Berlusconi bajban

Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök három hete még büszkélkedett kormánya remek teljesítményével, és mivel szerinte teljesítette az olasz állampolgárokkal kötött szerződésben vállalt feladatai oroszlánrészét, magabiztosan jelentette ki, hogy „kénytelen lesz újra jelöltetni magát” a 2006-os választásokon. A helyhatósági választásokon elszenvedett, megsemmisítő vereség (tizennégy tartományból tizenkettőben veszítettek) azonban kijózanítóan hatott az általa vezetett Szabadságok Háza jobbközép koalícióra.

Ilyen nagy arányú különbségre és bizalomvesztésre nem számítottak a kormánykoalíció pártjai, és az Olaszországban ilyenkor menetrendszerű forgatókönyv szerint csúnyán egymásnak estek a vesztesek. A legjelentősebb csapást elszenvedő, a kormány gerincét képező Forza Italia Berlusconi-párt támogatottsága 2001-től 30 százalékról 18-ra apadt, ám nem gyengült a többi jobbközép párt, amelyek tehát a miniszterelnököt hibáztatják, és azonnali változtatásoktól és kormányátalakítástól remélik a túlélést.
Miután hiába próbálták meggyőzni a kormányfőt a radikális irányváltásról, néhány napja a kereszténydemokraták négy miniszterükkel távoztak a kabinetből a kívülről támogatás ígéretével, így szándékoznak nyomást gyakorolni Berlusconira. Vészharangot kongat Gianfranco Fini miniszterelnök-helyettes, a Nemzeti Szövetség elnöke is, aki egyelőre próbál közvetíteni a torzsalkodó koalíciós partnerek között, és az egy év múlva esedékes parlamenti választások előtti rövid idő alatt egy új összetételű kormánnyal gyorsan rendezné a jobbközép pártok sorait. Berlusconi ma keresi fel hivatalában Carlo Azeglio Ciampi elnököt, hogy átadja a kereszténydemokrata miniszterek lemondását, és a lehetséges forgatókönyveket megvitassa. Addig is folyamatosan egyeztet a koalíciós partnerekkel, akiket egy 300 napos „fegyverszüneti megállapodás” aláírására kért.
Elemzők kiemelik: a veszteséget elszenvedő pártok nyilvánvaló érdeke, hogy a most leszerepelő Berlusconi-kormány jogfolytonosságát úgy szakítsák meg, és mutassanak a választóknak kedvező fordulatot, hogy közben nem engedik ki a kezükből a kormányrudat. A lehetséges forgatókönyvek tehát alapjában véve formailag különböznek egymástól: vagy kormányátalakításra és ezt követően bizalmi szavazásra kerül sor, vagy Berlusconi hivatalosan lemond, és új megbízás alapján, új kormánytagokkal tölti ki a ciklusából hátralévő időt. A döntés tétje, hogy egy megújult kabinet és kormányprogram vajon milyen mértékben tudja visszacsábítani a jobboldaltól elforduló szavazókat.
Esetleges patthelyzet kialakulásakor akár előre hozott választásokkal is lehet számolni ősszel, ami a jelenlegi helyzetet alapul véve egyértelműen a baloldalnak kedvezne. Olasz és külföldi lapok egyaránt kiemelik, hogy az Olasz Köztársaság történetében Silvio Berlusconinak sikerült eddig a leghoszszabb életű – eddig négy éve regnáló – kormányt elvezetnie. Nem kis teljesítmény ez egy olyan országban, ahol a sok kisebb politikai párt rendszeresen zsarolja az erősebbeket, baloldalon a kommunisták, míg jobboldalon az Északi Liga ingadozása tartja sakkban a pártokat, főleg ebből adódik az olasz politika bizonytalansága és kiszámíthatatlansága.
Kilenc évvel ezelőtt Berlusconi első kormányát is a koalíciós pártok érdekkülönbsége buktatta meg, most elválik, mennyit tanult a lovag az akkori válságból.