Mikor kezdődött az erjedés az írótársadalomban?
– Az írószövetség 1970-es közgyűlésén történtek magyarázzák a későbbi változásokat. Javaslatot tettem, hogy a közgyűlés éljen a jogával, és saját maga is jelölhessen tagokat az elnökségbe. A szavazásnál az MSZMP listájáról kiesett három főszerkesztő: Nemes György, Jovanovics Miklós és Almási Miklós, valamint két író, Szabolcsi Miklós és Hidas Antal. A helyükbe került Csoóri Sándor, Czine Mihály, Kamondy László, Szakonyi Károly és Keresztury Dezső. Ettől kezdve megszűnt a kizárólagos pártlista, a továbbiakban mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy az írószövetségnek is lehessenek saját jelöltjei. A választóvonal 1981 volt, az akkori közgyűlésen lényegében elkezdődött nálunk a rendszerváltozás. A rólam készült III/III-as jelentésben az olvasható, hogy Fekete Gyula pesszimista hozzászólása meghatározta a közgyűlés hangulatát. Elmondtam ugyanis, hogy tíz év alatt 2200 forintról 4400 forintra emelkedett az átlagos jövedelem, az írók jövedelme viszont 150 forinttal csökkent. Figyelmeztettem az elnökségben ülő pártvezetőket, hogy rajta felejtették a kuláklistán az írókat, tessék levenni őket onnan. Ezután több kemény felszólalás következett, majd a választmány újraválasztásánál az írók kiszavazták Aczél György leghűségesebb embereit, Király Istvánt, Pándi Pált, Eörsi Istvánt – aki kimehetett Nyugat-Berlinbe –, Görgey Gábort, Gyurkó Lászlót, Szabolcsi Miklóst és Nagy Pétert.
– Görgey Gábort már akkor is a baloldal emberének tartották?
– Olyan embernek tartották, akinek jók voltak a „felső” kapcsolatai. Mindenesetre ettől kezdve az írószövetséget nem lehetett pártirányítással vezetni. Addig csak telefonon átszóltak a pártközpontból Dobozy Imre elnöknek, és ő végrehajtotta az utasítást. Moszkva is megmozdult, mert az a hír terjedt el, hogy ötvenhatosok vették át az írószövetség vezetését Magyarországon. A választmányban túlsúlyba kerültek a népi, nemzeti gondolkodású írók. Nem tudom, miért, de a pártközpont engem hívott, hogy tárgyaljak. Ezt nem lehetett visszautasítani. Egy héten keresztül mindennap be kellett mennem, tárgyalás tárgyalást követett, megmondták, hogy felfüggesztik az írószövetség működését, ha nem történik változás. Az alapszabály szerint a választmány választotta az elnökséget és az elnököt. Ettől megriadtak, mert félő volt, hogy ez a választmány még a maradék párthű írókat is kisöpri a vezetésből. Abban az időben nemcsak Aczél került bajba, hanem Kádár is. Moszkvából folyamatosan jöttek a kérdések: mi történik itt? Lengyelországban éppen a Szolidaritás leverésére készültek.
– Miért volt annyira fontos az írószövetség?
– Azért, mert az 1956-os Petőfi Kör emléke kísértett. Erre az írószövetségre is úgy tekintettek, mint a szellemi erjedés központjára. Magam is ötvenhatos voltam, és mint az írószövetség titkárát, a forradalom leverése után letartóztattak, tíz hónapot töltöttem magánzárkában. Végül is ez az ötvenhatos szellem vált ismét uralkodóvá. De akkor már tudtam, hogy az írók választmánya nem fog lemondani a titkos választás jogáról.
– Kivel tárgyalt a pártközpontban?
– Knopp Andrásra, Agárdi Péterre és Balogh Ernőre emlékszem. Persze Aczél György volt a háttérben. Hogy ne oszlassák fel az írószövetséget, végül egy kompromisszumos javaslattal álltam elő. Előterjesztettem, hogy nem személyekre fogunk szavazni, hanem „csomagokra”, amelyekben benne lesznek a pártközpont emberei is, de olyan arányban, hogy azt a választmány megszavazza. Kértem, bízzák rám, a választmány tagjaival én fogok beszélni. Az írószövetség vezetésének összetétele a következőképpen alakult: Hubay Miklóst jelöltük elnöknek, a két alelnöknek Fodor Andrást és Fekete Gyulát. Főtitkárnak Jovanovics Miklóst, az ő emberüket ajánlottuk. Az elnökséget hasonló módon állítottuk öszsze. Így például Csoóri, Csurka, Czine bekerült az elnökségbe, de olyan párthívek is, mint Gál István, Dobozy Imre. Pozsgay Imre akkori művelődési miniszter eljött a választásra, felszólalásában elmondta, hogy ez már demokratikus választás, ez az optimum, amit el lehetett érni, hiszen a pártközpontnak is joga van ahhoz, hogy saját embereit lássa a szövetség felső vezetésében.
– Duray Miklós megírta Kutyaszorító című könyvét a szlovákiai magyar kisebbség tragikus helyzetéről. A művet Püski Sándor adta ki New Yorkban, az előszót Csoóri Sándor írta. Ez hogyan érintette az írószövetséget?
– Köpeczi Béla művelődési miniszter utasítására Csák Gyula és Garamvölgyiné 1983 júniusában összehívták a rendkívüli elnökségi ülést. Kifogásoltam, hogy ehhez nincs joga a miniszternek. Aczél behívatott, és közölte: Csoóri nagy kárt okozhat ezzel az előszóval. Bizonygatta, mi mindent megpróbálnak ők, a politikusok, hogy a szomszéd államokban, főleg Romániában javítsanak a magyarság helyzetén. Most a szövetségen a sor, magyarázta, hogy lépjen az előszó ügyében. Hangsúlyoztam, hogy meg kell gondolni, miből csináljunk szövetségi ügyet, mert az ilyen beavatkozás olyan görgeteget indíthat el, amelyet nem biztos, hogy kordában tudunk tartani. Aczélnak nem tetszett a válaszom. Szóba hozta Konrád György ellenzéki magatartását, azt kérte, hogy az írószövetség vonja felelősségre, majd fegyelmivel zárja ki az írót soraiból. Erre azt válaszoltam, hogy a szövetség nem felelős a tagok viselkedéséért, ilyen-olyan véleményéért. Rosszallásom ellenére Köpeczi Béla 1983. június 17-re a saját minisztériumában összehívta a szabálytalan elnökségi ülést. Kihirdette a szankciókat: Csoóri delegáció tagjaként sem utazhat külföldre a Magyar Írószövetség képviseletében, továbbá szigorúan ellenőrzik, hogy ne közölhessen olyan politikai írásokat, amelyekkel sértené az ország érdekeit. Elsőnek szólaltam fel, mondván: el kell oszlatnom a félreértést, ez nem elnökségi ülés, hiszen az alapszabály szerint az elnökséget csak az elnök hívhatja össze vagy távollétében az alelnökök. Tekintsük hát úgy ezt az összejövetelt, hogy a miniszter meghívott ide írókat alkalmi beszélgetésre, és a meghívottak névsora egyezik az elnökség névsorával. Hajdú János tollából közben megjelent az Élet és Irodalomban a pártközpont elítélő véleménye Csoóriról. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Csurka István megírta levelét az elnökségnek, amelyben közölte, hogy a partneri viszony megromlása, valamint a Csoóri elleni szankciók miatt ki akar lépni a szövetségből. Végül visszavonta a kilépését, de a levélnek nagy visszhangja lett.
– Nagy Gáspár verse Nagy Imréről már csak olaj volt a tűzre…
– A szövetség elszigetelése 1985-re tovább erősödött. Óriási háborúskodás lett a versből. A párt és a minisztérium azt követelte, hogy azonnal váltsuk le Nagy Gáspárt titkári pozíciójából, és távolítsuk el a szövetségből, különben elvonják tőlünk a külföldi kapcsolatokat. Hubay Miklós nem vállalta a konfrontációt, így én fejtettem ki ellenvéleményemet a párt és a kormány ultimátumáról. Megmondtam, hogy Nagy Gáspár eltávolítására nincs lehetőség, a választmány nagy többséggel kiáll mellette és a Nagy Imre-vers mellett. Ez a vita legalább egy esztendeig tartott, a végén Nagy Gáspár kierőszakolta nálunk a lemondását, hogy ezzel helyreálljon a rend a párt és a szövetség között. De már soha nem állt helyre. A Csurka-ügy – az író színdarabjait letiltották – és a Tiszatáj-ügy tovább mérgesítette a helyzetet. A szövetség 1986. novemberi közgyűlésén a pártközpont felkészült arra, hogy visszavág. Nem sikerült, mert még az írószövetség párttagjainak nagy többsége is – 600 tagból körülbelül 160 volt a párttag – mellettünk szavazott. Megállapítottuk, hogy „túlgyőztük” magunkat. E. Fehér Pál, Rényi Péter és Kardos G. György felszólalásukkal érvényesíteni akarták Aczél György akaratát, de a többség lesöpörte őket. Ekkor a pártközpont Knoppék vezetésével kiléptetésekkel próbálta magához ragadni a hatalmat, hogy új írószövetséget hozzon létre, amelyet anyagilag és politikailag támogat. De ez a próbálkozás is kudarcba fulladt, mert csak huszonheten léptek ki. A terv sikertelenségébe halt bele Pándi Pál, aki összeveszett Király Istvánnal, mert ő nem akart kilépni. Bosszúból a pártközpont leállította az összes külföldi kapcsolatunkat, még a szovjet írószövetség meghívására sem utazhattunk ki. A sajtótól szidalmakat kaptunk, a Népszabadság hosszú cikkekben támadott engem, mégis megmaradtunk, sikerült megőriznünk az írószövetség szuverenitását a pártközponttal szemben. Aztán 1989. december 19-én a szövetségben is megtörtént a rendszerváltozás. Igaz, nem a mi javunkra, mert Göncz Árpádot ellenjelölt nélkül megválasztottuk elnöknek. Hamar kiderült, hogy ezzel kaput nyitottunk az SZDSZ-nek, szállja meg a szövetséget. Megjegyzem, azok a meghatározó írók, akik leginkább képviselték a változás szükségességét, akkor már különböző pártokban politizáltak. Ezért alakulhatott ki ez a helyzet.
– Beszéljünk arról, ami a szövetségen kívül történt. Hiszen az íróknak döntő szerepük volt a lakiteleki sátorverésben.
– A hetvenes évek kezdetétől összejártunk többen, akkor még köztünk volt Sánta Ferenc és Bihari Mihály is, majd maradtunk öten: Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos, Bíró Zoltán meg én. Arról beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni. Kapcsolatban voltam a fiatal írókkal is, így Lezsák Sándorral és Csengey Dénessel. Őket is bevontuk a tervezgetésbe. Lezsák ajánlotta fel, hogy nála, Lakiteleken rendezhetnénk meg azt a találkozót, ahol a magyar társadalom nemzeti sorskérdéseire érzékeny emberek jöhetnének össze. A magyarság esélyei címmel 1987. szeptember 27-én Lakiteleken rendeztük meg a tanácskozást száznyolcvanegy, többségében ellenzéki gondolkodású résztvevővel. Az MSZMP Politikai Bizottságából Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát hívtuk meg előadónak. Pozsgay mellénk állt, noha abban az időszakban ez még kockázatos volt.
– Ön tartotta a megnyitót, s elnökölt a történelmi találkozón.
– Talán érdemes a beszédemből néhány gondolatot idézni: „Baráti kör ez tulajdonképpen, de azért úgy veszem, hogy csak képlete ez az itteni társaság egy olyan erőnek, amely országot, népet átfogó erő. Olyan erőnek, amely a nemzeti élet válságos szakaszaiban mindig a legfontosabb történelmi erővé tudott válni – akár mint önvédelmi erő, akár mint az élni akarás ereje –, gondolom, ennek az erőnek a képletét képviseli ez az itt összejött társaság. És azért, hogy ez az erő életre galvanizálódjék, ettől a pillanattól kezdve mindnyájan, itt jelen lévők, felelősöknek érezhetjük magunkat.”
– Mondhatjuk tehát, hogy az írószövetségből indult ki a találkozó ötlete. Mit akartak elérni?
– Utat nyitni az országban megindult erjedésnek. A Magyar Demokrata Fórum hivatalosan ott született meg. Mozgalomként indult.
– Próbált-e a pártközpont nyomást gyakorolni a szervezkedésre?
– Akadtak érdekes momentumok, bár Pozsgay Imre megszólalása a lakiteleki tanácskozásról a Magyar Nemzetben bizonyos védernyőt biztosított számunkra. A budapesti pártbizottság agitprop titkára 1988-ban Hajdú István volt, aki később a Magyar Rádió elnöke lett. Hozzájutottam egy levélhez, amelyet Hajdú küldött szét a főváros huszonkét kerületi pártbizottságához. Ebben azt kérte, hogy kísérjék figyelemmel az MDF szervezkedését. Az iromány így végződött: „…ha elolvastátok, semmisítsétek meg a levelet”.
– Lakitelek után meddig volt aktív az MDF-ben?
– Amikor 1989 tavaszán az MDF párttá alakult, néhány hónapra kimaradtam az elnökségből. A négyigenes szavazással nem értettem egyet, ezért visszatértem, de akkor már késő volt. Az SZDSZ nyomására rávették a népet, hogy ne ő szavazhassa meg a köztársasági elnököt, hanem a parlament. Ezt nagy hibának tartottam. Úgy éreztem, hogy az Ellenzéki Kerekasztal-megállapodásnál az MDF eltávolodott a lakiteleki alapelvektől, a plebejus, népi szellemiségtől. Felháborodásomnak hangot is adtam Antall Józsefnél. Az MDF-ben nem vállaltam ezek után alelnöki tisztséget, sem képviselő-jelöltséget, azt mondtam Antallnak: vagytok elegen, én viszszamegyek írónak. Később jöttem rá, hogy Antall József kezdettől fogva a liberális nagykoalíciót építette. Az MDF-et akarta összehozni az SZDSZ-szel.
– Ezt nem hiszem. Nem voltak erre utaló jelek.
– Valóban, az MDF-ben nyoma sem volt a liberalizmusnak, de Antall létrehozott egy liberális stábot, gondoljunk Furmann Imrére, Kulin Ferencre, Kónya Imrére, Debreczeni Józsefre. Akkoriban hangzott el Antall híres beszéde, amelyben meghatározta, hogy az MDF-ben három szellemi irányvonal létezik: a népi, a liberális és a kereszténydemokrata. Nem véletlen, hogy nem nyúlt hozzá a pártállami, SZDSZ-es sajtóhoz.
– De harcolt ellenük, hiszen folyamatosan támadták.
– Azok, akik Antall Józsefet támadták, nem tudtak erről a koncepcióról. A lényeg az, hogy az MDF elnökségét szétszedték a baloldali újságírók. Sajnos időközben fiatalon meghalt Csengey Dénes, aki mint MDF-alelnök éppen a sajtó ügyében készült tenni valamit.
– Érdekes teória, de a valóságot majd a történészeknek kell kideríteniük. Végül is ön szerint mi volt a rendszerváltozás eredménye?
– Megszabadultunk a kommunista diktatúrától, de azt nem vettük figyelembe, hogy a kommunista diktatúra láthatatlan, hálózati szálai tovább élnek, érintetlenek maradnak. Ennek vagyunk most a szenvedő alanyai. Azt hittük, hogy majd a népakarat mindent elintéz. De beszélhetünk-e népakaratról, amikor a nép agyát rombolja a kilencven százalékot uraló balliberális nyomtatott sajtó, televízió, rádió és internet? Ez nemcsak a sajtószabadságot teszi kérdésessé, hanem eleve kikapcsol minden demokráciát. Így a népakaratot a szavazásnál úgy vezénylik, ahogyan akarják. A legnagyobb bajnak mégis azt tartom, hogy pusztul az ország. Hétszázezerrel kevesebben vagyunk 1981 óta. Már csak tízmillió a lakosság létszáma. Vénül a nemzet. Hétmillió életet pusztítottak el 1956 óta, ennyi küret volt. A politika azóta szinte semmit nem tesz ellene, ezért óriási felelősség terheli. Tulajdonképpen manapság három-négyszeres életszínvonalat, anyagi ösztönzést kap az, aki pusztítja a társadalmat, és nyomorúság jár annak, aki épít, aki gyermeket vállal.
origo.hu
Lovasbaleset: Kislányt dobott le a hátáról a ló egy gyermekügyességi versenyen
