Megértik talán, hogy fölkaptam a fejem egy pillanatra a múlt héten, amikor a dalmáciai horvát napilapban arról olvastam, hogy a zárai városi könyvtár multimédiás nagytermében negyedik alkalommal tartották meg a horvát nyelv napjait. Az Európai Unió küszöbéről hátrább tessékelt Horvátország sűrűn szerepelt a napi hírek között, de személyesen szintén érintett a dolog. Jó két évtizede a nyári egyetem hallgatójaként ott, Zárában a riván álló bölcsészkar épületében merítgettem korsómat a horvát nyelv feneketlen kútjából. Már akkor föltűnt (a második jugoszláv állam még viszonylag nyugalmas időszakában), hogy mennyire hangsúlyozzák nekünk, külföldieknek a horvát egyetemi emberek, hogy mi horvát-szerbül tanulunk, ami nem egészen ugyanaz, mint a szerb-horvát. Amikor a zágrábi lexikográfiai intézet elkezdte a hatvanas évek végén megjelentetni a horvát nyelv nagyszótárát, ha emlékezetem nem csal, a K betűnél politikai tiltás szakította meg a további kötetek kiadását. Vagyis az önálló horvát nyelvet nem kívánatosnak minősítették.
Nyelvészeti kérdésekben nem érzem magam illetékesnek, csupán a horvát kultúra alapos ismerőjére, a néhány éve elhunyt lengyel tudósra, Joanna Rapackára hivatkozom, aki szerint a horvátok és a szerbek közös irodalmi nyelve nem volt más, mint utópia. Ám ez a fikció mind a két jugoszláv államban fontos szerepet játszott. A közeli nyelvrokonságot nem tagadva erősítették meg (új szótárokkal, kézikönyvekkel) az elmúlt másfél évtizedben Horvátországban a saját nyelvi normát. Csakhogy van, ahol ezt nem akarják figyelembe venni. A párizsi Sorbonne-on mindmáig „szerb-horvát” nyelvet oktatnak, az Európai Unió adminisztrációja és a hágai Nemzetközi Bíróság hajlamos egy nyelvnek tekinteni a szerbet és a horvátot. Anyanyelve „szerb-horvát”, írták nem egy háborús bűnökkel gyanúsított egyén dokumentumába.
Az unió polgáraként ezt én fölháborítónak tartom.
origo.hu
A falon át hajtott be egy kamion a családi házba – az ágyában alvó lány súlyosan megsérült
