Amikor a hazára gondolok

mikor a hazára gondolok – kinyílok és megkapaszkodom a földbe, a szív súgja ezt, mintha belőle egy rejtett határ húzódna mások felé, hogy mindenkit befogjon egy mindegyikünknél ősibb múltba:
Ha a hazára gondolok, kibomlom belőle… hogy kincsként magamba zárjam őt.
Mindegyre azt kérdem, miként gazdagítsam és tágítsam a tért, amelyet kitölt.

Amikor annyi nyelven beszélnek köröttem…

1. Amikor annyi nyelven beszélnek köröttem, a sorjázó nemzedékek kincsestára ódon és új dolgokkal gazdagodik.
A föld az emberek bensejében gyúló fények medre lett, melyben mindig egyazon folyók hömpölyögtek, és a földet újra és újra ellepte a históriától dagályos beszéd áradata.
A folyóvizek lefelé rohantak, a beszéd árama a csúcs felé tört. És a csúcs volt minden ember, ki e földből nőtt ki, és az ma is – de túl ezen mindenki és mindenek fölött is ott egy csúcs, mely egyre meredekebben tör fölfelé, és mind mélyebben omlik a lelkiismeretbe.

2. Amikor annyi nyelven beszélnek köröttem, felcsendül közöttünk egy: a miénk. Belevésődik nemzedékek gondolataiba, belevájódik a földünkbe, körébünk árad, és közös házunknak tetőzete lesz
– rajta kívül ritka a csendülés –
(azon embercsoportokban, melyek, mint az egyetemes emberi nyelv óceánjával körülölt szigetek, beszélnek köröttünk, nem találom saját hullámomat)
– nem tágultak földem határai, még ha tovaáramlott is a beszéd, hogy apránként eltűnjék a kiszikkadó medrekben
– nem pártolták atyáim beszédét más nemzetek nyelvei, mondván, „túl nehéz” vagy „minek”
– a népek nagy összejövetelein nem saját nyelvünkön szólunk. Nyelvünk magába zár bennünket: megtart, nem pedig kitár.

3. Így egyetlen nyelvvel magunkba zártan, gyökereink mélyén létezünk, várva a gyümölcsérést és a napfordulót.
Naponta elragadtatva nyelvünk szépségétől, nincs bennünk keserűség, bár a világ piacain gondolataink nem kelendőek a szódrágaság miatt…
Vajon áhítoznak-e tartalmasabb cserére?
A saját beszédének lüktetésében élő nép a gondolatok megfejthetetlen titka marad megannyi nemzedéken át.

Még hallom a kasza pendülését…

Amikor a hazára gondolok, még hallom a kasza pendülését, amint
a láthatárral övezett búzatáblába csapódik.
De jönnek az aratógépek, s a táblák mélyébe hatolnak,
bele az egyhangúságba, a horgos fordulatokba, és aratnak…

Eljutok a dráma szívéig…

1. A nyelven túl szakadék tátong. Vajon az atyáinkban megtapasztalt és tőlük örökölt gyengeségünk ismeretlenje ez?
A szabadságot mindegyre ki kell vívni, nem lehet mindig csak birtokolni. Adományként érkezik, s csak küzdelem árán marad meg. Adomány és küzdelem – vésődik fel a titkos és mégis nyílt lapokra.
Egész önmagaddal fizetsz a szabadságért – így hát azt hívd szabadságnak, hogy érte folyvást fizetve lehetsz önmagad birtokában.
E fizetséggel kerülünk be a históriába, és érünk a történelmi korszakokhoz.
Hol található a nemzedék műve azok között, akik nem fizettek és azok között, akiknek túl sokat kellett fizetniük? Melyikükhöz tartozunk?
A megannyiféle önállósulás vajon nem haladta-e meg erőnket a múltban? Vajon a történelem terheit nem hordjuk-e oly pillérként, amelynek hasadékából nem lett forradás?

2. Haza: a föld hányaveti kihívása ez, hogy a közjóról döntsünk, és nyelvünkkel lobogóként kiénekeljük a történelmet.
A történelem dalát beteljesítik az akarat sziklájára épített tettek. Az önállósultság érettségével ítéljük meg fiatal középkorunkat, a széttagoltság korszakát és az arany évszázadot.
A nemesi aranyszabadságunkról hozott ítélet a rabság.
Századok hősei hordozták magukban az ítéletet; a föld kihívása úgy nyelte el őket – „a szabadság drágább, mint az élet!” visszhangjával együtt –, akár az éj.
Szabadságukat igazságosabban ítéljük meg, mint mások (a história titka szót emelt értünk), az önállósultság oltárán nemzedékek áldozatai hamvadtak el –; a halálnál erősebb szabadság kiáltása mindent átható.

3. Vajon elvethetjük-e a kiáltást, mely úgy növekszik bennünk, mint magas és meredek martok között az ár?
Vajon szabadságunk mérhető-e mások szabadságával?
– a küzdelem és az adomány –
Ti, kiknek szabadsága a miénktől függött, bocsássatok meg!
És lássátok! – a mi szabadságunkat és a ti szabadságotokat mindegyre adománynak tartjuk, mely adódik, és küzdelemnek, mely bevégezhetetlen.

Refrén

Amikor a hazára gondolok, keresem azt az utat, mely a meredélyeken, mint magasfeszültségű áram, egyre feljebb hatolva átcikázik – a haza is ily éltető árama mindannyiunknak.
Az út egyazon meredélyeken fut és ugyanoda tér vissza, nagy hallgatásba torkollik, mely esténként megkísérti földem elfáradt tüdejét.

Amikor a hazára gondolok, megtérek a fához…

1. A jó és a rossz tudásának fája fölébe nőtt földünk folyampartjainak, velünk együtt növekedett századokon át, s a lelkiismeret gyökereivel belenőtt az egyházba.
Learattuk gyümölcseit, melyek nyomasztanak és gazdagítók. Éreztük, mily mélyen hasadozik a törzs, jóllehet gyökere egyazon földbe kapaszkodik…
A történelem az események rétegével fedi el a lelkiismeret harcát. E rétegben győzelmek és bukások rengenek. A történelem nem elfedi, hanem feltárja őket…
A történelem tarthat-e a lelkiismeret áramával szemben?

2. Mely irányban bontott lombkoronát a törzs? Mely irányba tör a lelkiismeret? Mely irányba rétegeződik földünk históriája? A tudás fája nem ismer határokat.
Határ csak az eljövetel lehet, amely a lelkiismeret harcát és a történelem titkait egyetlen testben szervesíti – és a tudás fáját az élet egyre áradó forrásává változtatja.
De addig is mindennap ugyanazt a hasadást hozza minden gondolatban és cselekedetben, amelyből a lelkiismeret egyháza növekszik a história gyökereiben.

3. Csak ne tévesszük szem elől azt az átláthatóságot, amellyel a tébolyult események hozzánk közelednek az égig érő toronyban, ahol az ember mégiscsak tudja, merre tart. A sorsot a szeretet egyensúlyozza ki.
Csak ne tágítsuk az árnyék méreteit.
Fénysugár hasítson a szívbe, és világítsa át a nemzedékekre boruló homályt. Az erő árama hassa át a gyengeséget.
Nem törődünk bele a gyengeségbe.

4. Gyenge a nép, ha beletörődik az őt ért csapásokba, ha elfelejti, hogy küldetése van, hogy ügyelje azt, ha eljött az ő ideje. Az óramutatók folyvást a történelem nagy számlapja körül forognak.
Íme, a történelem liturgiája. A strázsálás az Úr szava, a nép szava, amelyet folyton megújulva fogadunk. Az órák behatolnak az örökös megtérések zsoltárába. Megyünk, hogy részt vegyünk a világok átváltozásában.

Hát leszállunk beléd, hogy kitágítsunk minden egyes emberben, föld, bukásaink és győzelmeink földje, ki minden szívben elplántálod a húsvéti titkot.
Föld, ki folyvást az időnk foglalata maradsz.
Az új reményt tanulva haladunk át időnkön az új föld felé. És felemelünk téged, régi föld, mint nemzedékek szeretetének gyümölcsét, mely úrrá lett a gyűlöleten.

Karol Wojtyla
(Krakkó, 1974)

Kovács István fordítása

II. János Pállal foglalkozó írásaink a 26–28. oldalon