gazdák tere, most már mindig az marad – mondogatták a tüntetők és az őket meglátogató fővárosiak. Az utolsó délután a megszokottnál is jóval több látogatójuk volt: zömmel kisgyermekes családok. A gazdák még a készülődés idején is szívesen, türelemmel vették maguk mellé a sofőrülésre és vitték egy körre a traktorral a kíváncsi gyerkőcöket. Bárkit kérdezett az ember, először a fővárosiak kedvességét emlegették, szinte mindenkinek volt egy „története”: az idős aszszonyokról, kedves fiatalokról, akik zászlót, pogácsát, teát hoztak, azokról, akik nap mint nap megtöltötték a gulyáságyút, amit a verőcei polgármester hozott a tüntetőknek, művészekről, mindazokról, akik jó szívvel jöttek hozzájuk, a rendőrökről, akikre nem lehetett panasz, és persze az otthoniak szolidaritásáról. A legtöbben egyetértettek abban: a „rezgő végét” a szombati teljes útlezárások jelentették. Miközben a nagysátorban folyt a nótázás, újabb és újabb konvojok indultak haza. A vecsési polgári körösök az erdélyi Orbán Balázs körösökkel együtt hiába hozták a reggelit: kilenckor – Péter Mihály „polgármester” vezényletével – az utolsó traktorok is elhagyták a teret. De sokan ígérték, viszszatérnek az ünnepre. Ha már a pestiek ilyen kedvesek voltak, tartoznak nekik enynyivel. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az utolsó traktorok távozásának idején már azt nyilatkozta a most ki is tüntetett Aczél Endrének: a gazdák „meghátráltak.”
A ragyogó márciusi napsütésben, a nemzeti ünnepen – amelynek gyors „gazdátlanítását” olyannyira óhajtotta Lendvai Ildikó – a nyalka huszárok és a katonazenekar felvezetésével a Múzeumkertbe érkező miniszterelnöki menetet már több ezren várták.
„Miénk a szabadság köztársasága” – így szól az óriásplakátokon közzétett ünnepi üzenet. Ennek némiképp ellentmond, hogy azokat, akik zászlóval érkeznek a nemzeti ünnepre, nem engedik be a rendőrök a Múzeumkertbe. Az indok: a zászlórúd veszélyes lehet.
– Hogy lehet, hogy a saját országunkban a nemzeti ünnepen nem lehet bemenni nemzeti zászlóval? – ad hangot felháborodásának egy úr. Három fiatal Árpád-sávos zászlóval érkezik. Hiába tartanak magyar jelképtörténeti kiselőadást, a rendőrök hajthatatlanok. Csak papírzászlócskával lehet bemenni.
A nemzeti himnuszt tiszteletteljes csöndben hallgatta végig a tömeg. Amikor elhangzik Gyurcsány Ferenc neve, kitör a füttykoncert. A kerítésen túl egy szót sem lehet érteni a beszédből. Az azonban megállapítható: a miniszterelnök ahányszor kiejti, hogy „nemzet” vagy „haza”, a fütty orkánszerűvé dagad. Gyurcsány ennek ellenére végigmondta a beszédét – ahogy az óriáskivetítőn látható volt –, még mosolyra is futotta.
Egy idős asszony szinte sírva botorkál ki a tömegből: „Miért csinálják ezt, most nem az ő miniszterelnökük van itt, miért nem mennek oda?”
– Nem találunk szavakat, hogy egy ilyen ember, akit az MSZP választott meg nekünk, és eddig megsértette a határon túliakat, megsértette a gazdákat, a magyarok ellen uszított, sőt megsértette az arabokat is, akar előadást tartani nekünk. Erre már minden jogát eljátszotta – vélekedett Bíró László, aki Erdélyből jött.
– Összeuszítana ez mindenkit mindenkivel, csak nem szabad megengedni. Miért kellett a gazdákkal is pökhendiskedni, sértegetni őket? – tette hozzá a barátja.
Egy középkorú úr, Német Attila felháborodottan szólt közbe a beszélgetésbe, „Orbán-bányákat” meg szőlőket emlegetve.
– Milyen dolog ez? Kijönnek ide az emberek ünnepelni, és nem hagyják, hogy Magyarország miniszterelnöke beszéljen? – kérdezi, mire élénk vita alakul ki arról, hogy ki is választotta meg Gyurcsány Ferencet. A szóváltásnak a szavalat vet véget, a vitatkozó felek inkább azt hallgatják. A műsor során csak lelkes tapsot hallani, a fütty csak a miniszterelnöknek járt ki. Romhányi András, aki családjával érkezett az ünnepre, kérdésemre azt mondta: rosszul érzi magát. Merthogy ünnep lenne, és a miniszterelnököt kifütyülik. Mindegy, hogy kinek van igaza, akkor is…
A tömegben három amerikai diák ácsorog tanácstalanul, nem értik, miről van szó. „Miért ez a nagy öröm?” – kérdezik.
– Öröm? Azt azért nem mondanám – válaszolom. Bár, hogyha arra gondol az ember, hogy a Felvonulási térből március idusán a magyar gazdák tere lett, van némi ok a bizakodásra.
origo.hu
VV Zsolt betámadta Karácsonyt a Pride miatt – videó
