Zsebpénzbarát ajánlat

Zsebpénzbarát ajánlat – hirdeti városszerte a McDonald’s a háromszázötven forintos sajtburgerszer kettőt és a Magyarországon büntetlenül menővé tuningolt gasztrokulturálatlanságot. I’m lovin’it, teszik hozzá angolul, szintén büntetlenül, hatalmas betűkkel a forgalmasabb csomópontokon, ami jól hangzik, olyan lezseren és könnyedén. A csíkhirdetés valamelyik sarkára odavéshették volna azt a nagyon népszerűvé vált amerikai szót is, hogy „kúúúl”. (Kiccsávók, az már elég gáz, ha sajátanyanyelvi szlengre sem telik. Beavisnek és a barátjának jól áll az amcsi blabla, hehe, csak ez itt egy másik ország, ahol úgy általában egy másik nyelven beszélnek, hehe, mint ahogy a sajtos negyedfontost is McRoyalnak hívják Franciaországban, mert nekik ez fontos, ráadásul majonézzel eszik, ráadásul ott lehet sört kapni a McDonalds’ban (bővebben lásd a filmművészet Ponyvaregény című fejezetében. Amit persze szintén egy amerikai csinált, mert jó fejek azért ott is vannak, igaz, ők meg kecsappal eszik a bécsi virslit – erről meg bővebben Márainál).
A „zsebpénzbarát” kitételből úgy tűnik, lassan növöget a kilencvenes évek elején a műanyag bohóccsúszdával és a debil fejű rajzfilmfigurákkal célba vett korosztály, és a rendszerváltás korának most tizenöt-tizenhat éves gyermekeit már mással kell beetetni, például a háromszázvalahány forintos menüvel (persze azért a kisebbek is megkapják az „ajándékot” a szendvicsük mellé, hogy a gyerekkor egyik meghatározó helyszíneként vésődjék az emlékezetükbe a gyorsetető szaga, íze és színe, amitől később maguk sem tudják majd, miért, de oda mennek be, ha éhesek). A McDonald’s-reklámokban az a különösen elvetemült, hogy nemcsak a burgereket tüntetik fel kívánatosként, hanem a gyorsétkezdés életérzést is – lásd a fülhallgatóval a fején heverésző, nevető lányt –, amitől az egész már nemcsak egy étteremlánc és öt-tízféle íz beetetése, hanem egy életmódé is, a gyors, nagyvárosi pörgésé – csak épp az egész úgy, ahogy van, illúzió, életmód-illúzió, amerikai álom ugyanis nincs, főleg nem Budapesten vagy Pécsett vagy Szegeden vagy Miskolcon, ebben az országban csak kispénzű emberek vannak, akik elhiszik, hogy menő, ha a család szombaton a Mekiben étkezik – közben meg vér ciki és iszonyatosan drága, csak éppen a gyerek a műanyag játékért hisztizik, mert az osztályban már mindenkinek megvan az összes. A magyar José Bové meg szétfagyhat a Felvonulási téren (az igazi szétvert egy McDonalds’ot, és a vállukon hozták ki a börtönből az emberek).
De néha azért beint a szisztematikusan kondicionált célcsoport.
Háromötvenért ezt? Dobj rá egy százast, és vegyél egy gyrost az arabnál, abban van hús is – mondja egy rasztafari gimnazista a Nyugati aluljáró mozgólépcsőjén, és ami azt illeti, ez tényleg kúúúl. Vagy inkább sirály.