Ügynökök reggelire

Ügynökökkel kelünk, velük is fekszünk. No nem úgy, mint a Német Demokratikus Köztársaságban, ahol elterjedt modellnek számított, hogy férj a feleségről, feleség a férjről jelentést körmölget a konyhában, a viaszosvászon abroszon a mindenható és mindentudó Stasinak. (Bár a saját családját az antiszemitizmustól való páni félelmében martalékul dobó Bácskai közgazdász esetének napfényre bukkanása után már kétlem, hogy a családon belüli spiclierőszak afféle helyi porosz sajátosság volna.) A periodikusan, a reggeli kávé vagy kakaó mellé adagolt ügynöklisták ugyan messze nem pótolhatják a rendszerváltozás idején elmaradt társadalmi katarzist, viszont üzembiztosan kialakíthatják bennünk azt az érzetet, hogy torkig vagyunk. Márpedig a módszeres kiszivárogtatóknak akár ez is lehet a voltaképpeni céljuk. Már egy platformon van Földi Lászlótól Boross Péteren át Horn Gyuláig jó pár titkosszolgálati és önkényuralmi szakember: szerintük az ügynöközés a rendszerek organikus egymásba fonódása miatt nettó hazaárulás. Ha már a múltat nem lehet végképp eltörölni, mint a dalszövegíró indítványozta, legalább spongyát rá – javasolják. Vagy itt van garantáltan médiaérzékeny attrakcióként az üdvözítő megoldás, a látványos iratdarálás; a besúgók és alkalmazóik szent és sérthetetlen személyiségi jogaira alapozva. Az áldozatoknak meg úgyis mindegy.
Az ügynöklistákat persze nem lehet nem létezővé tenni még egy, a tévéhíradókban látottaknál megbízhatóbb iratmegsemmisítővel sem. Közkézen forog a III/III-as ügyosztály specialistáinak tudományosan hitelesített névsora is: nem tehetünk úgy, mintha csupán álmodtuk volna az egészet. Kiderült, hogy az internet nemcsak szabados találmány (bárkit büntetlenül be lehet feketíteni általa), de szabadságbarát is (a valódi vétkesek sem húzódhatnak meg a kilencven évre titkosított aktákban és dossziékban). Szegvári Katalin javaslata tehát, hogy minden, hivatalos pecséttel el nem látott adathalmazt tekintsünk ab ovo hamisnak, gyámoltalan próbálkozás arra, hogy a szellemet visszaédesgessük a palackba. Az ő esetén ez már amúgy sem segítene: szerette volna elvtársiasan megúszni, de hát nem úszta meg. (A sajátos szituáció amúgy, hogy önmagát figyelte meg, számomra nem ismeretlen jelenség. Ez nemcsak orvosi diagnózisokban gyakori, de az irodalmi gyakorlatban is. Babits szerint „csak én bírok versemnek hőse lenni”, Flaubert szerint meg „Bovaryné én vagyok”. Költőként, íróként kit figyeljek hát meg, ha nem magamat?)
Füllent, aki azt állítja, hogy nem silabizálja mazochista borzongással a közszemlére bocsátott lajstromokat. S bár például az „amerikai lista” neveiről és adatairól egyre-másra derül ki a dezinformációs szándék (Antall Józsefet és a többi rendszerváltó politikust megtéveszteni ismert személyek névrokonainak szerepeltetésével, a nagy felfordulásban úgysincs saját apparátusuk az ellenőrzésre), akadnak revelatív felfedezések is. Itt van például az egyik listán egy bizonyos Gellért Gábor, akinek az adatai (ellenőriztem a Ki kicsodában) tökéletesen egybevágnak Gellért Kis Gáboréval, aki a rádiókuratórium szocialisták által delegált tagjaként a nyilvánosság előtt szólította fel Kondor Katalint, hogy számoljon el titkosszolgálati múltjával. A rádió elnök asszonya el is számolt: az ellene boszorkányüldöző hadjáratot indító, MSZP közeli Népszava a bíróság döntése alapján a keddi szám címlapján volt köteles helyreigazítani légből kapott állításait. Megtudhattuk belőle, hogy a hajdan szebb napokat látott újság valótlanul állította, hogy Kondor Katalin Vári fedőnéven ténylegesen titkos megbízott lett volna, és 1974 után tíz évig szolgálta volna megbízóit. Az igazság tehát győzedelmeskedett: az MSZMP párttitkáraként szocializálódott Németh Péter, illetve a Fiala-féle, a közszolgálati tévében elkurjantott „Hajrá, MSZP!” hitvallás idején beleegyezően mosolygó Kocsi Ilona lapigazgató által jegyzett orgánum lelepleződött.
Csakhogy el van rendezve ezzel az ügy? Aligha. Kitűnt, hogy a pártállam titkosszolgálatai arról nyitottak hatos kartont, akiről akartak – az illetőnek nem is kellett tudnia róla. Nyithattak Gellért Kis Gáborról is; mint ahogy az Antallnak átnyújtott ügynöklistára is felgépelhették indokolatlanul a nevét. Csakhogy akkor Gellért Kisnek minimum tiltakoznia kellett volna. (Nem tudom, önök találkoztak-e a cáfolatával – én nem.) Márpedig ha itt is arról van szó, hogy „ő csak meg akarta úszni” az ügynökmúltat, annak elég sajátos módszere, hogy mindeközben rádiókurátorként a rádióelnököt szólítgatja fel, hogy számoljon el nem létező ügynökmúltjával…
Az esetnek több tanulsága is van. Egyrészt az, hogy a sokáig sikeres dezinformáció, hogy a kádári belső elhárítás nem szervezett be hithű párttagokat besúgónak, immár romokban hever. Nemcsak a hatvanas évekből ismerünk erre dokumentumcáfolatot (a párttagspiclik részesedése húsz százalékra rúgott), de mind több jel mutat arra: a KGB vezette titkosszolgálatok a nyolcvanas években sem kímélték övéiket. A Horn-féle érvelés tehát, hogy ezek a listák tizenöt éve elavult ügyek, nem tartható. Ha például Gellért Kis valóban jelentőember volt, akkor nem csupán jellembeli gyengeség, ha rádiókurátorként politikai kápószerepet tölt be, hanem a hálózat továbbélése. Élnünk kell a gyanúperrel: lehet, hogy az MSZP nem kivételes képességei miatt delegálta Kondor nyakába, hanem azért, mert fogható, zsarolható, és talán mert már bizonyított is. A Kondor-ellenes hajtóvadászat úgyszólván jelen idő: bárhol, bármikor, bárki ellen megismételhetik. Végrehajtó káderekből a jelek szerint nincs hiány.
Az már csupán ráadás, hogy e háttérismeretek nélkül milyen bajos értelmezni az országos politika napi híreit is. Az MSZP az illetékes parlamenti bizottságban rendhagyó módon megszavazza a Magyar Rádió beszámolóját, az SZDSZ háborog; aztán időközben megjelenik a neten az ügynöklista, s lám, a plenáris ülésen a szocialisták máris „rendesen” szavaznak, miszerint Kondornak soha semmiben nem lehet igaza…
Mindez csak a dolog komorabbik része, médiagyomorgörcs a reggeli kakaó mellé. A listázásnak azonban mára olyan kultúrája kerekedett, hogy immár megjelent a bulvárváltozata is. Terry Black a minap megjelent a képernyőn (hol máshol: a közszolgálati Nap-keltében), s kilátásba helyezte, hogy ha a szerinte homofób Semjén Zsolt nem hint hamut a fejére, akkor ő közzéteszi a vezető politikusok és parlamenterek szűkített listáját: kik közülük a pedofilok és a homoszexuálisok. A pedofilokat értem: bár Semjén Zsolttól függetlenül a derék transzvesztita bulvárhős bűnpártolást követ el, ha tud pedofilokról, és mégsem osztja meg haladéktalanul a bűnüldöző hatóságokkal. A homoszexuálisok leleplezése – mint zsarolóeszköz – viszont számomra még Terry Blacktől is homofób. Lehetséges, hogy a szexbálványnak semmiképp sem nevezhető művészt nem értesítették: a Semjén-ügyben szó sincs melegekről – egyszerűen csak a szokott antiszemitizmust próbálják belemagyarázni a kereszténydemokrata politikus „szakállas” hasonlatába, felhasználva a Buttiglione-sémát? Szegény Terry ezt nem tudja: ő listázik, mert úgy hiszi, ez most a menő. Talán még az ismert politikusnő médiavallomását is a saját érdemének tulajdonítja, melyben a hölgy elismeri a másságát. Azok a vágyakozó férfiak pedig, akik annak idején dörömböltek az ajtaján bebocsáttatásra meg szerelemre várva, most verhetik a fejüket a falba: milyen ostobák voltak. Egy azonban biztos: ez is jobb, mint ha ügynökökkel kelünk és velük is fekszünk.