A bátorság fokozatai

Oda jutottunk, hogy nincs egy közös erkölcsi alap, amelyről egy társadalmat fel lehetne építeni. Alapvető értékekben sem tudunk egyezségre jutni: akit én bátornak vélek, az a másik szemében hőzöngő, esetleg gyáva, vagy éppen áruló és fordítva. Működő demokrácia talán még megbirkózna egy ilyen kóros állapottal, de amikor a kormány szelektál és dönti el, hogy ki a bátor és érdemes a vállon veregetésre, de ugyanaz a teljesítmény másnál szót sem érdemel, nos, akkor el kell gondolkodni a dolgokon.
Tavaly decemberben történt egy óriási katasztrófa a világban: egy földrengés – és az azt követő szökőár – következtében Dél-Ázsiában meghalt legalább háromszázezer ember. A világ megmozdult a túlélők megsegítése érdekében, és ebben a humanitárius munkában (jólesik ezt leírni) élen jártunk mi, magyarok is. Megmozdul a magyar társadalom és a kormány is, sok száz millió forint értékben gyűlt össze segély, és tucatnyi csoport (köztük civilek és államiak egyaránt) ment ki segíteni a katasztrófasújtott térségbe. Nem egyszerű dolog ez: karácsony második napján fel kell állni a töltött káposzta és a mákos bejgli mellől, és el kell indulni a bizonytalanba. A helyszínen elképesztő körülmények között kell dolgozni: a meleg és a többnapos halottak szaga nehezen elviselhető, a fertőzött víz miatt nem lehet zuhanyozni, pihenésre többnyire csak a földön fekve van mód. Azok az emberek, akik ezt vállalják, az ország leghatékonyabb nagykövetei, hiszen jelenlétükkel, önzetlen segíteni akarásukkal egy bajban lévő nép életre szóló háláját nyerik el. Jó nevű orvosok, többdiplomás szakápolók, speciális mentési területek szakemberei, több nyelven beszélő logisztikusok vállalnak ilyen feladatot, mert úgy érzik, hogy személyes kényelmüknél fontosabb a bajbajutottakon való segítség. Teszik ezt többnyire ingyen, sőt, a civil humanitárius szervezetek önkéntesei saját felszerelésüket viszik magukkal, sok esetben személyes kapcsolataiknak köszönhető adományokkal kiegészítve. Mindezekért nem várnak más köszönetet, mint a megmentett-kigyógyított áldozat szeméből sugárzó hálát, de azért jólesik nekik is, ha itthon jut legalább egy kézfogás. Még egy gondolat a hazai reakciók leltára előtt. A humanitárius segítségnyújtás mára már jól definiálható szabályok szerint működő iparág lett, nincs túl nagy helye a rögtönzésnek. Mint az élet többi területén, itt is csak akkor lehet eredményes, hatékony és nem utolsó- sorban biztonságos munkát végezni, ha profik csinálják profi módon. Hiába viszünk ugyanis pokrócot azoknak, akiknek elvitte házát az ár, ha olyan trópusi országban élnek, ahol éjjel sem kell takaró. Vagy például lehet a politikusoknak villogni a kamerák és fényképezőgépek előtt a nagy teljesítményű víztisztító Srí Lankára való küldése előtt, ha azt olyan helyen állítják fel, ahol van elegendő tiszta víz vagy nehezen elérhető a menekülttáborokban élő lakosság számára.
És most érjünk vissza Magyarországra, ahol a gyerekeinket arról tanítják lelkes pedagógusok, hogy a jól végzett munka meghozza méltó gyümölcsét. Ez nálunk egy kicsit másképpen van, ezért legszívesebben kitenném e cikk mellé a tizennyolcas karikát – felnőtt korára már kapott az ember annyi pofont az élettől, hogy helyén tudja kezelni az efféle állításokat. Nálunk ugyanis az a helyzet, hogy a jól végzett munkáért jutalom (az épp regnáló kormány részéről) csak a kiválasztottaknak jár. Például a hivatásos mentőknek, akik hazaérkezve a napidíjas kiküldetésből, máris együtt pezsgőzhettek Lamperth Mónika belügyminiszterrel, mellükön büszkén viselve a Bátorság érdemérmet és zsebükben ott lapult az állami köszönetnyilvánítást jelző boríték. A kint dolgozó civilekről – akik hamarabb érkeztek Srí Lankára, és később jöttek el onnan (de van, aki még most is dolgozik kint) – már elfeledkeztek. Aztán kiment Indonéziába két magyar csapat – az első esetében még az indonéz elnök, Susilo Bambang Yudhoyono is személyesen köszönte meg a segítséget – egy olyan helyszínre, ahol a pusztítás és a katasztrófát követő körülmények nagyságrendekkel voltak rosszabbak, mint az összes többi érintett államban. A magyarok tábori kórházban dolgoztak, betegeket fogadtak a megürült rendelőkben, műtöttek a katonai ispotályban is, miközben társaik élelmet és vizet osztottak a menekülttáborokban.
Amíg az egymást váltó civil csoportok kint dolgoztak (legyünk tárgyszerűek, költségeikhez a magyar állam is hozzájárult), itthon „lázas” munka kezdődött, kis szépséghibával: mire a külügyben megalakult a bizottság az Indonéziában dolgozó magyar orvosok biztonsági helyzetének javítására, addigra az első csoport régen hazajött, sőt az őket váltó egység tagjai is szervezték hazautazásukat. Az állami apparátusból azért nem mindenki volt annyira felelőtlen, mint például a nyaralását megszakítani nem képes thaiföldi nagykövetünk, hiszen Busztin György, a dzsakartai követség első embere személyesen is elment a helyszínre a csoporthoz (földön aludt, és babkonzervet evett az önkéntesekkel), szóval hivatali kötelességeit messze meghaladva segített az ügyek intézésében.
A kormányon azonban érezni lehetett, hogy nem tud mit kezdeni a civilek megítélésében. Azonos szinten kezeljük a „mi embereinkkel”, vagy húzzunk világos határt a civilek és a „mieink” között? – tehették fel a kérdést egymásnak az illetékesek. Végül úgy döntöttek, hogy kitalálnak egy speciálisan magyar megoldást a dilemmára. Mivel a második csoportban az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság egyik embere is helyet kapott (egy civil szervezet pénzén kiutazva), ezért a csoport tagjai emlékérmet kaptak, de az elsők – az úttörők – semmit.
A külügy még furcsább megoldást választott. Emléklapot adott a szökőár sújtotta térségben dolgozó civil szervezetek és a humanitárius munkában segítő magyarországi cégek munkatársainak, de szervezetenként limitálta a kitüntethető emberek számát. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a szervezeteknek adtak oklevelet, hanem az azoknál dolgozó embereknek, így például jutott diploma a Malév személyzetének (akik többek közt a víztisztító gépet vitték Srí Lankára), de nem jutott az Indonéziában szörnyű körülmények között dolgozó főorvosoknak. Nem akarom azt mondani, hogy a Colombóba repülő stewardess nem vállalt kockázatot, de tiszta szívvel ki merem jelenteni, hogy a Banda Acehben két hetet végigdolgozó orvosok és ápolók jobban vásárra vitték a bőrüket. A fura külügyi döntésnél csak a nem hivatalos indoklás bicskanyitogatóbb: nem volt elég példányuk abból az emléklapból, amelyből egy jobb nyomtatón tíz perc alatt legalább ötvenet lehetne előállítani. Az illetékesek természetesen megkapták a teljes névsort, szóval pontosan tudják, kik és mit dolgoztak a két országban a civilek közül, tehát szó sincs információhiányból eredő tévedésről.
E pillanatban ott tartunk, hogy külföldön jobban megbecsülik a magyar önkénteseket, mint idehaza a kormány. Köszönetét fejezte ki a Srí Lanka-i tiszteletbeli konzul és az indonéz nagykövet asszony, de Mádl Ferenc köztársasági elnök is példamutatónak értékelte a civil szervezetek munkáját. A külügy és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság kettős mércével mér: ő maga dönti el, ki elég bátor ahhoz, hogy a hatalom részéről érkező baráti kézfogásra érdemesítsék.
Juhász Ágnesről, a Baptista Szeretetszolgálat önkénteséről például annak idején lapunkban is közöltünk fotót, amint a világ legnagyobb muzulmán országának, Indonéziának elnöke megköszöni a segítségét. A zirci háziorvosnak – több társával egyetemben – itthon sem Bátorság érdemrend, sem emlékérem, de még egy emléklap sem jutott. Szégyen.