Dőlhet az európai dominó

Miközben Európa első embere egy görög milliárdos luxusjachtján tett tengeri körútja hullámait igyekszik csillapítani, az öreg kontinens népítélet elé állított közös alkotmánya újabb támogatókat veszített az igenpártiak egyébként sem túl népes táborából. A két esemény közti öszszefüggés szimbolikus, ám minden jel arra utal, hogy a pénznyelőnek tartott brüsszeli intézményrendszer még sosem volt annyira idegen, ijesztő és átláthatatlan, mint most.
Volt hát mire rápihennie a Földközi-tengernél José Manuel Durao Barrosónak, akinek tagságunk első évfordulója ünneplése helyett meglehet, hogy az EU eddigi legmélyebb válságát kell majd orvosolnia. Az apátiát ma már nem az euroszkeptikusok pánikkeltése, hanem valós félelmek és a biztató hangvételű felmérések ellenére is a kiábrándultság gerjeszti. Európának a sokszínűségében rejlik az ereje – hangoztatták még egy évvel ezelőtt a bővítés hívei, ezekkel a szavakkal is bátorítva talán elsősorban nem is a közösséghez akkor csatlakozott tízek, inkább a régi uniós tagországok bizonytalankodó állampolgárait. Egy esztendő elteltével mégis az a sajátos helyzet állt elő, hogy éppen a mindenkinek mindenáron megfelelni akarás kényszerképzete erősítette fel az eddig csak a mélyben meghúzódó ellenérzéseket.
No, nem arról van szó, hogy az egykori szocialista blokk országai belépésükkel fenekestül forgatták volna fel a közösség mindennapjait. A kelet-európaiak kiábrándultsága s a nyugati szociális modell – az „európai álom” – szertefoszlása azonban óhatatlanul ellenérzést szült. Az EU mind ez idáig például képtelen volt választ adni arra, miként oldható a bevándorlástól való, egyre erősödő nyugati félelem és a keletiek a gazdagabb munkaerőpiac megnyílására vonatkozó igénye közti feszültség. S miközben Brüsszel egészen a közelmúltig a gazdasági csodával felérő lisszaboni stratégiáról, kulturális összefogásról és felzárkóztatásról álmodott, a valóságban a munkanélküliség csak nőtt, a nyomorgó bevándorlók vigasztalanul özönlöttek Európa felé, az árak az euró bevezetésével a csillagos égig szöktek, itt, keleten pedig nyomasztó módon nem változott semmi. Május 1-jének örülni immár nem kötelező, de a piros betűs ünnepnap már csak az előbbiek miatt sem valószínű, hogy különösebben kellemes érzéssel töltene el bárkit is a Lajtán innen és túl.
Egy év a történelem számára jelentéktelenül rövid idő, ahhoz azonban elégnek bizonyult, hogy a közösségről festett kép még a tavalyinál is sötétebbé váljon. Túlzott eufória helyett ugyan már tizenkét hónapja is kétsebességes Európáról, zárt munkaerőpiacokról és az euróövezet a vártnál lassabb szélesedéséről lehetett hallani, ma már azonban sokan – némi túlzással – attól sem riadnak vissza, hogy az EU haláláról vizionáljanak. Az aggodalmaskodók közé tartozik egyébként Romano Prodi, az Európai Bizottság egykori feje és a soros EU-elnök Luxemburg kormányfője, Jean-Claude Juncker is.
A közösség bukására utaló kitétel persze nem most hangzott el először, hanem már bő két és fél éve, méghozzá Valery Giscard d’Estaign szájából. Csakhogy a kijelentés akkor még nem a jelen keserű tényeire, hanem az esetleges török csatlakozás jelentette veszélyekre vonatkozott. Azt azonban még a sokat látott volt francia államfő, az unió közös alkotmányát kidolgozó konvent elnöke sem gondolhatta, hogy a közösség első bomlasztói végül mégsem a távoli törökök, hanem épp saját honfitársai lehetnek. A felmérések ugyanis a múlt héten még 53-55 százalék körülire becsülték az alkotmány elutasítóinak arányát, legutóbb azonban már 59 százalékra nőtt ez a szám. Vagyis hiába az erőteljes kormányzati kampány és a brüsszeli nyomásgyakorlás, Franciaország szavazóinak többsége szinte biztos, hogy nemet mond május 29-én az alapdokumentumra.
Ilyen helyzet még sosem állt elő, s nyílt titok, hogy az EU nem rendelkezik használható vészforgatókönyvekkel a kudarc esetére. A helyzetet súlyosbítja, hogy három nappal később Hollandiában is megtartják a referendumot, ott, ahol az ellenzők aránya talán még a franciaországinál is magasabb. Varsó nemrég ráadásul azt közölte, ha Párizsban elbukik az alkotmány, Lengyelországban le is fújják a referendumot, Koppenhágában pedig az is elhangzott, hogy a dániai népszavazás kudarca esetén az ország fontolóra veszi az unióból való kilépését. Mindemellett köztudomású, hogy Nagy-Britannia lakossága sem számít az alkotmány és a brüsszeli bürokrácia nagy barátjának. Vagyis nyugodtan kijelenthető, hogy Párizs az első dominó, amely ha eldől, akkor az utána következőket is magával rántja. De miért várna bárki is más eredményt? Európa minden jel szerint túlnőtt önmagán, az igazi „nagy testvéreket” – Japánt vagy az Egyesült Államokat – mégsem tudja sosem utolérni. A fizetések vásárlóereje szerte a kontinensen csökkent, ám míg a nyugati jólét patinája egyelőre csak megkopott, keleten bizonyos szektorok esetén (például mezőgazdaság) a kifulladás közeleg. A fizetések közti különbségek alig változtak, egy német, spanyol vagy francia áruházba betérve s az árakat az itthonival összehasonlítva túlságosan nagy különbségeket ma már mégsem nagyon találunk. Sőt a ruhanemű, az elektronika s egyes nyugati országok esetén a benzin és az élelmiszer bizony már jóval olcsóbb kint, mint idehaza. Mégis: a pénzügyi feszültségek enyhülésének reményében az EU meggyengülésének, széthullásának drukkolni botorság lenne, hiszen az európai kohézió lazulásával csak a fejlődés esne vissza, az árak biztosan nem.
A jövőt latolgatva érdemes számolni annak az esélyével, hogy Nyugat-Európa magja, vagyis a régi, leggazdagabb tagállamok idővel valamilyen formában újradefiniálják együttműködésüket, s létrehozzák a maguk erős unióját, amely után az újoncok ismét csak vágyakozva kulloghatnak. Ezt elkerülni csakis a nyugatinál magasabb gazdasági fejlődés fenntartásával lehet, figyelembe véve, hogy az országok különböző haladási sebessége szerint a közösség szükségszerűen több részre szakad. Kérdés persze, hogy Európa gyengüléséből vagy erősödéséből, illetve a gazdasági növekedés hatásaiból érez-e bármit is az az átlagember, aki csak azt látja, hogy az EU peremvidékein máig nyomornegyedek sorakoznak, a munkanélküliség helyenként még a gazdag Németországban is húsz százalék fölé emelkedett, a mezőgazdaságból élőknek pedig senki nem segít, hogy legalább arról legyen fogalmuk, honnét érkezik az a támogatás, amelyet aztán nemzeti kormányuk vagy rendben továbbít számukra, vagy nem. De a tagság a lengyel gazdáknak például hozott előnyöket, s a megnövekedett kifizetések láttán nem nehéz megállapítani, hogy a csatlakozási tárgyalások során tanúsított varsói kellemetlenkedés bizony mégiscsak megtette kedvező hatását. Magyarország azonban a véghajrában erről is lemaradt.
Reményekre adhat mindazonáltal okot, hogy az unió vezetői – ígéretük szerint – a túlzott központosítás helyett a nemzetállamok szerepének erősítésére törekszenek, vagyis a jelek szerint megértették, hogy az európai polgárok nagyobb odafigyelést, a problémák egyedi s nem bürokratikus szabályok szerinti megoldását igénylik. Az alkotmány kudarca nagy pofon lenne, hozzájárulhatna azonban ahhoz, hogy Brüsszel változtasson működésén, s jövő ilyenkorra derűsebb képet alakítson ki magáról.