A médiapokol tornácán

Az új pápa üdvözletét és áldását küldi a magyar népnek – adta hírül Erdő Péter bíboros, a konklávé legfiatalabb tagja. Nem tudom, megérdemeljük-e az áldást, de hogy ránk fér, az biztos. Letörten kell ugyanis megállapítanom: a pápaválasztással csakúgy nem tudott mit kezdeni a tanácstalan és nagyrészt tájékozatlan honi sajtó nagy része, mint a pápa halálával. Kivel mással is kezdhetném a listázást, mint D. Tóth Krisztával, a Magyar Televízió sztárgázsiért szerződtetett, majd Brüsszelbe kiküldött, onnan meg Rómába átküldött tudósítójával? A haza legjobban fizetett hírolvasónőjéből helyszíni riporterré avanzsált hölgy a Kedd Este című műsorban, néhány perccel tíz óra után a következőket rebegte az éterbe, a sikeres pápaválasztást követő vatikáni hangulat ecsetelésére: „Amikor ez a harang megszólalt, akkor aztán elszabadult a pokol.” Habemus papam! – kiáltozták nyilván a láncukat letépett ördögök…
Lehet persze ellenvetni, hogy ez csak egyszerű és sima alkalmatlanság, rossz káderpolitika, miegymás. Csakhogy a Vatikánban elszabadult pokol metaforája egy olyan gikszert követ (II. János Pál halálának késedelmes bejelentésére gondolok), amely párját ritkította a világmédiában. Ezek után tényleg csak l’art pour l’art, az esztétikai gyönyörűség kedvéért idézzük, hogyan számolt be D. Tóth arról, miként szállt fel a fehér füst kedden este hat óra körül. „Valóban volt egy kis kavarodás, ugyanis az idő meglehetősen borult itt Rómában, és a füstről néha nem lehetett eldönteni, hogy most az fekete, szürke vagy fehér. Én magam is többször erősen gondolkodtam, hogy ez most fehér-e vagy pedig fekete, és az embereket is nagyon félrevezette, ráadásul lentről, a térről, ahol ezek az emberek több tízezren nézték, hogy megvan-e az új pápa, várták nagyon türelmetlenül, onnan nem is lehetett látni ezt a bizonyos kéményt, úgyhogy nagy kivetítőkön keresztül kellett figyelni, hogy felszállt-e a füst és milyen színű, ebből adódott a kavarodás.”
Most, hogy tudjuk a kavarodás okát, gondolkodjunk erősen (ha nem is többször, mint a kiküldött tudósító), s nézzük a pápaválasztás visszhangját fehéren feketén – s még véletlenül sem szürkén. A legszembetűnőbb a Népszabadság szerdai címlapján, alcímben közölt szenzáció: „A német bíboros a konklávé legidősebb tagja, a konzervatívok közé tartozik”. Ezzel szemben Joseph Ratzingernél – most már XVI. Benedeknél – tizenhét idősebb bíboros szavazhatott a konklávéban. Ilyen szarvashiba után a közlés második része – mármint hogy az új pápa konzervatív volna – értelemszerűen ugyancsak megkérdőjelezhető. A magam részéről hiszek a bennfentes Erdő Péternek, aki szerint „ez a paradigma – konzervatív vagy progresszív – az egyházra nem érvényes”. Ez a paradigma ugyanis a politikai életre érvényes. Ezért kerülhet egyáltalán szóba egy pápa „liberalizmusa” is – bár elég nehezen tudnék olyan vatikáni vezetőt elképzelni, akit mondjuk az SZDSZ tiszta szívéből üdvözölne. Még az említett lap vezércikkírója, Aczél Endre is úgy véli, hogy „kényelmes, de nem helyes ebben az összefüggésben egy liberális fordulat igényét emlegetni”. Az biztos, hogy nem helyes; de olyan mondatokat papírra vetni mégis roppant kényelmes, hogy „II. János Pálnak nagyon hosszú árnyéka van. Alóla a római egyház (sic!) egy darabig biztos nem bújik ki. Már csak azért sem, mert Joseph Ratzinger (XVI. Benedek) maga is része volt ennek az árnyéknak.” D. Tóth Kriszta ezt sokkal egyszerűbben fogalmazta meg: a Vatikánban elszabadult a pokol, és kész. S hogy miért látja ilyen árnyékosnak Aczél a pápai államot? Azt írja XVI. Benedekről: fülében cseng az a minapi mondata, hogy „nem engedjük a katolikus egyház hitelveit felvizezni”.
Mikor süt ki hát a nap, s tűnik el a pokol a Szent Péter térről? Ha engedik a katolikus egyház hitelveit felvizezni. E nemes cél érdekében a szerdai közszolgálati Nap-keltébe Aczél (minő véletlen egybeesés!) a pápaválasztás értékelésére a roppant korrekt Schőner Alfréd mellé olyan vendégeket hívott, mint az ügynökügyben nemrég kevéssé meggyőzően magyarázkodó Frenkl Róbert (ha már evangélikus kellett, mondjuk Szebik Imre püspök hitelesebb lett volna), a jól ismert metodista Iványi Gábor, illetve egy hölgy, akinek meghatározása a talányos „protestáns lelkész” volt. Aczél mintha felmondta volna a leckét, amit előző este a Hit Gyülekezetéhez közel álló ATV-n előénekeltek: egy pápának legfőbb dolga, hogy a protestáns kisegyházak kedvében járjon. E csatorna szerint Joseph Ratzinger feladata az, hogy „az ürességtől kongó templomokba életet vigyen”, illetve „kiegyezni az evangéliumi alapon álló protestáns kisegyházakkal”. Azt most hagyjuk, hogy mennyire konganak a templomok, amikor hárommillió hívő egyszerre elmegy a Vatikánba; illetve hogy mi történik, ha az új pápa mégis azt tartja legfőbb feladatának, hogy „a béke és a kiengesztelődés pápája” legyen, s azt folytassa, amit a hosszú árnyékú II. János Pál elkezdett. Ugyan mi is történne: rásütik, hogy nem elég liberális – aminek ugyebár (mint Erdő Pétertől tudjuk) semmi értelme.
Ez azonban csöppet sem zavarja a közszolgálati Magyar Televízió üdvöskéjét, hogy azt vágja a szemünkbe: „Egyes információk szerint a pápaválasztás azért volt ilyen rövid, mert a liberális szárny nem tudott megfelelő jelöltet állítani.” (Elég kis szárny lehetett, ha sem Erdő Péter, sem Paskai László nem tud róla.) Pálffy István meg a híradóstúdióban „pasztörizációnak” mondta a pasztorációt, s mivel az élő adás előtt nem tisztázta alanyával a helyénvaló megszólítást (tisztelendő úr?), kedélyesen „atyázta” beszélgetőpartnerét.
Ehhez képest már szinte törvényszerű, hogy a TV2 Mokka című műsorának vatikáni tudósítója, Zöldhegyi Katalin „átmeneti pápaként” definiálta Ratzingert, mivelhogy 78 éves. (Havas Henrik reagálása: „Nagyon szépen köszönjük, köszönöm szépen! Köszönöm! Most reklám!”) A kollegina nyilván nagy bajba kerülne, ha egy nem „átmeneti” pápát, sőt anyaszülte lényt meg kellene neveznie. Egyébként sem ez a legnagyobb baj XVI. Benedekkel – hanem hogy német. A németek pedig gyanúsak – tudjuk a szovjet filmekből. (Szögezzük le: a németeket genetikusan fajgyűlölőknek beállító nézet maga is fajgyűlöleten alapul.) Ratzingerről úgyszólván kötelező megemlíteni, hogy zsenge korában tagja volt az akkortájt kötelező Hitlerjugendnek (mintha Szili Katalin kisdobosmúltját hánytorgatnánk fel), sőt a Wehrmachtba is besorozták. (Az, hogy a zsidó deportálások láttán épp Magyarországon dezertált, már nem mindenkinek olyan lényeges.) Visszaköszön az is, miként gondolkodott az idősebb – csendőr foglalkozású – Ratzinger. Ez legutóbb a Passiót rendező Mel Gibson édesapja esetében volt érdekes, míg liberális politikusok forradalmárakasztó, körömletépő felmenői esetében politikailag inkorrekt firtatni. Mindezek azt mutatják: a pillanat szülte ügyetlenségeket hamarosan követik a megfontolt ügyeskedések – a „páncélos bíboros” garantáltan nem tud (bár a jelek szerint nem is akar) e „haladó”, „liberális” elvárásoknak megfelelni.
Ebben a vonatkozásban forduljunk ismét a legautentikusabb kútfőhöz, az ATV-hez. A társorgánum, a Hetek című hetilap korábban azt jósolta, hogy Ratzinger teljesen esélytelen, s megválasztásában csak néhányan bíznak; az ATV mégis egy középkori látnokra hivatkozott. Szerinte az új pápa az utolsó előtti a sorban a végítélet előtt. Akár igen, akár nem… – folytatta, de ne kísérjük tovább. Inkább rostokoljunk itt a médiapokol tornácán.