Tévedhetetlenek

Egy újszülöttnek minden vicc új, mostanság amúgy sem születik életrevaló politikai humor, ezért megint leírhatjuk azt a jóval a rendszerváltozás előtt a pesti aszfalton született felismerést, miszerint a „szocialista” jelző szóösszetételekben fosztóképzőt jelent. A szocialista erkölcs, törvényesség, realizmus vagy demokrácia alatt valójában a bukott rendszer erkölcstelensége, törvénytelensége, hazug volta, a népuralom hiánya volt értendő. Az is sokat elárult, hogy a kommunisták hatalomra jutván „népköztársaságnak” nevezték el államukat – mintha valaha is létezett volna a világon a néptől elkülöníthető respublika. Kivéve persze az általuk működtetett köztársaságot, valójában diktatúrát. De hagyjuk a múltat, mert lassan tényleg eltelünk vele, másrészt újabban nem is nagyon kell elmerülnünk benne, hisz naponta láthatjuk-hallhatjuk a bő másfél évtizede eltűnni vélt politikustípusokat. Visszatértek, mint a sírból kikászálódott tetszhalottak, itt rikoltoznak, vijjognak, alakoskodnak, kísértenek közöttünk. Az ő egykori úgynevezett demokráciájuk helyett ezúttal a formálisan meglévő népuralmat védelmezik, természetesen most is magától a néptől.
Ennek a reinkarnációnak az egyik legérdekesebb – mondhatnánk: legszórakoztatóbb – esete az MSZP országgyűlési frakciójának vezetője. Lendvai Ildikó, amint az ismeretes, a demokrácia gyakorlását még a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságában kezdte az 1970-es évek első felében, amikor a március 15-éket az utcán megünnepelni bátorkodó diákokat az ő kebelbéli ifjúgárdistái, rendőrei és munkásőrei rúgták-verték; később a pártállam kultúrkomisszárjaként afelől döntött, mi jelenhet meg és mi nem kaphat nyilvánosságot a Kreml-vazallus Kádár-rezsim szemével nézve. E felületes politikai átváltozó művésznő a mostani ünnep előtt arra szólította fel – a maga nem éppen negédes stílusában – a polgári ellenzék vezetőjét: „mondja meg a traktoroknak”, hogy menjenek haza, ne rontsák el az ő szép március 15-éjét. Később a Múzeumkertnél a hangos nemtetszést nyilvánítókkal szemben olyan vehemenciával ágált, hogy az ember beleborzongott a gondolatba, mi lenne, ha Ildikó lövethetne. Tanulságos volt, ahogyan később a tévében, a vele szemben nem túlzottan ellenséges „Kereszttűzben” kellett megvédenie ünnepi rágalmait. Egyre kínosabb szerepzavarba keveredett, s végül elárulta sajátos felfogását a szabadságjogokról. Döntőnek szánt érve így szólt: őt azért fizetik, hogy szót emeljen a Gyurcsányt kifütyülő zajongók, szitkozódók ellen. Márpedig eszerint az ő szemében csak a nem fütyülő egyedek számítanak népnek, a füttyös kedvű egyed hiába fizet áfát és egyéb adókat, hogy a népképviselő asszonyságnak jusson belőle fizetésre, megélhetési költségekre.
A Lendvai-jelenség tanulmányozása sok minden másra kiterjedhetne még – a 2002-es kampányban kiállított „személyre szóló ígérvényétől” a D–209-es kódszámú főnöke hátba döféséig –, de ezúttal maradjunk ennél a bámulatos magabiztosságnál és rendíthetetlen meggyőződésnél. E műfajban csak újabb elöljárója múlja felül a frakcióvezető asszonyt, Gyurcsány Ferenc, akire miniszterelnöki posztja révén ugyanez az attitűd sokkal nagyobb veszélyt hordoz magában. A hatalomra kerülésének körülményei miatt eleve legitimációs problémákat magával cipelő kormányfő, miután a néhány hónapos türelmi idő alatt sikeresen „beszólt” mindenkinek – nőknek, katolikusoknak, ellenzékieknek, határon kívüli magyaroknak, araboknak és gazdáknak –, szintén nagyon meg van elégedve önmagával. Egyszersmind azzal is, amit csinál, olyannyira, hogy ezt egy zsúfolásig telt egyetemi előadóteremben, televíziós kamerák és hangrögzítő készülékek előtt ország-világ tudomására is hozza. A Debreceni Egyetem hallgatói közül egy megkérdezte Gyurcsányt, biztos-e abban, hogy amit csinál, azt helyesen csinálja-e, amire ő, némi látványos gondolkodás és nyakatekert fogalmazás után azt felelte, hogy igen. Ez önmagában nem volna baj, csakhogy Gyurcsányt e szent meggyőződésében (ha szabad így fogalmazni) szemmel láthatóan nem zavarja meg semmi és senki, nem zökkentik ki magabiztosságából a nemtetszést most már egyre gyakrabban kifejező hangok, a bekiabálások és a füttyögések – országhatáron innen és túl –, sőt a debreceni közönség soraiból ezúttal már felhangzó gúnyos nevetés sem. Mintha nem venne tudomást róla, pedig van szeme és füle. Valami talán vészesen hiányozni látszik a miniszterelnök személyes önvédelmi készletéből, olyan magabiztosan és tévedhetetlenül nyilvánítja ki a blődségeket, sértegetéseket, egymásnak homlokegyenest ellentmondó „tényeket”. A nyilvános szerepléseit akarva-akaratlanul figyelő, képzett és tapasztalt lélekbúvárok számára sokat elárul a miniszterelnök beszédmodora, arcjátéka, gesztikulálása – az úgynevezett testbeszéde –, s az általuk kielemzett, megrajzolt kép nem túl hízelgő. De nem kell ahhoz képzettség sem, hogy észrevegyük, a Magyar Köztársaság felelős kormányfője – finoman fogalmazva – hónapok óta közéleti show-t folytat, személyesebben szólva egyszerűen cirkuszt csinál a legfontosabb közjogi tisztségből. Mert egyelőre megteheti, a jelek szerint nem szólnak neki, nem figyelmeztetik a környezetéből, hogy talán nem jól van ez így, Feri. Egy klasszikus humorforrást, Salamon Bélát idézve őróla is elmondható: úgy játszik, ahogy hagyják.
Pedig a tévedhetetlenség rögeszméje veszélyes. Az, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök rendületlenül hisz önmagában és abban, amit és ahogyan tesz, édeskevés. Ismerünk elég hírességet a történelemből, nála jóval nagyobb kaliberű politikusokat és kalandorokat, akik többnyire mind így voltak ezzel. Egészen a sokszor hirtelen jött utolsó pillanatukig.