A 25 000 darabból álló üvegnegatív-gyűjtemény a 20. század eleji magyar fotótörténet értékes, kevéssé ismert együttese: a Néprajzi Múzeum munkatársai, többek között Györffy István, Viski Károly, 1921–1922-ben 82 vidéki fényképésztől vásárolták meg, leletmentésként. Az üvegnegatívok a 700 érintett település által az első világháború utáni Magyarország teljes területét lefedik, és a korabeli fényképészet, valamint a vidéki élet rendkívüli gazdagságát őrzik.
A vágatlan üvegnegatív mint a megörökíteni nem kívánt dolgok tanúja
Az 1890-es évektől az 1920-as évekig a fényképet leginkább fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették. Az előre gyártott üvegnegatívokat tasakban, dobozban árusították. Ez a technológia forradalminak számított, mert nem igényelt hosszú beállítást.
Az üvegnegatív, amelyről később a fotográfus előhívta a papírképet, sokszor több információt is tartalmazott, mint a megrendelőknek átadott, később generációkon keresztül őrzött fotográfia.
A kiállítás címe, a „Vágatlanul”, éppen erre, a negatív képek teljességére utal. Az üveglemezeken nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit a megrendelők által hazavitt, kivágott papírképekről már eltüntettek: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra várakozók árnyai, a retusasztalok, lámpák, olykor a fényképezőgép vagy a műterem kirakatfala. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők.
Ezek az apró, rejtett részletek emberközelivé teszik a száz évvel ezelőtti fotográfusok világát, a fényképezés körülményeit, és új nézőpontból mutatják meg a fényképezés folyamatát – azt a pillanatot, amikor a kép még nem „készült el”.
Műtermek, történetek, sorsok, nők
A Vágatlanul húsz, különböző felszereltségű és stílusú vidéki fényképészet világát idézi fel, a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, de osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig.
A látogatók betekinthetnek abba, hogyan változott a fényképezés társadalmi szerepe az 1890-es évektől az első világháború végéig — amikor a fényképészek műtermei a polgári és paraszti világ sajátos találkozóhelyeivé váltak.
A városi, gyakran bécsi mintára berendezett, festett hátterekkel felszerelt műtermekben dolgozó mesterektől egészen azokig a fényképészekig terjed a skála, akik saját házuk tornácán, udvarán vagy verandáján állították fel kamerájukat. A fotók egyszerre idézik meg a korabeli társadalmi mobilitást, a változó viseletkultúrát, a családi emlékkép készítésének új társadalmi rétegekben való elterjedését, valamint az első világháború drámai, mindent átütő hatását. A képek sokasága ábrázol katonai kiképzésen átesett regrutákat, katonákat családjukkal, barátaikkal – és asszonyokat gyerekeikkel, akik a fronton lévő férj, édesapa számára örökíttették meg magukat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!