Egy szörnyű perszóna

Korunk eseményeinek szemtanúja, újságíró nemzedékem bálványozott szellemi tápláléka, meghatározója, Oriana Fallaci 75 éves. Vonásai nem mindennapi életről tanúskodnak. Egy nő, aki benne élt a történelemben. A második világháború alatt, tizenegy évesen már az olasz ellenállás futára volt. Tizenhat éves korában újságíróként kereste a kenyerét Firenzében.

Magyar nyelven is megjelent Ha meghal a nap című könyvében Oriana Fallaci így vall: „… én csak kritizálok, semmi több. Ez a mesterségem: elbeszélni és bírálni, bírálni és elbeszélni, semmi több. Tücsök vagyok a hangyák világában. Lemondtam arról, hogy hangya legyek, sok évvel ezelőtt, amikor először ültem le egy írógép elé, és beleszerettem a szavakba.”
Író vált belőle, de hírnevét újságíróként, azon belül is főként interjúival alapozta meg. És persze meghökkentő, szókimondó stílusával. Az igazság az, hogy bátor és kíméletlen kérdező volt, tabuk és árnyalt megfogalmazások nélkül, miközben – ahogyan vallotta – kemény bíráló és ítélő is, aki nem átallotta egyik-másik interjúalanyát „korcsnak”, „fasisztának” vagy „idiótának” nevezni. Ugyanakkor azonban korrekt maradt és tisztességes, aki nem „dolgozta át” sem a kérdéseket, sem a válaszokat. Jasszer Arafatot megdorgálta, Indira Gandhit nyíltságra buzdította, az iráni sahtól megtudta, milyen misztikus és vallásos jelenések vezérlik politikai döntéseiben. Khomeini ajatollahot egyenesen provokálta, amikor egy interjú során letépte a fejéről a „buta középkori rongyot”, a fekete turbánt. Henry Kissingert – aki akkor Nixon elnök külügyminisztere volt – zavarba hozta idézetével, amely szerint nem fontos, hogy egy politikus intelligens legyen; csak a bátorság számít. Saját magát ugyanis Kissinger olyan cowboyhoz hasonlította, aki az utat mutatja a szekerek előtt.
Willy Brandt kancellárral vagy Golda Meir miniszterelnök asszonnyal készített interjúit ritkábban emlegetik, mint tüzes összecsapásait, például azt, amikor hozzávágta a magnetofonkészülékét Muhammad Alihoz, mert a bokszbajnok állandóan böfögött. Vagy amikor Norman Mailert „kis hiú sztárocskának” nevezte. Federico Fellini csak így utalt Fallacira: „Az a kellemetlen kis dög.”
Sikereinek egyik titka azonban éppen ez volt: a kellemetlen kérdés, amelyet jó ösztönnel, bátran tett fel interjúalanyainak.
Fiatal újságíró kollégáimnak gyakran emlegetem, amit Fallaci az interjúról mondott: „… meginterjúvolni valakit nagyon nehéz, ez kölcsönös vizsgálódást jelent, a figyelemnek és az idegeknek rendkívüli erőfeszítését.”
De még a kellemetlen kérdéseknél maradva: „Tudja-e, hogy miért olyan népszerűtlen, miért nem szeretik?” – kérdezte Kadhafi líbiai államfőtől. Kadhafi válasza: „Engem azok nem szeretnek, akik a szabadság ellen vannak…” Lech Walesával való találkozásakor pedig így kezdte a beszélgetést: „Mondták már magának, hogy hasonlít Sztálinra? Kinézésre. Igen, ugyanaz az orr, ugyanaz a profil. Azonos vonások, ugyanaz a bajusz. És azonos magasság, gondolom, mindenben ugyanaz a méret.” Walesa kifakadt: „Maga egy szörnyű perszóna… – mondta. – Tudja, mit, kössünk szerződést. Mostantól én kedves és kellemes beszélgetőtársa leszek magának, és maga is az lesz velem. O. K.?” És ebben a szellemben folytatták az interjút.
Hogy milyen árat fizetett Oriana Fallaci azért, mert a történelem ütőerén tartotta a kezét? Nem tudjuk. Sohasem vallott erről. Természetesnek tartotta, hogy ott van, ahol az eseményeket írott szóval kell megörökíteni. Ami olykor nem volt veszélytelen. Mexikóvárosban például, ahol riportot készített a baloldal elnyomó intézkedéseiről, hátba lőtték. Az igazi megpróbáltatásokat azonban talán nem is ezek a közjátékok jelentették számára, hanem az a mód, ahogy turkáltak a magánéletében. Nem érték be azzal, ami írásaiból megtudható volt róla, hanem a „kamikaze riporter” legtitkosabb lépéseire, gondolataira is vágytak.
Válaszul Fallaci lassan lemondott vállalt szerepéről és stílusáról, kiverekedett státusát sutba dobva elfordult az újságírástól, a közvetlen politizálástól. Újságírói bőrét levetve – író született. „Nem hiszem, hogy nagyon jó újságíró voltam” – mondta egyszer, már könyvekkel a háta mögött. Pedig mindig több akart lenni a briliáns kérdezőnél. Bosszút forraló angyal. „Huszonnyolc éves koromban rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert. S ami bosszú.”
De akárhogyan vélekedik is utólag, valószínű, hogy az író sokat köszönhet az újságírónak. „Az írónak végül is nem árt semmi – fogalmazza meg a másik oldalról Márai –, nem árt az elefántcsonttorony, de az újságírás sem.” Valamikor az újságírói mesterséget és hivatást Oriana Fallaci „rettenetes, fantasztikus privilégiumként” írta le, de ma már nagyon alacsonyra helyezi; szerinte felelőtlen szakma lett. Nem tartja sokra kollégáit sem! „Mennyivel nemesebb, globálisabb egy könyv igazsága, mint egy cikké” – vélekedik.
Nemzedékem a Ha meghal a nap című könyvét vette először a kezébe, amely 1971-ben jelent meg magyarul. (Milánóban 1965-ben.) Fallaci azokban az években, amikor az űrhajósok még misztikus vándoroknak számítottak, ezeknek a lényeknek az emberi arcát tárta elénk. Nemegyszer előveszem a könyvet ma is, és bárhol nyitom ki, belefeledkezem. „Az űrhajósokról kérdezel. Azért vagyok itt, hogy megkíséreljem megérteni őket. Ha nem sikerül őket megértenem, nem tudom megérteni a világot sem, amely ránk vár, amely körülveszi őket.”
És jöttek sorjában a könyvek. A Levél egy meg nem született gyermekhez, majd egy szerelem nyomán az Egy férfi, akit – interjúalanyát – a hatóságok kis híján halálra kínoztak és bebörtönöztek a Papadopulosz görög diktátor ellen elkövetett merényletért; 1976-ban, háromévi kapcsolat után azonban Alexandrosz Panagulisz gyanús körülmények között autóbaleset áldozata lett. Fallaci gyilkosságra esküszik. Fájdalmát egy könyvben próbálta gyógyítani.
„Sohasem írtam pénzért” – vallotta egy interjúban.
Mindig az érzelmek vezették a kezét. Akkor is, amikor a vietnami háborúról írt – Mi, angyalok és bestiák –, pontosabban a halálról vallott, amely több kötetének vezérfonala volt. A halál iránti gyűlöletét írta le, hőseinek vele folytatott harcát. Egy másik kötete, az Insallah, az Isten akarata 599 oldalon valóságos „kis Iliász”. Izgalmas dráma, háborúellenes eposz azokról a katonákról, akiket annak idején békefenntartókként Bejrútba vezényeltek. A muzulmán és a keresztény milícia kereszttüzében rekedt katonák története. A halál képlete. Fallaci a munka hat évét teljes elzártságban töltötte. Manhattani lakásában úgy izolálta magát, mint egy sírban, önsorsrontó szenvedéllyel, napi hatvan cigarettával és könyvének hőseivel, akiket amikor „megölt”, megsiratott. A hatodik év vége felé már olyan nehezen lélegzett, hogy oxigénsátorra kapcsolták, mert nem volt hajlandó kórházba menni.
Munkamódszere, életvitele ma is spártai. Reggel nyolckor vagy fél kilenckor már ott ül az íróasztalánál, és bármilyen hihetetlen, pihenés és evés nélkül este hatig, hétig dolgozik, miközben változatlanul elszív több tucat cigarettát. Nem fogad vendéget, barátot. Semmibe veszi a vasárnapokat, az ünnepeket. Hisztérikussá és boldogtalanná válik, ráadásul bűnösnek is érzi magát, ha az eredmény nem lesz egyenlő a befektetett munkával.
Megszállottan újraír mindent. Lassan dolgozik. „Egy írónak időre van szüksége – mondja –, hogy próbára tehesse értékét, képességét. A siker nem több mint utazás a népszerűséggel, a divattal. Minden csak akkor dől el, amikor valaki már eltávozik. Ekkor válhat egy író egyetemessé, függetlenül attól a kortól, amelyben élt.” Fallaci bevallotta, hogy keserűséggel töltötték el a jelenkor nagy és csodált íróival történt találkozásai, mert azt tapasztalta, tiszteletre méltó műveik mögött gyarló, kisstílű és gyenge személyiségek állnak. Az ő szemében az író nem választható el a magánembertől.
Fallaci nem maradt néma a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadást követően sem, furcsa is lett volna, ha New York-i lakos létére hallgat. Könyv is született gondolatainak sorjázásából, amely – mint a Fallaci-könyvek általában – nagy vihart kavart a tengerentúlon és Európában.
Mostanában egyre többet beszélnek arról, hogy a 75 éves írónő rákbeteg, de Fallaci kész a válaszszal: „Nem akarok betegségről beszélni – mondja. – Ez az én problémám. Nem kell a sajnálat!” Közben már operálták, besugárzásokat kapott, s cigarettafüstbe burkolózva elárulja: „Rengeteget foglalkozom az elmúlással. Nagyon remélem, hogy büszkén és bátran halok meg. Egész életemben erős és bátor próbáltam lenni. Tudom, hogy meghalni is így fogok.”