Útjában állt az MSZP-nek

Hogyan lett szociáldemokrata?
– Többek között a szakmám révén. Nemzetközi gazdaságtant oktattam a közgazdaság-tudományi egyetemen, s a rendszerváltás hajnalán az egyetemen is szerveződött az MDF meg az SZDSZ. Én egyik csoporthoz sem csatlakoztam, de nemzetközi közgazdászként izgatott, hogy a világgazdaságból korábban erőszakkal kiszakított ország miként oldja meg visszailleszkedését. A perifériára szorul, vagy sikeresen integrálódik? Jó gazdaságpolitikát alkot, vagy bukdácsoló marionett lesz? Leküzdi történelmi hátrányait, vagy sodródik? Érdekelt, hogy milyen belső átalakulások indulnak el a kétpólusú világrendszer történelmi jelentőségű összeomlása pillanatában. S hogy sikerül-e modern, polgári nemzetet felépíteni, amely európai és önmagával azonos. Ennek kapcsán fordult érdeklődésem a magyar szociáldemokráciához, mert arra gondoltam, hogy a legrégebbi hagyományokkal rendelkező, nemzetközileg ismert és elismert pártként e kérdésekre ez a szerveződés tudja leginkább kidolgozni a megoldást.
– Polgári családból származik. Az MSZDP újjáélesztéséhez olyan régi, munkásszármazású értelmiségiek kezdtek hozzá, akik öntől távol állhattak. Jelentkezett náluk, hogy szociáldemokrata szeretne lenni?
– Nem volt ilyen egyszerű. A nemzetközi konferenciákon számos szociáldemokrata, szociálliberális beállítottságú szakemberrel találkoztam. Azt tapasztaltam, hogy Nyugat-Európában a szakmabeliek attitűdje egyfajta toleráns baloldali, liberális gondolkodásmódhoz állt a legközelebb. Magánbeszélgetéseinkben kulcsszó volt a „polgár”, a „nemzet”, az „Európa”, de nem más fogalmak végletes elutasításaként. Mindez nagyon hatott rám későbbi politikai gondolkodásmódomban.
– Magyarországon hogyan került közel a szociáldemokratákhoz?
– A férjemmel valamelyik napilapban olvastunk egy felhívást, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt újjászerveződik, és várják az érdeklődőket. Elmentünk Zuglóba, a Makrapipa vendéglőbe 1989 januárjában. Révész T. Mihályon kívül nem ismertünk senkit, heterogén társaság volt jelen, az idős szociáldemokratáktól a fiatal értelmiségiekig. Sokkoló élményt jelentett számomra, ahogyan a régi szociáldemokraták több évtizedes fájdalmukról, nyomorúságukról, mellőzöttségükről beszéltek. Döbbenetes történetek elevenedtek fel. Először ott láttam Révész Andrást, az egyetemről ismert, barátként számon tartott Révész T. Mihály édesapját. Ezt követően gyakran eljártunk szociáldemokrata összejövetelekre. Akarva-akaratlanul három irányzat képviselői találkoztak. Az egyik csoporthoz tartoztak a régi szociáldemokraták, többen Kádár börtöneit megjárt emberek. Kiderült később, hogy sokan közülük nem egyesültek 1948-ban a kommunistákkal, nem léptek be a Magyar Dolgozók Pártjába, majd később az MSZMP-be. Ugyanakkor az idősek között olyanok is voltak, akik annak idején beléptek az MSZMP-be, s ez állandó viszálykodás forrása volt közöttük. Ennek akkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget, mindig kértük is, hogy ezt intézzék el maguk között. A másik irányzatot a fiatal szociálliberálisok képviselték, főként értelmiségiek, magasan képzett szakmunkások, technikusok. Ide tartoztam férjemmel én is. A harmadik irányzathoz tartozók érezhetően kötődtek a régi állampárti struktúrához, s annak valamilyen mértékű megreformálásában bíztak.
– Petrasovits Annára mikor figyeltek fel?
– Az összejöveteleken mindenki a saját „vesszőparipáján lovagolt”, vagyis a saját szakmája szemszögéből érvelt. Én például mindig a magyar átalakulás nemzetközi feltételrendszeréhez jutottam. A jószomszédi viszony új fejezetéről, szerves európai integrációnk feladatairól, a bipoláris világ összeomlása nyomán születő új lehetőségekről és veszélyekről beszéltem. Elleneztem gazdasági kapcsolataink politikai indulatok által vezérelt, átgondolatlan, dilettáns szétzilálását. Más szakterületek kiváló koponyái is „beszálltak” a baloldali-liberális értékeken nyugvó rendszerváltó alternatíva szellemi előkészítésébe. Észre sem vettem, de fokozatosan körém gyűltek az emberek – modern, nyugatias szociáldemokráciát igenlők, megértéssel közeledve a „régi szociáldemokratákhoz”, hogy valódi párttá szervezzük az MSZDP-t. Persze nemcsak én voltam szerveződési csomópont, hanem – mint később kiderült – az MSZMP-vel rokonszenvező, a reformkommunistákkal kapcsolatot tartó csapat külön megszerveződött. Ők a Révész család körül gyülekeztek, például Ruttner György, Kőműves József, Szira Tamás, Ökrös tanár úr és a többiek. 1989 forró nyara számomra véget nem érő egyeztetések, békéltető tárgyalások, bizottsági ülések, négyszemközti megbeszélések és alapszervezeti előadások láncolata volt. Életem szó szerinti legnagyszerűbb nyara, amikor az ésszerűség, a nagylelkűség és a távlatos gondolkodás jegyében több száz, több ezer ember egységes párt létrehozását s ehhez egy minden irányzatot képviselő egyesítő kongresszus megtartását határozta el. Néhány hónap alatt emberfeletti munkával talpra állítottuk a szociáldemokrata pártot.
– Mikor volt a pártkongresszusuk?
– 1989. november 3-án és 4-én tartottuk. A kongresszuson a négyszáz küldött döntő többsége a Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnökévé választott. A párt 1988 végi újjáalakítói: Takács Imre, Baranyai Tibor, Bácskai Sándor és Révész András maguk közül az utóbbit jelölték meg az újjászerveződő párt elnökének. Választott vezető azonban nem volt a szociáldemokraták között 1989. november 3-ig.
– Ruttner György, aki szintén akkoriban tűnt fel szociáldemokrata politikusként, milyen feladatot kapott?
– Ruttner tevékenykedése a szociáldemokrata párt bölcsője körül 1980 elejétől dokumentálható. Ő a kongresszus első félórájában elhagyta a termet. Az összes archív anyag alapján jól elemezhető, hogy nem hirtelen felindulásból tette. Teátrálisan elkiáltotta magát: „Aki szocdem, kövessen!” Csaknem húsz ember vele tartott.
– Úgy tudom, ő a párt szóvivője, majd ügyvivője is volt.
– Igen. Feladata a kongresszus előtt az volt, hogy építse az MSZDP külkapcsolatait.
– Ki bízta meg ezzel?
– Sajtótörténeti dokumentumaink alapján úgy véljük, ezeket a feladatokat különféle áttételeken keresztül az akkori MSZMP adta, Ruttner közelebbi kapcsolatban volt Nyers Rezsővel.
– Aki az 1948-as kommunista párttal történt erőszakos egyesítés előtt szociáldemokrata volt. Ruttner György kivonulásával nem maradt igazi ellenfele a pártelnöki szék megszerzésében. Így van?
– De, voltak ellenfelek. Több jelölt indult. Én kaptam a legtöbb szavazatot.
– Mikor ébredtek rá, hogy a szociáldemokrata párt megszervezését, megerősödését akadályozza a volt állampárt, majd később az MSZP?
– A párt újjászerveződésekor észleltük, hogy igyekeznek elszigetelni és lekicsinyelni bennünket. Ékes példa erre, hogy az akkori MSZMP- és MSZP-vezetőkkel nem találkozhattam. Szerettünk volna az egész nemzet érdekében párbeszédet kezdeményezni nemcsak a baloldallal, de más szerveződő párttal is. Erre azonban nem kerülhetett sor, ma már tudjuk, hogy milyen összefüggések miatt.
– Ismerik az okokat?
– Sejtjük. A rendszerváltás idején gyökeres rendszerváltást követelő, középbal elveket valló politikus értelemszerűen nem találhatott megbízható politikai szövetségest. Elmondható, hogy az általunk érintett szinte valamennyi kérdéskör érvényes a mai napig. Mint például az európai felkészülésünk szakszerűségéről, a privatizáció szakmai buktatóiról és társadalmi megítéléséről, az adósságcsapdánkról, illetve az elmaradt ipari szerkezetváltásról szóló megállapításaink. De szóltunk mezőgazdaságunk romhalmazzá tételéről, az oktatás és egészségügy ellehetetlenüléséről, valamint a kultúra kétségbeejtő helyzetéről is. Ezekről a témákról beszéltem, közös gondolkodást sürgettem. Partnereket kerestem. Ám pusztán az a tény, hogy megjelentem a politikai kínálatban, súlyos érdekeket sértett. Semmi mást nem láttak bennem, mint kiiktatandó ellenfelet.
– Kiknek az érdekeit keresztezte?
– Ennek már irodalma van. A kommunista párt örököse, mint annyiszor, a nevét megszüntetve szervezetileg is szociáldemokratává szeretett volna átalakulni. Így a politikai palettán foglaltnak nyilvánította a szociáldemokrata helyet a maga számára. Természetes, hogy a civil társadalomból szerveződő szociáldemokraták sokkal kevesebb lehetőséggel rendelkeztek, mint az anyagi javakkal bőven ellátott szocialisták. Lehetett volna két baloldali jellegű párt? Szerintem igen, és ezt beszédeimben is sokszor jeleztem. Az MSZMP utódpártja jobban kielégítette volna az ortodox felfogású baloldali szavazók igényeit. Mi a balközép, a polgárosodó középrétegek pártja lehettünk volna. Ám volt egy másik probléma is. Felállt a jól tagolt, jobboldali értékrenddel rendelkező párttrió: az MDF, a KDNP és az FKGP.
– Ott sem volt szükség önökre?
– A mi programunk hozzájuk képest balra állt. Igaz, a történelmi pártok – a KDNP és az FKGP – bizonyos szimpátiával figyelték törekvéseinket, de ez nem volt elég. A régi pártok szövetségét ellehetetlenítették jobbról is, balról is. Felvetődött az is, hogy egyáltalán kell-e olyan párt, amely az újonnan létrehozott MSZP-től és az SZDSZ-től „jobbra” helyezkedik el. Az MSZDP a szociáldemokrácia integratív jellege miatt tudott mit kezdeni a nemzet, a vallás fogalmával, ugyanakkor programját el tudta helyezni az európai, sőt az euroatlanti erőtérben. A jobboldali pártoknak ez túl sok volt, míg az MSZP és az SZDSZ ezt nem tolerálta, veszélyes versenytársnak tartva bennünket.
– Az első szabad választáson gyengén szerepeltek. 3,55 százalékkal nem lehetett bejutni a parlamentbe. Mi volt a kudarc oka?
– Egyrészt a választás idejére több szociáldemokrata pártot kreáltak, mint például a Független Szociáldemokrata Pártot vagy a Történelmi Szociáldemokrata Pártot. A kreatúrák között a választópolgárok nehezen tudtak különbséget tenni. Sok szavazatunk elveszett azzal, hogy nevem az SZDP megjelölésű párt plakátján szerepelt, holott pártunkat MSZDP-nek nevezték! Ebben a megtévesztésben szándékosság is volt. Nem szabad elfelejteni, hogy ez valójában „hálózati” rendszerváltás volt. Ebbe a tervbe valamilyen oknál fogva a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem fért bele. A Nemzeti Kerekasztal szövegelemzéseiből látható, hogy egyedül voltam a rendszerváltó politikusok között, aki azt mondta: még nincs felkészülve, felkészítve sem Magyarország, sem pedig Európa, hogy valódi, demokratikus rendszerváltás történjen térségünkben. Sajnos többnyire igazolódtak akkori felvetéseim. Ha a vereségünk mélyebb okait kutatjuk, akkor meg kell ismételnem, hogy egy középbal, szociálliberális gondolatot megfogalmazó, a pártállami múlttal távolságtartó, korrekt viszonyban álló pártnak és politikusnak akkor nem volt politikai perspektívája.
– A választás után sem csendesedett el ön körül az élet. Egyre nyíltabban támadták. Egyes szociáldemokraták külső segítséggel el akarták foglalni az MSZDP Dohány utcai központját, sőt önt is igyekeztek eltávolítani.
– Az előbbi elemzések adnak magyarázatot arra, hogy miért történt ez. Az egyesítő kongresszus időpontjától kezdve érezhetően nyomás alatt tartottak bennünket. Az elszigetelés, a kicsinyítés, a dezinformációs akciók mellett egyre több klasszikus módszert vetettek be a koncepciós perektől a botránykeltésen át a médiamunkáig. Igazi pechem az volt, hogy nem voltam zsarolható, ezért egyre nagyobb dózisú „botrányt” szerveztek körém.
– Az ön elleni támadások külföldön is folytatódtak. A Szocialista Internacionálé kongresszusán kizárták az MSZDP-t. Mi történt ott?
– Saját pénzünkön utaztunk ki Chilébe. Ilyen nem először fordult elő. Mint ahogy a működésünkhöz szükséges állami finanszírozáshoz sem jutottunk mindig hozzá, a hiányzó összeget is a tagság adta össze! Meglepődtünk, amikor a kongresszuson találkoztunk Baranyai Tibor szociáldemokratával. Megjegyzem, az MSZP mint megfigyelő már előzőleg bejelentette igényét a Szocialista Internacionáléban az MSZDP helyére. Nos, ebben a politikai helyzetben furcsa volt Baranyai Tibort látni, aki bennünket áztatott a küldötteknél. Ez jól jött a szocialistáknak. Nem lehet tudni, honnan szedték őt elő, és miért tudták befolyásolni. Azt a vonulatot is látni kell, amely a nyugati szociáldemokraták balos szárnya és a kádári rendszer politikai garnitúrája között a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben nyerte el markáns kontúrjait. A détente-on szocializálódott nyugati szocdemeknek kedvesebbek voltak a vendéglátó gavallér elvtársak – istenem, emberi gyengeség –, mint mi, ismeretlenek, akik a civil társadalomból jöttünk. A dezinformáció természetesen nemzetközi szinten is folyt. A háttérben zajlott a megegyezés, amely a Szocialista Internacionáléból való kizárásunkat hozta.
– Meddig bírta?
– Még egy évig. 1992 októberében a magyar közélet azóta sem látott mélypontjára süllyedt. Bizonyos érdekkörök személyem ellen olyan eszközöket vetettek be, amelyeket nem lehetett és nem volt szabad tovább elviselnem. Miközben a nyugati testvérpártok józanabb vezetői is közbenjártak ügyünkben, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált a Magyarországon folyó gátlástalan hatalmi harc, a semmi sem drága, a minél rosszabb, annál jobb logikája mentén megkezdődött a végső leszámolás. 1992 októberében a Népszava címlapján Hitler Mein Kampfjából másolt oldalak, horogkeresztes írások fényképét közölték, a pártelnöki szobám íróasztalán szétteregetve. Ezt megelőzően nyugati barátaim megszerezték a Szocialista Internacionálé tényfeltáró bizottságának budapesti jelentését, amely azt tartalmazta, hogy erre vonatkozó bizonyítékokat ugyan nem sikerült gyűjteniük, de politikai megnyilvánulásaim xenofób, soviniszta, revansista és antiszemita nézeteket tükröznek. Hát, íme a bizonyíték! Minthogy mélységesen megvetem az ilyen nézeteket vallókat és azokat is, akik ilyesmivel játszanak, valamint azokat, akik ilyenkor gyáván hallgatnak, azt mondtam: elég. Azt mondtam magamnak, én ennél több vagyok, ha a sors úgy hozza, én ennél talán többet tudok majd Magyarország érdekében tenni. Egy másodperc alatt eldöntöttem, hogy otthagyom a pártot, a politikát.
– Mit érzett?
– Döbbenetet. Nem hittem, hogy ilyen megtörténhet.
– Magára maradt?
– Csak politikai értelemben. Rossz és nehéz évek következtek családom életében. Azon is túljutottunk. Boldogságban élek. Mindenem megvan. És ma vállalkozó sem lennék, ha akkor a magyar közélet nem teszi azt velem, amit tett. Úgyhogy köszönet érte.