Tisza István a maga filoszemitizmusával és antiklerikalizmusával a mai magyar politikai paletta legbaloldalibb figurája lenne! A többiek között csak a jobboldalibb és még jobboldalibb címért folyhatna a verseny – kezdte kiselőadását szerdán az MSZP közeli Politikatörténeti Intézet adókonferenciáján Tamás Gáspár Miklós. Arra persze nem volt mód, hogy az örök baloldal népszerű filozófusa kifejtse: hol helyezkedik el a palettán az öregecskedő feleségekről beszélő és az arabokat „leterroristázó” miniszterelnök, továbbá a gáztörvények és Auschwitz közötti párhuzammal viccelő frakcióvezető pártja. Arra annál inkább, hogy elvállalja saját tábora, az adó- és társadalompolitikai kérdésekben baloldalisággal nem vádolható gazdasági szakemberek és kormánytisztviselők egyszemélyes ellenzékének szerepét. Azért is jól jöhetett ez a rendezőknek, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva a politikai ellenzék egyetlen képviselője sem szerepelt az előadók között, akik sorában olyan nevekkel találkozhattunk, mint a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára: Katona Tamás, az értéktőzsde elnöke: Jaksity György, az APEH egykori vezetője: Pitti Zoltán vagy a Medgyessy-kabinet pénzügyminisztere: László Csaba.
„Üvöltő igazságtalanság”
Jaksity György, akiről kevesen tudják, hogy szépíró is (1991-ben regényt írt És a világot elönté a szmötyi címmel), arról beszélt, miért nem érdemes áldozni a magyar állam szociális feladataira. Ha lenne is neki ilyen funkciója – ecsetelte –, nem látja el megfelelően. Példa rá a lakásépítés, amelyet legalább ezermilliárd forinttal támogatott: „olyan területre ment be a költés, amely a legkorruptabb” – hangzott a tömör, de nem éppen szépíróhoz méltó összefoglaló. Ezzel szemben a fogyatékkal élők bentlakásos támogatása tízmilliárdot sem ért meg a költségvetésnek. A fogyatékkal élők ráadásul számszerűen is többen vannak – mondta az értéktőzsde elnöke –, mint a lakásépítési programok kedvezményezettjei. Ez az „üvöltő igazságtalanság” Jaksity szerint azt bizonyítja: „nem érett meg még” az állam arra, hogy szociális célú újraelosztással foglalkozzon. Ezért jobban teszi, ha tartózkodik tőle. „Nem érezzük, hogy a gondos gazda keze matatna az adóbevételek szétosztásának igen bonyolult feladata körül” – tette hozzá. A vállalkozók ezért szerinte a korrupt és dilettáns állam áldozatai, és nagyon is érthető, ha keresik a lehetőséget, hogy elkerüljék az adófizetést, sőt külföldre meneküljenek. „A bűn oka, hogy bűnben fogant” – vonta le az államra nézve súlyos és végzetes következtetést az értéktőzsde elnöke.
„Egyetértek az előttem szólóval” – kezdte válaszát Tamás Gáspár Miklós, majd – hangsúlyozva, hogy ő maga sem szereti, ha az állam drága és pazarló szolgáltatásokat kínál – felsorolta az állam szociális feladatainak erősítése mellett szóló érveket. „Az egyik legveszedelmesebb jelenségnek tartom az adócsökkentés populista ideológiáját” – kezdte. „Szerintem a legradikálisabban populista párt az SZDSZ, amely a személyi jövedelemadó csökkentésétől várja a társadalmi problémák megoldását, holott ezzel éppen az ellenkező hatást lehet elérni. Mindez azért is nagyon káros, mert az SZDSZ óriási befolyással rendelkezik valamennyi pártban, és hatása – amely a Fideszben is igen erős – túlnyúlik a politikai táborok határain. Az a fő baj, hogy olyan ideológiát próbálunk elfogadtatni az emberekkel, mely szerint lehetséges áldozat nélkül is civilizációt és demokráciát teremteni. Márpedig minden civilizált társadalom az áldozaton alapul, azon, hogy a gazdagok áldoznak a szegények javára. A tehetős emberek áldozatvállalása a demokrácia legelső feltétele.” Majd így folytatta: „Rettenetes konfliktusok és háborúk alakulnak ki ott, ahol az állam nem elég erős ahhoz, hogy garantálja a nép önkormányzatát. Ott, ahol túl nagyok a vagyoni és jövedelmi különbségek, hiába van meg a demokrácia intézményrendszere, megindul a kasztosodás, és az ellenségeskedések miatt a civilizáció kerül végveszélybe. Az egyenlőséggel kapcsolatos morális parancson túl a stabilitási érdek is diktálja tehát az újraelosztást.” Tamás Gáspár Miklós szerint ez az egyetlen eszköz arra, hogy a közösség egyébként passzív tagjai: a szegények, a betegek és a hatalom nélküliek a közösség döntésképes tagjaivá váljanak. A filozófus úgy véli: az európai és az amerikai állam- és társadalomfelfogás élesen szemben áll egymással. Akkor tudjuk meg erről a legtöbbet, ha felszállunk egy svájci, német francia vagy amerikai vonatra. Az utóbbi – szemben az előbbiekkel – drága, lassú, késik, zsúfolt és piszkos. Amerikában nincs kultúrája a közszolgáltatásnak, gyengék az iskolák, rossz a tömegközlekedés. Bár a jövedelmek ott jóval magasabbak, Európában nem élnek rosszabbul az emberek, nem alacsonyabb az emberek életminősége, és egyre gyakrabban az amerikaiak is Európában akarnak letelepedni. Az adózás kérdése ezért Nyugat-Európában lezárt vita, itt elfogadják a magasabb adókulcsokat, a nagyobb jövedelmeket sújtó progresszív adókat. Ezért Tamás Gáspár Miklós szerint Magyarországon is vissza kellene állítani a progresszív adózás becsületét: ha a szocialisták ismernék a szociáldemokrácia történetét, tudnák, hogy a német szociáldemokraták és általában a szociáldemokraták meggyőződése mindig az volt, hogy minden közvetett adó igazságtalan. (Közvetett adók a fogyasztáshoz kapcsolódó adók: például az általános forgalmi adó és a jövedéki adó. Ezzel szemben közvetlen adó, amit közvetlenül a jövedelemből vonnak le: tipikus közvetlen adó a személyi jövedelemadó és a társasági nyereségadó.)
Növelni kellene a multik adóterheit
Az egy más kérdés, mondta a filozófus – hogy a posztkommunista világ szegény társadalmaiban, Magyarországtól Kirgizisztánig, manapság aranyszabállyá vált a külső források hajszolása, és ez ellen ezek az országok nem is nagyon tudnak tenni semmit. Ha valaki azt mondja, a multinacionális cégek adóterheit növelni kell – akkor azonnal „megszólal a vészmadarak kórusa, és azzal riogat, hogy elmenekül a tőke”, s alulmaradunk az adóversenyben. A szomorú az, hogy ebben a kérdésben tényleg konszenzus alakult ki Tamás Gáspár Miklós és Jaksity György között, aki szerint „ne tudjuk meg, milyen nyomor lenne itt akkor, ha megvontuk volna a kedvezményeket és a támogatásokat a nagy multinacionális cégektől”.
Arra a kérdésre nem kaptunk választ a vitában, hogy miként lehetne éretté tenni az államot a szociális feladatok ellátására. Mint ahogy arra sem, hogy miként lehetne növelni vagy legalább megtartani az ország jelenlegi tőkevonzó képességét és közben növelni a társadalmi kohéziót. Ahogy az adóreform-bizottság munkája, az elméleti filozófus és a kétkezi vállalkozó vitája sem kínálta tálcán az ötleteket az olcsó kínai munkaerő támasztotta konkurencia leküzdésére.
Nem divat a segélyezés
Legfeljebb némileg sötétebbé vált a jövő, amikor Ferge Zsuzsa szociológus annak az ördögi körnek a veszélyére hívta fel a figyelmet, ami akkor indulhat be, ha az adócsökkentési hullám elér egy kritikus szintet. Minthogy az emberek a befizetett adójukért cserébe várnak valamit – mondta –, egy idő után, ha nem kapják meg azt, amit várnak, tovább erősödik az államra nehezedő adócsökkentési nyomás. Ez pedig a társadalmi szakadék további mélyülését okozhatja – mutatott rá. Ennek veszélyére figyelmeztetett Mózer Péter is, aki azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon – a nagy elosztó rendszerekre fordított összegek gigantikus volta miatt – igen alacsony a segélyekre fordított pénzek aránya.
A délutáni előadások közül kiemelkedett Pitti Zoltáné, akinek szavai Tamás Gáspár Miklós véleményének tudományos dokumentációjaként és alátámasztásaként is felfoghatók. A közgazdaság-tudományi egyetemen tanító egykori APEH-elnök táblázatokkal bizonyította, hogy a magyar adóterhelés sem túl magas, sem túl alacsony – az európai átlaghoz képest. Más kérdés a világ többi részéhez viszonyított arány. Egyértelmű trend sem olvasható ki: 1997 és 2003 között adócsökkenés és -emelés is volt a világban, 2002 és 2004 között viszont több lett az olyan ország, ahol emelték az adókat. Az adócsökkentésről persze általában több szó esik, főleg ott, ahol közelednek a választások. Pitti Zoltán szerint ne számítsunk arra, hogy a közeljövőben csökkenni fog a magyarországi átlagos adószint: akadályozza ezt az Európai Unió költségvetésébe fizetendő összegek nagysága, továbbá az uniós pályázatokkal járó társfinanszírozási igény is. Az onnan érkező pénz pedig – mivel a vállalkozások kapják – nem csökkenti az államháztartás pénzigényét. A magyar adórendszer legnagyobb problémáját az jelenti – mondták többen is –, hogy a foglalkoztatás alacsony szintje miatt túl kevesen adóznak, túl magas kulcsokkal. Néhányan a vagyonadózás bevezetésében látták az államkassza feltöltésének lehetséges irányát. Pitti Zoltán szerint erre egyébként az alkotmány lehetőséget is nyújt. Pitti Katona Tamással együtt a jelenleg kimaradó, de munkaképes korúnak számító 600-750 ezer ember adózásba való bevonását tartja a legfontosabb feladatnak. A szociológusok, akik elmondhatták volna, hogy ezek többségének nincs elég jövedelme ahhoz, hogy adóztatni lehessen őket, ekkorra már hazamentek. Így nem maradt más hátra, mint megtanulni a boldogulást immár a magánszférában kereső László Csabától: milyen lehetőségeink nyílnak, ha multinacionális cégek vezetőiként adótervezéssel kell foglalkoznunk (ma már nagyvállalkozói körökben ezt a szalonképesebb kifejezést illik használni az adómegtakarítás kifejezés helyett), hogy optimalizáljuk befektetői portfóliónkat. Ez iránt a téma iránt azonban már viszonylag csekély érdeklődést mutatott a volt Párttörténeti Intézet időközben megfogyatkozott hallgatósága.
origo.hu
Megható videó: nem bírtak a könnyeikkel Kapu Tibor volt tanárai
